Jaszif hazamegy

Baku - egyszer mindenképpen látni szeretném

Már régen nem írtam Jaszifról, az azerbajdzsánból Berlinbe költözött srácról, aki körül mindig valami balhé keveredett. Anyukája az agresszív, masszív heroinista, amúgy börtönviselt bűnöző apa elől menekült álnéven, Oroszországon keresztül Németországba. Jasziv sosem bocsátotta meg az anyjának, hogy elhagyta. Amikor az apa belehalt az életmódjába, Jasziv azt mondta: úgy érezte, ezzel az anyja is meghalt a számára. Az anya csak az apa halála után merte fölvenni a kapcsolatot a családdal, de még két évnek kellett eltelnie, míg Jaszifot meggyőzte, hogy legalább látogassa meg őt Berlinben. A fiú jött, majd a család rábeszélésére maradt. (Az addig őt nevelő nagyapa és felnőtt bátyja gondolom örültek, hogy a folytonos problémaforrást jelentő gyerektől megszabadultak.) Jaszif élete első tizennégy évében annyi tragédiát, balhét megélt, hogy képtelen volt beilleszkedni egy nyugodtabb, békésebb világba. Az anyja félt tőle, volt, hogy a szomszédok ráhívták a rendőrséget. Így került a gyámügy és a helyi családsegítő központ látósugarába. Én is rendszeresen jártam hozzájuk, a családsegítő is, de viszonylag kevés eredménnyel. Mindennek ellenére én nagyon szerettem őt. Úgy volt, hogy Németország nyugati felére költöznek, így kikerült a suliból is. A költözés elmaradt, ő közben gyakornoknak állt egy fodrászatban. Kerestem neki egy olyan képzési lehetőséget, ahol befejezett alapfokú oktatás nélkül és munka mellett is megszerezhetné a fodrász szakmunkás bizonyítványt. De már nem találtuk meg a régi telefonszámon sem őt, sem az anyukáját. Tegnap fölhívtam a volt családgondozóját, hogy segítsen kapcsolatba kerülni vele, de ő azt mondta, szerinte Jaszif már újra Bakuban van. Újra akkora balhé volt náluk, hogy megint kivonult a rendőrség, a srácot átmeneti ifjúsági szállásra vitték és mindenki - az anyja is - tudomásul vette, hogy haza akar menni és ott katonának állni. Tragédia a tragédiában, hogy az anyuka félig örmény származású, és ugye Azerbajdzsán és Örményország között nincs jó viszony. Jaszif pedig kifejezetten szeretne harcolni, ha kell, ezt már régebben is kifejtette. Egy szó, mint száz: Jaszif azóta már vagy Bakuban van vagy napokon belül hazaérkezik. Ott bekerül egy remek kis bűnözői körbe és az apja sorsa vár rá is. Annyira, de annyira sajnálom...

Amikor az életedért menekülsz

Hogyan magyarázzam meg neki...?

Megpróbálom elképzelni, bármilyen nehéz is, hogy milyen lehet úgy menekülni a hazámból, az otthonomból, hogy mindent, de tényleg mindent, még a tízéves gyerekem is hátra kell hagynom. Az életemért futok, mert a férjem, akinek két fiút szültem heroinfüggő, többszörösen elítélt, agresszív, erőszakos. Álnéven, Oroszországon keresztül hagyom el Azerbajdzsánt és Németországban találok új életre. Senki nem tudhatja meg, hol vagyok, nehogy a férfi, akitől rettegek, a nyomomra akadjon. Így tehát sem a felnőtt, már családos, sem a kicsi fiam nem hívom fel több mint egy évig. Otthon fodrászként dolgoztam, itt elvégzek egy idősgondozói tanfolyamot, megtanulok németül és megpróbálok új életet kezdeni. Aztán rokonokon keresztül jön a hír: a rettegett férfi meghalt. Azt ugyan senki nem közli velem, hogy a kisebbik fiam az apja halálos ágyánál kijelenti: mostantól engem is halottnak tart és nem érdekli, hogy mi van velem, de talán jobb is. Mert mit mondhatnék egy még mindig csak tizenkét éves gyereknek? Hogy csak így tudtam életben maradni? Hogy talán, ha otthon maradok, már én is a föld alatt lennék? Úgysem értené meg. Egy évig nem hajlandó szóba állni velem, még a szobából is kimegy, amikor telefonálok. Pedig szeretnék újra vele lenni. Hogyan magyarázzam meg neki, hogy őt nem hagytam el, bár a nehéz pillanatokban valóban nem álltam mellette. Aztán elintézek mindent, jöhet ő is Berlinbe. De nem akar. A nagyapja, a bátyja, mindenki győzködi, hogy az anyja mellett a helye. Mégis kötélnek áll. Jön az én kicsi fiam, aki közben megnőtt, tizennégy éves lett, nagydarab, csámpás fogú, dohányzik, és alkalomadtán vodkázik is. Jön, elvileg két hete van meghozni a döntést, hogy visszamegy-e. Nem akar maradni. Aztán, amikor letelik az idő, mégis marad. Majd megbánja. Könyörög, hogy küldjem haza, otthon sokkal jobb volt. Megpróbálom itt tartani, de egy idő múltán elszabadul a pokol. Nem tudok hatni rá. Az apját isteníti, azt mondja, ő rá hasonlít, olyan, mint ő volt. Ez megrémít. Megpróbálom elmagyarázni neki, hogy az apja nem az volt, akinek gondolja, engem félelemben tartott, muszáj volt otthagynom őket, hogy túléljem valahogy. De amikor rosszat mondok az apjáról, szétveri a lakást. A szomszédok kihívják a rendőrséget. Odahaza is voltak zűrös ügyei, szerintem azért is beszélték rá az utazásra nagyapjáék, bár ezt nem tudhatom pontosan. Nem bírom tovább, segítséget kérek. A Jugendamt felajánlja, hogy lakóotthonba mehet, de amikor meghallja, megzsarol: megint eldobsz magadtól? Menne is, maradna is, ő sem tudja, mi lenne a jó. Együtt vagy külön. Velem vagy nélkülem. Az apja halott, a bátyjának saját családja van, a nagyapja öreg. De ha itt marad és így marad, dolgozni sem tudok. Olyan büszke voltam arra, hogy a magam erejéből álltam talpra. Most pedig ez a sok stressz teljesen kikészít. Visszakapom-e valamikor az én kisfiam vagy az, akire éjszakákon át álmatlanul forgolódva gondoltam, már nem is létezik? Itt van helyette egy nagyra nőtt, balhés, zűrös kamasz, aki pont úgy fenyeget, ahogy az apja tette valaha. Lehet, hogy le kellene róla mondanom, mert a túlélés ösztöne ezt parancsolja? De hát a fiam, én születem én ringattam…

Nem, azt hiszem, elképzelni sem tudom, milyen lehet.