Monopoly

Szocialista Monopoly, azaz Gazdálkodj okosan!

Van egy kisfiú, nevezzük mondjuk Momónak. Helyes gyerek, értelmes szemekkel és már most nagyon rossz fogakkal. Bulgáriából jött a családjával. Menekültszállón laknak. Látszik a holmijain, hogy adományokból szedték össze. A tolltartójába például egy lány neve van írva. A ruhája néha lóg rajta, hát így alakult. Múltkor, amikor én a hideg ellen sálat tekertem a nyakam köré, rövid ujjú pólóban jött és egy pufi mellényben. Rossz volt ránézni. Momo bekerült valahogy a magatartászavaros gyerekek iskolájába, most harmadikos. Az osztály rémes, három teljesen kezelhetetlen gyerek és három úgy-ahogy kezelhető. Engem Momo miatt osztottak az osztály mellé, azt mondták, semmit sem csinál, nem lehet tőle tanítani.  A tanárok kezelhetetlennek tartották, én nem sorolom a reménytelen esetek közé. Most, három hét után azt tapasztalom, hogy bár tényleg nem egyszerű vele, de  lehet őt motiválni. Általában külön terembe megyünk, ahol a másfél órányi időt nem kizárólag tanulással, hanem játékkal is töltjük. Már megszokta, hogy ha elvégzi a munkáját, utána jön a játék. Mikor ma egy másik kisfiút is magunkkal vittünk (az osztálytanító ismét beteg, folyton beteg, ilyenkor szétosztják a gyerekeket) Momo a beavatottak magabiztosságával magyarázta, hogy ha kész a meló, jön a játék. Először szóláncot játszottunk, az utolsó betűvel kellett a következő szónak kezdődnie. Momo még nem beszél jól németül, mégis magasan verte a született német kissrácot (akit az anyukája a karácsonyi szünet után egy másik iskolába akar vinni, mert szerinte nem itt van a helye). Ezek után kapták meg a matek feladatlapot. Momo nekilátott és kis segítséggel elég talpraesetten megoldotta. A másik kisfiú csak nyafogott és szenvedett. Kizártnak tartom, hogy egy nagyobb osztályban megállja a helyét, de próba, szerencse. Amikor készen voltunk, Momo Monopolyt szeretett volna játszani. A másik kisfiú inkább épített. Társasoztunk hát. Momo egész jól követte a szabályokat és rettenetesen élvezte a játékot. Persze ő nyert. Gratuláltam neki, ragyogott az örömtől. Az ötödik órában napköziben voltak a harmadikos gyerekek. Ez a harmadik hét, hogy ott helyettesítek, de szerencsére a jövő héttől már jönnek az új kollégák. Két - tényleg kezelhetetlen- gyerekkel maradtam egyedül. Leizzadtam tőlük. Körülbelül öt percre lehetett lekötni a figyelmüket, utána értelmetlenül dobálóztak, randalíroztak, szidták egymást és engem. Na, ezt még nem szoktam meg, hogy ebben az iskolában a gyerekek nem nézik kinek mondják, ha mondani akarnak valamit. Itt mi, felnőttek se szépek, se okosak nem lehetünk. Nagy nehezen lecsillapítottam őket, megint képesek voltak öt percig játszani, aztán megint láttam, hogy csak káosz van az agyukban. Amúgy az egyik kisfiúra múltkor az osztálytanító kihívta a rendőrséget, mert simán megütötte a tanárnőjét. Engem is befenyegetett egyszer, de odaszorítottam a falhoz és rásziszegtem, hogy próbálja csak meg, ha meri. Lehet, hogy merte volna, de nem tudott mozdulni sem. Hozzájuk képest Momóval dolgozni sétagalopp. Nagyon megszerettem őt. Ő az a gyerek, akiért megéri küzdeni és dolgozni.

Betűvetés, örömjáték és remény

A színes szép...

Kialakult egy csoport a nyári iskolában, ahová azok a fiatalok tartoznak, akik alig beszélnek, írnak és olvasnak németül. Az "alig" jelen esetben a gyakorlatilag egyáltalán nem picit javított változata. A csoport  tagjai Irakból, Szíriából, Dagesztánból, Ghánából, Kamerunból származnak. Ilyen motivált tanulókkal még sosem találkoztam: odafigyelnek, rettenetesen igyekeznek, nagyon akarnak. Nincs könnyű dolguk: meg kell birkózniuk az európai írásbeliséggel, ami azt (is) jelenti, hogy balról jobbra haladunk. Naponta megesik, hogy elkezdenek egy szót másolni, mondjuk azt, hogy alma (Apfel). Leírják az első két betűt - "Ap" - majd hirtelen így folytatják: "lef". Vagyis a második szótagot már jobbról balra olvassák. Szóval nagyon résen kell lenni mellettük. A betűk formázását is meg kell mutatni nekik, mert nehézkesen másolják a számukra még idegen jeleket. Egészen az alapokig mentünk, és onnan kezdtük el építkezni, de ez a két hét szinte semmire sem volt elég. És holnap már ennek a turnusnak is vége lesz. Igyekeztünk sokféle módon megmutatni nekik az alapokat: szótanulás képekkel, képek és szavak párosítása, hallás utáni szóalkotás, másolás, sok-sok beszéd...utóbbi persze a sztenderd kérdéseket és feleleteket jelenti: Hogy hívnak?, Hol laksz? Hogy vagy? Mit csinálsz ma? Volt, aki például képről sem ismerte föl a banánt, egyszerűen nem tudta, mi azt. Nehézséget jelentett elmagyarázni egy csomó európai zöldséget és gyümölcsöt. (Én legközelebb biztosan vásárolok majd egy csomó mindent, hadd lássák, kóstolják.) Bizalmatlanok az ebéddel szemben is, bár ott láthatóan javul a helyzet: egyre bátrabban és többet esznek. Csak azt a szomorúságot ne látnám a szemükben. De ma délután végre kialakult egy szuper közös játék: először csak hatan kezdtek el röplabdázni, aztán egyre többen csatlakoztak, végül az a kameruni srác is beállt, aki eddig mindig a többiektől távol, magányosan üldögélt. És lám, megtörtént a csoda: kivirultak az arcok, mindenről elfeledkezve ütötték a labdát és nevettek. Fiúk és lányok, afrikaiak, európaiak és ázsiaiak együtt örültek.  Van remény a békés egymás mellett élésre.Ma délután ismét bizonyságot kaptunk erről.

Jasif

Ideális családmodell - ez az, ami egyre ritkább

Tizennégy éves. Kerekfejű, molett, vidám fiú. Folyamatosan, de szűk szókinccsel és nagyon hibásan beszél németül. A tőle kapott információk ezért egyelőre óvatosan kezelendőek. Azerbajdzsánból érkezett 2012 szeptemberében Berlinbe. Anyja már évek óta a német fővárosban dolgozik: idősápoló. Édesapja, aki hajóskapitány volt, két éve halt meg. Jasif – nevezzük így – Bakuban élt. Anyja elköltözése után felnőtt, családos bátyja és nagyapja vigyázott rá. Jasif eleinte azt mondta, csak jövő nyáron, azaz 2014-ben utazik haza látogatóba. Később aztán annyira elhatalmasodott rajta a honvágy, hogy – állítólag – anyja vett neki egy retúr repülőjegyet Bakuba. Azt mondta a gyereknek, hogy kap egy választási lehetőséget: ha hazamegy a nyári szünetben, utána visszajöhet Berlinbe. Ha úgy dönt, hogy otthon marad, eltépheti a visszafelé szóló jegyet. A gyerek legutolsó találkozásunkkor azt mondta, otthon marad.

Jasif csoportban kezelhetetlen, egyszerűen nem érzi a határokat. Egyetlen vezérelve: „Spaß haben”, ami nála körülbelül annyit jelent, hogy mindenáron jól akarja érezni magát. Mindegy milyen áron. A társait piszkálja, idegesíti, s ha kiborította őket, akkor is csak nevet. Szóval és tettekkel is bosszantja a többieket. Az iskola, ahol ezelőtt tanult, tekintélyelvű volt. A tanárok verték a gyerekeket. Kiszabadulva ebből a légkörből teljesen érthető, hogy az ötvenkilós, vékony, engedékeny tanárnőt nem tekinti megfelelő partnernek. Az erőhöz és – Baku utcáin erőszakhoz – szokott fiú nem ért a szép szóból. Nem tanulta meg. Apjáról fura, érthetetlen történeteket mesél, valószínűleg tiltott áruval kereskedett, csempészhetett. Állítólag a hideg víztől betegedett meg és ebbe halt bele, de ezt csak sejteni lehet Jasif elmeséléséből és mutogatásából. A fiú – bevallása szerint tízéves kora óta - dohányzik. Megrázó látni, ahogy a tanítás végén, kilépve az épületből azonnal rágyújt. Mint kiderült, körülbelül ugyanakkor kezdett el alkoholt is fogyasztani. Amikor kérdeztem és mutattam, neki, hogy ugye csak egy keveset, nevetett.  Nem, nem, születésnapi bulikon vizespohárral itta a vodkát. Anyja, ugye, Berlinben dolgozott, ő pedig, Bakuban, nagyjából azt csinált, amit akart.

Jasif gyakran hiányzik az iskolából. Születési traumával magyarázza, hogy gyakran fáj a feje, ezért nem jön iskolába. Ezek a „fejfájások” azonban érdekes összefüggésben vannak a hajnalig tartó számítógépes játékkal. Van, amikor hajnal háromig játszik, agresszív, lövöldözős játékokat. Utána persze, hogy nem tud időben fölkelni. Amikor mindezekre fény derült, az egyik nap, elindultam hozzájuk, hogy utána nézzek, már megint mitől "fáj a feje". Vicces volt, ahogy az U-Bahn aluljáróból fölérve éppen belebotlottam. Szemmel láthatóan teljesen egészségesen biciklizett céltalanul. Akkor megbeszéltük, hogy ezentúl minden nap időben ott lesz az iskolában, máskülönben én jövök érte. Utána tényleg járt is rendesen, de mindez a tanévzáró előtt két héttel történt, szóval nem volt nehéz betartania az ígéretét.

Amikor Jasiffal először találkoztam, éppen hosszú – kivételesen tényleges- betegség után jött iskolába, és nagyon sok bepótolnivalója volt. A tanárnő megkért, hogy vigyem magammal és tanuljunk együtt, mert így legalább ő is tud tanítani. Jasif először nem akart velem jönni, de végül beadta a derekát. Sokat beszélgettünk, megtanítottam malmozni, mielőtt a munkának fogtunk volna. A játékot imádta, és annak is örült, hogy végre nyugodtan, békében tanulhat. Utána már maga kérte, hadd jöjjön velem. De hamar megunta az egyedüllétet, mindig társat szeretett volna maga mellé. Mert, ugye úgy jobban lehet „Spaß haben”. Van egy tizenhárom éves román fiú, akivel ki nem állják egymást. Mindkettő élesen tiltakozik, hogy együtt nem jönnek, csak másokkal. Aztán egyszer leültek együtt malmozni, és láss csodát – nem, barátok nem lettek, ez túl szép volna – de három menetet is teljes békességben lejátszottak. A játék csodákra képes ezeknél a gyerekeknél. Miközben játszanak, valóban gyerekek lehetnek, nem kell a nagyokat utánozniuk, bepótolhatnak valamit abból, ami kimaradt az életükből. Közben megismerkednek a szabályokkal, az együttműködés lehetőségeivel, megtanulják elismerni a másik győzelmét és átérzik a siker örömét.

Nem tudom, látom-e még valaha Jasifot, attól tartok, Bakuban marad. De ha visszajön, sakkozni is megtanítom.