Kétnapos tréning - Gegen Antiziganismus

Pieta

Kétnapos továbbképzésen vagyok túl: "Gegen Antiziganismus". A helyes szótagolás "Antizigan-ismus". Szóval a cigányellenesség elleni fellépés lehetőségeiről volt szó ezen a két napon. A Zigeuner megnevezés Németországban sem korrekt, itt a "Roma und Sinti" a helyes használat. Németországban. a "sinti" kifejezés az országba már régen gyökeret eresztett, német anyanyelvű és nagyjából asszimilált romákat takarja, a "roma" pedig a viszonylag új bevándoroltakat. Totál kész vagyok. Két napon keresztül pergő nyelvű, sok-sok szakkifejezést használó németeket hallgatni nem egyszerű. De még ha csak hallgatni kellett volna: a legkülönfélébb egyéni és csoportos feladatokban részt venni még inkább megterhelő volt. Azt hiszem, én tudtam átélni a leginkább a jelenlévők közül, mit érezhet egy roma, aki nem érti mi történik körülötte, időnként fogalma sincs, mit várnak el tőle és állandóan valamivel nyaggatják...Ha leszámítom, hogy helyenként kifejezetten rémes volt a német nyelv még mindig nem megfelelő szintű használata miatt, nagyon hasznos két napot zártam.
Tegnap egy buszvezető játékkal indult a tréning: körberaktuk a székeket, eggyel kevesebbet, mint ahányan vagyunk, középen állt a buszvezető, aki elmondta, hogy a következő megállóban kiknek kell leszállnia - aki kávét ivott reggel, akit megtámadtak már az utcán, aki...stb. stb. bármi szóba jöhetett - akire passzolt a kitétel helyet kellett cserélnie, de a szomszéd székekre nem ülhetett. Valakinek persze nem jutott hely, így ő lett a következő buszvezető. Utána egy előadást hallgattunk meg a romák történelméről, nyelvéről.
A résztvevők csoportokra osztása a klasszikus szétvágott kis képekkel történt. Aztán már kiscsoportokban dolgoztunk. Először egy 1-100-as skálán kellett elhelyezni magunkat, hogy különböző kijelentésekkel mennyire értünk egyet (vannak személyes roma ismerőseink, a cigány kifejezést szitokszónak tartjuk stb.), majd az ebédszünet után egy csoportos kvízjáték jött, amiben történelmi, általános, kulturális kérdésekre kellett válaszolni - ezek egyáltalán nem voltak nehezek. Ami viszont komoly fejtörést okozott: mindenki kapott néhány kártyát, amin különböző, a romák történelmével kapcsolatos események szerepeltek. Néha azt sem lehetett tudni, hogy némelyike melyik évszázadra tehető. Voltak teljesen ismeretlen momentumok. És ebben az sem sokat segített, hogy előtte meghallgattunk egy előadást a roma holokausztról. Az eseményeket egymás után kellett sorolni, szóval szépen sorban, mindenkinek le kellett tennie egy kártyát, a többihez képest megfelelően időzítve. Szerencsére én minden kártyámat jó helyre tettem. Ma sokkal strapásabb napunk volt, mint tegnap. Kezdődött ismét egy előadással, a berlini roma egyesületek tevékenységét mutatták be nekünk. Aztán mindenki kapott legalább tizenöt, különböző elemeket tartalmazó kártyát, ebből kellett identitást építeni: én egy 16 éves kínai nemzetiségű, mongol állampolgárságú muszlim vallású, németül beszélő roma nő voltam, biszexuális, nem mellesleg náci, és péknek tanultam. Egy dobókockás játék keretében lehetett a kártyákat cserélgetni, hogy minél autentikusabb legyen az identitásunk. Aztán szintén egy kártya alapján - mely szerint én egy 19 éves punker voltam, aki lakóközösségben élt, mert a szülei nem tolerálták a személyiségem és egy kocsmában dolgoztam - kellett különböző szempontok szerint előrelépegetni. Pld.: lehetne-e email-címem, tervezhetek-e gyereket, van-e esélyem évente kétszer nyaralni....Hát, elég hátul maradtam a csoportban, de elégedett voltam magammal, mert én akartam punk lenni és az életemben nem a pénz a legfontosabb. Mondjuk, mire ideértünk a gyakorlatokban, már teljesen kész voltam. Alig tudtam koncentrálni. Pedig még hátravolt két német bulvárhír megtekintése, és ezek elemzése: a mi csoportunknak a vágás szempontjából. Ezt még valahogy követni tudtam, de amikor egy harmadik filmet is, csak úgy sebtében elemezni kellett, totál föladtam. Ez egy - akár Magyarországon is forgathatták volna, annyira elfogult volt - romákról szóló kilencperces bulvárriport volt, kevés információval, de rettenetes sugalmazásokkal, rémes előítélettel, a romaellenesség minden "érvét" fölsorakoztatva. Úgy látszik, Európa szerte az azonos problémákra azonos - rossz - választ adnak az emberek, és a bulvármédia itt is kiszolgálja az igényeiket. Fő a nézettség és a reklámbevétel. És itt volt a nap vége és az én végem is. :)

Kedves Cigány!

Van, akinek ez jelenti a túlélést

Az "Ózd nem kér a cigánysátorból" nyílt facebook-csoportnak 4683 tagja van. Az oldalukon olvastam egy levelet, amit "A MAGYAR" írt a Kedves Cigánynak.
Érdekes olvasmány, mégis csak egy részét idézem. Csak úgy, ízelítőül. Aki ismeri ezt a típusú megközelítést, úgyis sejti nagyjából, hogy mit tartalmaz az iromány.

"Nem szeretlek téged.

Miért ? Talán mert mások vagyunk ? Részben igen. Én törekszem a
másságunkat a magam oldaláról kezelni. Segítelek. Milliárdokban mérhető az
az összeg, amit havonta a számládra utalok. Te ebből annyit érzékelsz,
hogy
“rajta vammá a családi a kártyán”. Ezért a pénzért nekem keményen meg kell
dolgoznom. Hogy ne menjen ez így a végtelenségig, gyermekeidet csekély
műveltsége és szellemi képességei ellenére beerőltetem iskolákba, hogy
tanulhasson, szakmája legyen, és képessé váljon az önellátásra. Tanárt
verni nem épp a hála megfelelő formája."

Itt abba is hagynám. Valaki nagyon büszke, hogy ilyen frappánsan megfogalmazta, amit erről a témáról gondol.  Nagyon sokan gondolják még ugyanígy, sokkal többen, mint a csoport párezres tagsága. Többségük meggyőzhetetlen. Nem papolok rasszizmusról, előítéletről, Allport egy egész könyvet írt róla. A probléma létezik: csupa rossz kérdés és rossz válasz születik róla. Tényleg milliárdokat szórtunk már el a szélbe ostoba, nem hatékony programokra, miközben a megoldáshoz vezető útról azt sem tudjuk, honnan és merre megy. A társadalomtudományok, a modern, korszerű pedagógia ma csak kolonc, a kormány és a Jobbik csak az erőszakot ismeri el egyetlen érvényes eszközként. A csúfosan megbukott MSZP első gondolata a választási vereség után: erődemonstráció kell vidéken a Jobbik ellen. Pedig csak munkára, közlekedésre, rendes iskolára, elkötelezett pedagógusokra és szociális munkásokra volna szükség. Meg néhány évtizedre. Azért rázott meg éppen ez a rész a legjobban a levélből, mert pedagógusként kifejezetten okos, nyitott és szorgalmas roma gyerekekkel találkoztam. Olyan cigány kislány írt ötös dolgozatokat, akit elődeim kétszer is megbuktattak. Amikor elkötelezett pedagógusokat írtam, természetesen nem rájuk gondoltam. Meggyőződésem, hogy erőszakkal semmit sem lehet megoldani. Aki mégis erre voksol, az rosszabb mindannál, mint amit maga ócsárol a másikban.

Lassú égés

Az a lassú égés, ha vizes a fa

Nem tudom, miért éppen most jutott eszembe, de valami fura asszociáció előhozta ezt az emléket. Egy községi általános iskolában tanítottam. A göndörhajú, mindig sápadt roma kislány - nevezzük Etának - sokat hiányzott. Édesapja betegeskedett, sokan voltak testvérek, folyton vigyáznia kellett a kicsikre. A tanítás persze magyarul ment, otthon azonban - és sokszor az iskolában is egymás közt - roma nyelven beszéltek a faluvégi cigánytelep kis lakói, köztük Eta is. Kellett egy kis idő, míg rádöbbentem, mennyi magyar kifejezést nem ért. Arra nagyon emlékszem, hogy el kellett neki magyarázni, mit jelent a "pázsit". Valamelyik olvasmányban szerepelt, nem értette. (Pedig mennyi olvasmányt ugrottam át azért, mert bugyuta, didaktikus vagy túl bonyolult volt.) Hát, magyaráztam bőszen, gyakorlatilag a magyart, mint idegen nyelvet tanítottam. Környezetismeret órán került elő az égés és az oxigén témája, és valahogy a rozsdásodás is, mint egy példa a lassú égésre. Tudom, hogy kísérletezgettünk befőttesüveggel letakart gyertyával, hogy értsék, miről van szó. Aztán volt egy teszt is, ahol példát kellett írni a lassú égésre. Minden gyerek vágta. Eta sem hagyta megválaszolatlanul a kérdést: vizes a fa - írta példaként. És milyen igaza volt. Náluk, ahol kályhával fűtöttek, ha ugyan volt mivel, a vizes fa lassú égést eredményezett. És igen, igen, kipipáltam a választ, megadtam rá a pontot. Neki ezt jelenti a lassú égés, a  válasz tökéletesen helyes volt. Kezdő pedagógusként ebből az esetből tanultam talán a legtöbbet: kulturális különbségekről, nyelvi nehézségekről, az életről és arról, hogy megértéssel, elfogadással lehet csak eredményeket elérni. Aztán ott hagytam a pályát, mert sajnos a kollégáim többsége nagyon másképp gondolkodott az iskoláról, mint én. Nekik a vizes fa rossz válasz volt és gyerek pedig, aki rossz választ adott, buta. Nem tudom, mi lett Etával, remélem, boldog és jobb élete van, mint amit gyerekként remélhetett magának.

Mit zagyválnak már megint?

Szamárságokkal tömik a fejeket

Tegnapi MTI-hír. Nem értem. Vagy az MTI újságírója végzett slendrián munkát, vagy Balog Zoltán beszélt ismét össze-vissza. Egyiken sem csodálkoznék. Idemásoltam a tudósítást.
 " A roma fiataloknak meg kell találniuk a saját útjukat, azt kell tenniük, ami a feladatuk, nem pedig olyan példaképeket másolniuk, akikké nem tudnak válni - mondta az emberierőforrás- miniszter a Keresztény Roma Szakkollégiumok éves konferenciáján szombaton Budapesten. Balog Zoltán arra hívta fel a hallgatók figyelmét: nagy kihívást jelent, hogyan tudnak keresztény roma magyar értelmiségivé válni és annak megmaradni. Szavai szerint ez a fajta másság az ősi zsidó-keresztény tradícióra épül, és a benne élők nem oldódnak fel a többségben, mindig meg lehet őket különböztetni. Ennek a másságnak kétféle veszélye van - folytatta -, egyrészt, hogy a benne élők megpróbálnak olyanná válni, mint a többség, míg a másik egy hamis küldetéstudat, ami elkülönülést eredményez."

Nincs iskola, pedig van

Szép kilátások -  ha a szülei ennyire nem törődnek vele, Rule biztosan elkallódik

Rule szerdán már megint nem jött iskolába. Már sokszor írtam erről a romániai-roma fiúról. Nagyon értelmes, de rengeteg gondot okoz. Külön tartottunk egy megbeszélést róla a családsegítőjével, aki - véletlenül éppen - egy szimpatikus, fiatal erdélyi magyar lány. Ő is tanácstalan, mint ahogyan én is. A probléma nem csupán annyi, hogy nem jött, mert azokat a dokumentumokat sem adta le hetek óta a választott iskolájában, ahová menni szeretne ősztől, amelyek nélkül elég nehéz lenne oda bejutnia. Azokról az apróságokról már nem is szólva, hogy gyatrán beszél a srác németül, nehezen értelmezi a feladatokat, a hangos olvasása dadogás, és hát a szinte teljesen hiányzó munkamoráljáról is megemlékeztem már. Fogtam magam és rajtaütöttem. Tizenegykor csöngettem be hozzájuk, még ágyban  volt. Az egész család otthon lebzselt. Az anyuka neglizsében, az apuka, amint meglátott sürgős megbeszélnivalója lett és lelépett a nagyobbik fiával együtt. Az anyuka szerint Rule simán megvezette őket, azt mondta, hogy aznap nincsen tanítás. Ami szép magyarázkodás, és persze lehet, hogy így is volt, de hát Rule olyan sokszor hiányzik, hogy épelméjű ember nem hiheti azt a német iskoláról, hogy ilyen hézagosan működik. Persze a valódi ok hamar kiderült. Az éppen csak tizennégy éves fiú hajnal háromkor aludt el, addig az egyik közösségi oldalon szórakozott. Anyukának elmagyaráztam, hogy este, amikor ők nyugovóra térnek, simán vegye el a gyerektől a mobiltelefonját, amin játszik, és akkor majd lefekszik időben. Amúgy anyuka is megéri a pénzét. Neki is tanfolyamra kellett volna mennie, de először kitalálta, hogy annnnnyi, de annnnnyi dolga van otthon, takarítás, meg takarítás, hogy képtelen volt ma elszabadulni, meg hát, ja, tényleg, a feje is fáj. A családsegítője amúgy elmondta, a nő hónapok óta hitegeti, hogy most aztán már tényleg elkezdi a tanfolyamot rendesen. Hát, eddig még nem sikerült. Szóval Rulét kihúztam az ágyból, adtam neki tíz percet és szépen elrángattam magammal a potenciális új iskolába, hogy végre leadjuk a dokumentumokat. Rém dühös voltam. Mert arra rettentő nagy hangsúlyt fektet, hogy a haja be legyen zselézve, a cuccai a legutolsó divatot kövessék, legyen nála napszemüveg, de a tanulás, aminek a legfontosabbnak kellene lennie, sehol nincs a sorban. De hát hogyan is várhatnánk el ezt egy valójában még kiforratlan gyerektől, aki semmiféle támogatást nem kap a családjától. Az anya nagyjából analfabéta, az apa kisstílű ügyeskedő, a két testvére pedig - a családsegítő szerint - értelmi fogyatékos. Rule magától nem fog kiemelkedni, mi pedig sajnos nem állhatunk ott minden nap mellette. Most  megbeszéltük, hogy hétfőn reggel nyolc óra előtt öt perccel találkozunk. De megteszem, hogy ha nem jön, a következő nap reggel hétkor fölcsöngetem. És még egy párszor rájuk rontok hajnalban, hogy ha már nincs egy felnőtt, aki felelősséget érezzen érte, akkor legalább keljen föl vele az egész család, ha akart, ha nem.

Egy bírónő szerint egy kicsit valamennyien cigányok vagyunk

Attól tartok, hogy mi magyarok - legalábbis a bírónő szerint - egy kicsit mind cigányok vagyunk

Áll a bál, de nem eléggé. Magyarországon sem cigányozni, sem zsidózni, sem buzizni nem ciki. Már az elit bizonyos köreiben sem. Sőt, a politikában (és a parlamentben) sem. De továbbléptünk: a bíróságon sem. Egy gyulai bírónő nem találta elítélendőnek, hogy 2011-ben kvázi gárdisták (Szebb Jövőért Egyesület tagjai) masíroztak roma honfitársaink megfélemlítésére Gyöngyöspatán és Hajdúhadházán. Indoklásában kifejtette: " a cigányság mint kategória nem elsősorban faji alapon értelmezhető, hanem az ekként jelzett életformát követő, faji hovatartozástól függetlenül a lakosságnak egy elkülönült, a többségi társadalom hagyományos értékeit és a már hivatkozott jogszabályok által is védett értékeket semmibe vevő csoportjaként, aki egy bizonyos munkakerülő életforma, a magántulajdon, együttélési normákat nem tisztelő erkölcsi felfogás követői" - tehát minden összeférhetetlen, naplopó, tolvaj bűnöző cigány Magyarországon. És a romának született, becsületes, törvénytisztelő magyar állampolgárok pedig...na, akkor ők kik? És persze ide illeszkedik az a kérdés is, hogy az adócsaló, mások vérén hízó, lézerblokkolóval közlekedő milliárdosaink ezek szerint cigányok? És mi valamennyien, akik nem kérünk számlát a vízvezeték-szerelőtől és összekacsintva a buszvezetővel jegy nélkül utazunk, szóval valahol akkor egy kicsit mindannyian cigányok vagyunk?
Nem tudom, hogy a bírónő alapból rasszista vagy csak nagyon buta. Esetleg amatőr kultúrantropológus, aki olvasta Fraser "A cigányok" című művét és alaposan félreértette. Mindegy is, a lényeg, hogy nagy port kavart az ügy - joggal. De nem elég nagyot. Annyira azért nem, hogy végre higgadtan, okosan, a problémát alaposan körüljárva és föltárva beszélgessünk a kisebbségi lét, a szegénység és a különböző kultúrák együttélésének kérdéseiről. Nem találjuk hozzá a szavakat, nincs elég tudásunk, vannak viszont sztereotípiáink és előítéleteink. Beszélünk hát összevissza. Mint ahogy például az az - amúgy teljesen jószándékú - doktorandusz, aki a történeten fölháborodva levelet küldött a Gyulai Törvényszéknek. Amiben az alábbi kitétel is szerepel: " súlyosan sérti a cigány állampolgárok emberei méltóságát." Természetesen magyar állampolgárokról beszélünk, cigány állampolgárság egyszerűen nincs. De mindebből látszik, milyen nehéz erről a problémáról beszélnünk: mert cigány vagy magyar ? Cigány és magyar? Cigány származású magyar? Arról már nem is szólva, hogy már régen nem cigány, hanem roma...

A csatát megnyertem, a háborút még nem

Az emberekkel szemben nagy harcos, az állatoktól azonban fél

Az én nyolcéves kis szerb-roma kislányom, aki mellé azért állítottak oda heti tíz órában, hogy próbáljam egy kicsit megszelídíteni, és aki minden módon tiltakozott az elején ez ellen, ma, amikor meglátott, fölragyogott és nagyon örült nekem. Életemben nem volt még ilyen sikerélményem. Ha belegondolok, hogy egy hónapja még üvöltve küldött ki a szobájából, akkor azt hiszem, hihetetlen fejlődésen mentünk keresztül. Ebben komoly szerepe van annak, hogy az elmúlt két hétben iskolaszünet volt, és nagyon jó kis programokat sikerült kitalálnom: voltunk állatkertben (oda először nem akart jönni, merthogy az unalmas, majd alig tudtam este hazahúzni), felfedezős múzeumban (nagyon jó a berlini technikai múzeum, annyi benne az információ és olyan szemléletes, sok játékkal és tapasztalási lehetőséggel, hogy végig sem tudtuk nézni), beletrafáltam abba a mozifilmbe, amit már nagyon meg akart nézni és elvittem lovagolni is. Hab a tortán, hogy egy másik kis lakóotthonos lányka is jött velünk, szóval most már két lányom van gyakorlatilag. Szóval ma már kitörő örömmel fogadott (a másik kislány eddig is mindig nagyon várt), és bár azt mondta, hogy inkább szívesebben maradt volna otthon, szó nélkül jött (jöttek) a Robin Hood játszótérre, ahol persze remekül érezték magukat. Este pedig azt mondta, hogy maradhatnék még egy kicsit. A nevelők csak néztek, hogy mi történt. Hát: sok-sok türelem és idő…ennyi. Persze nem bízom el magam, lesz még hiszti, vita, kiabálás, de azt hiszem, jó úton járunk. És ma csak erre akarok gondolni!

Hová tűnt Anton?

Szerencsére előkerült

Ma reggel nyolckor négy gyerek lézengett a teremben a tizenkettőből. Ráadásul kettő felszerelés nélkül jött, akiket a tanárnő dühösen hazazavart. Anton, a pálcika-vékony, magas, román-roma fiú is hiányzott. Már megint. Pedig, ha valakinek, hát neki nagy szüksége volna a tanulásra, mivel éppen csak makog néhány szót németül. Általában maga elé révedve ül az órákon és csak nagy nehezen lehet munkára bírni. Az írás nem igen megy neki, a feladatokat többször el kell neki magyarázni. Általában külön dolgozunk, hiszen jócskán lemaradt a többiektől. Anton homofiliás, állítólag azért is jöttek Németországba, mert itt jobb az ellátás. Háromnegyed kilenckor jött még három lány, így egész szépen kikerekedett a létszám. Mégis azt gondoltam, itt az idő Antont otthon meglátogatni. A második-harmadik órában mentem el hozzájuk. Neukölln egyik jellegzetes (mondhatnám úgy is, hogy hírhedt) negyedében laknak. A kapu nyitva, a csengőtábla szétszedve...A postaládák egyikén megtaláltam a család nevét, de fogalmam sem  volt, hogy merre keressem őket a házban. Az a ház...rémes állapotban van. Koszos, lerobbant kapualj, minden ragad, szétdobált szemét, szétszedett ajtók, balkáni körülmények. Az egyik földszinti lakásnak nyitva volt az ajtaja, ott próbáltam szerencsét. Nem tudtak eligazítani. Szerencsére éppen akkor jött ki egy másik lakásból egy - szintén román nő -, aki ismerte Antonékat. Felcaplattam a második emeletre és becsöngettem. Hallottam a lakásból a mocorgást, de csak nehezen nyitottak ajtót. Az anya, Anton egyik bátyja a várandós feleségével és két év körüli kisfiával, valamint Anton nővére volt otthon. Az apa építkezésen dolgozott. De hol van Anton? - kérdeztem. Hát iskolában - válaszolták. Onnan jövök, ott bizony nincs - báboztam el nekik, mert németül csak néhány alapkifejezést ismertek. Pedig reggel hétkor iskolába indult - magyarázták. (Sieben Uhr, Schule.) Gyakorlatilag eljátszottam nekik a mondanivalómat, és elővettem kissé feledés homályába merült olasztudásom is, hogy kommunikálni tudjunk.Működött a dolog, egészen jól elvoltunk. Elkezdtek telefonálgatni, míg végül kiderült, hogy Anton az egyik nővérénél dekkol iskola helyett. Elmagyaráztam, hogy Antonnak nagyon fontos az iskola, minden reggel pontban nyolckor ott kell lennie. És nem elég, hogy eljön, de tanulnia is kell, sőt, otthon házi feladatot csinálnia. Megígérték, hogy ezentúl így lesz, és sokkal szigorúbban fogják a fiút. Este majd az apja is előveszi. Közben megkínáltak egy kávéval, elbeszélgettünk: kiderült, hogy Anton nővére német-tanfolyamra jár (remélem, nem úgy, mint az öccse), a bátyja pedig az utcán szedi össze a nyelvtudását. Eddig nagyon keveset talált az aszfalton, talán ezért sem is dolgozik. hatan laknak a háromszobás, amúgy teljesen tiszta, rendezett lakásban. Kedves, barátságos emberek. De elképzelni sem tudom, mi lesz velük. Egyedül az apa keres, talán a Jobcenter támogatja őket. Ám meglehet, még így is jobban élnek, mint Romániában. Azt hiszem, erre a családra is jobban oda kell figyelnem. Ha azt akarjuk, hogy Anton ne munkanélküliként tengesse az életét, sokkal többet kell foglalkozunk vele. Holnap és holnapután biztosan ott lesz az órákon, aztán jön két hét őszi szünet. Szünet után öt gyerek elhagy minket, új "normális" iskolában folytatják tanulmányaikat. Ha minden igaz, mi új tanulókat kapunk. Van két hetünk, hogy kitaláljuk, hogyan tovább. Van néhány ötletem.

Sértődött kislány dinoszauruszokkal

Az egyik delfin

A pólója szakadt, a zoknija két teljesen különböző darab és újra megmakacsolta magát: csak akkor jön velem a Naturkunde Museumba, ha egy másik lányt is magunkkal viszünk. Az én kis szerb-roma lánykám megint alakít. Mindig variál, mindig kitalál valamit és csak azt fogadja el, ha övé az utolsó szól. Elmagyarázom neki, hogy máskor, ha előre megbeszéljük, jöhet velünk a „barátnője”. Nem mindig, de néha igen. Ma azonban csak ketten megyünk. Nem, nem és nem, akkor ő sem jön, mert különben is, a múzeum unalmas. De gyerekfesztivál van, sok érdekes programmal – magyarázom, ám mindez falra hányt borsó. Inkább itthon marad játszani. Aztán csak megkötjük az éppen aktuális kompromisszumot: tíz perc játék még itthon, utána tíz perc játék a bevásárlóközpont ingyenes Nintendóján, utána továbbmegyünk. Ha a múzeumot unalmasnak találja, hazajövünk. A tíz perc otthoni játékból fél perc lett, inkább már indulna ő is. A Nintendón játszik egyet a Mario-s játékkal és megyünk tovább. Közben megéhezik, kap egy Dönert, az a kedvence. Egyre elégedettebb. A múzeum felé vezető úton megint kezdi, hogy rettenetesen unalmas ez az egész, menjünk haza. De már látszik a bejárat előtti tér, ahol rengeteg program várja a gyerekeket. Azonnal gyökeret ver a mikroszkópoknál, teljes beleéléssel bámulja a különböző rovarokat. Nagyon tetszik neki. Látom rajta, hogy vécére kell mennie, bemegyünk hát az épületbe. Amikor az üvegen keresztül meglátja a dinoszaurusz-csontvázakat, már húz befelé, még a vécéről is elfelejtkezik. Azonnal, de rögvest közelebb akar menni. Megvesszük a jegyeket. Aztán csak lemegyünk az alagsorban található mosdókhoz, ám útközben ingyen plakátokat lehet elvenni. Ki is választ ötöt. Elintézi, amit kell, aztán rohanás vissza. Teljesen magával ragadja a kiállítás. Ráadásul nálam a fényképezőgép, így fotózhat is néhányat. Odáig van. Mindent megnéz, kipróbál, csak úgy rohannak a percek. Több mint két órát töltöttünk bent. De még nem akar hazamenni. Kint beáll az arcfestéses sorba, egy kék és egy rózsaszín delfint festet magára. Aztán még célba dob, iszik egy dínó-kólát és csak ezután vesszük hazafelé az irányt.  A plázánál megint Mariót akar játszani. Na, jó, öt perc. Alig tudom kicsalogatni az üzletből, mások is nintendózni szeretnének. Újra megsértődik, amiért fel kellett adnia a játékot, karba font kézzel, pulyka-képpel áll a kirakatnál és nem hajlandó tovább jönni. Nem is vitatkozom vele, csak megkérdezem tőle, kér-e még kólát. A „dínósból” van még egy kicsi. Igen, kér, és mintha mi sem történt volna, jön velem. Egy másodperc alatt elfelejti, hogy tulajdonképpen ő most megsértődött. Este hatra érünk haza. Otthon lelkesen mutogatja a plakátokat meg a fényképeket, amiket ő készített. Azt hiszem, legközelebb kiválasztunk egy párat, kinyomtatjuk és készítünk egy plakátot a kirándulás emlékére.

Felütötte a fejét a rasszizmus

Nem hiszik el, hogy egyformák

Hétfőn nem voltam bent az iskolában, de a tanárnő teljesen kiakadva mesélte: a reggeli közben többen is cigányozni kezdtek. Van az osztályban három romániai roma gyerek. Mindhárman hiányoztak éppen, amikor szóba hozta Kledi a témát. Állítólag problémája volt a buszon két roma fiatallal, és felháborodva kérdezte: azok hogy jöhettek Németországba. A tanárnő gyorsan lereagálta a dolgot: úgy, ahogyan te. Pont úgy. Ezután kapcsolódtak be a többiek és szép kis perpatvar keletkezett. Furcsa értékrend: én még igen, a másik már nem élhet Berlinben. Engem fogadjanak be, de őt már taszítsák ki. Fura ezt éppen Kleditől hallani, aki mást se csinál, mint bajt. Nála már csak Jasif nagyobb bajkeverő. Jasif miatt már többször összeült a kupaktanács (Hilfekonferenz), ahol a Jugendamt-tal (gyermekvédelem) karöltve próbáljuk megtalálni a helyes megoldást. Ma például két órán keresztül győzködtük az iskola igazgatóját, hogy engedje meg Jasifnak a rövidített tanítást. Ez azt jelenti, hogy egy hónapig csak három órája lenne naponta, utána ezt megemelnénk négyre, majd fokozatosan a normális hatra. Mert semmi értelme ha ott ül és nem tanul, csak a többieket zavarja. Persze ez azt jelenti, hogy ki kell dolgozni részére egy speciális programot. Ami az írástanítással kezdődik, mert azzal - is - komoly problémái vannak. Nem nagyon akart belemenni, de aztán annyit megengedett, hogy a következő Hilfekonferenz-ig próbáljuk meg  rövidített időben oktatni Jasifot. Nagyon örült ennek a féleredménynek is, mert úgy hallottuk, hogy az igazgató sosem szokott ilyenekbe belemenni.

Kislány a hintán

Ki tudja, hogyan, merre kószáltak (a kép csak illusztráció)

Amikor először megpillantottam, csak a hosszú, fényes fekete haját láttam, mert szégyenlősen elbújt előlem. Nyolcéves, szerb származású roma kislány. Senki nem tudja, hogy már Németországban született vagy még Szerbiában. Ami biztos: anyja tizenöt volt, amikor szülte, aztán jött még sorban három testvér. Az apja se lehetett sokkal idősebb. Csavarogtak Németország szerte, míg mind a négy gyerek gyermekotthonba nem került. Az én kislányom - mert hetente több délutánt vele töltök el - nem olyan félszeg ám, mint amilyennek először tűnt. Sőt, kifejezetten akaratos, hisztis, sokszor teljesen váratlanul a fejébe vesz valamit és akkor megállíthatatlanul fújja a magáét. Múlt pénteken például nem akart fagyizni jönni velem, inkább a többi gyerekkel ment volna. Persze, teljesen érthető. Az azonban már nem,  miért akarta, hogy én ne kísérjem el őket. Hajthatatlan volt, annyira belelovalta magát, hogy végül otthon hagyták. Visszavonult kedvenc helyére, a hintára. Ott hüppögött. Aztán, mintha mi sem történt volna, mégiscsak eljött velem. Megkerestük a csoportot és minden rendben volt. Az én leánykám kedvenc helye a hinta. Ki tudja, mire gondol, képzeletben hová száll, amikor ott ül és a magasba hajtja magát. Szeret a mászókán mindenféle kunsztokat csinálni. Hát csütörtökön játszótérre vittem. A barátnője is velünk jött. Kerestem az interneten egy szuper - Robin Hood - játszóparkot, ahol aztán tényleg minden van. Amolyan gyerekparadicsom. De ott sem igazán tudtak mit kezdeni magukkal. Összevesztek két fiúval és mindenáron bosszút akartak rajtuk állni. Az intézményi élet ragadozóvá teszi őket. Állandóan résen vannak, minden kis sérelmet azonnal megtorolnak. A játszótéren kaptak fagyit. A másik kislány a zsebpénzéből szeretett volna még egy gombócot venni magának. Az én lánykám azonban nem. Azt mondta, ő spórol. Olyan sok pénzt akar összegyűjteni, hogy a kis tárcája minden zsebe tele legyen. Mire gyűjt? - kérdeztem. Lakást akar venni az anyukájának. Akit féléve nem látott. És aki még mindig csak 23 éves. Szívszorító. Pénteken ismét meglátogattam. Újra kezdte, hogy menjek haza, egyedül akar játszani az udvaron. Azt hiszem, nagyon nehezen visel minden kötöttséget, arra a régi szabadságra vágyik, amire talán már nem is emlékszik. Vártam, hogy újra hisztizzen, de sikerült elkerülni. Elmagyaráztam neki, mit jelent a kompromisszum és megkötöttük. Játszottunk egy jót ketten (sakkoztunk, Ki nevet a végén?-t és Marokkót is), aztán magára hagytam. De előtte még nagyon megdicsértem, hogy milyen ügyesen megtaláltuk mi ketten a közös nevezőt. Pici lépés előre? Igen, talán. De tudom, hogy nagyon sok nehézség vár még ránk. Hiszen nagyon hangulatember. Egyik nap megbeszéljük, mit csinálunk legközelebb, aztán meggondolja magát. Rettenetesen magányos. Társasjátékozni is egyedül szokott. És folyton hintázik, mert talán ott érzi magát biztonságban. Azt is mondták, hogy az apja verte őket. És valamelyik felnőtt szexuálisan is zaklatta. Hát röpül képzeletben egy jobb világba, ahol az anyukájának lakása van, és együtt élhetnek. Addig is gyűjt szorgalmasan. Még nem tudja, hogy sosem lesz meg az a lakás...