Mikor lesz vége?

Albániába menekültek a vész elől

Hétfő van. Reggel szokás szerint beszélgetéssel kezdtük a suliban. Körberaktuk a székeket és mindenki elmondta, mit csinált a hétvégén, mi a gondja-baja, miért fáradt (kamaszok: mindig fáradtak). A tanárnő elmesélte, milyen mélyen megérintette őt a szerbiai árvíz, és hogy hallotta híradóban, mennyire veszélyes lett néhány környék a taposóaknák miatt. A víz elvitte a jelöléseket és a kerítéseket sok helyen, így az emberek nem tudják, melyek azok a területek, amelyek még mindig taposóaknákat rejtenek. A tizenöt éves koszovói lány erre nem kis kárörvendéssel azt mondta, hogy ez egyáltalán nem szomorú, sőt, nagyon jó dolog, úgy kell nekik. Megkérdeztem: akkor is ezt mondaná, ha gyerekek halnának meg emiatt? Csípőből válaszolt: Koszovóban is öltek a szerbek gyerekeket. Semmilyen érv nem hatott rá, olyan mélyen belerögzült a szerbek gyűlölete, hogy azt onnan már semmi és senki ki nem mossa. Még régebben mesélte, hogy az édesanyja vele volt terhes a háború kitörésekor, Albániába menekültek a vész elől. Nem tudom, hogy otthon beszélnek-e még az eseményekről (gondolom, hogy igen) ,azt sem, milyen megpróbáltatásokon ment át a család (két idősebb nővére van), de ő már soha nem fog megbocsátani. Vajon hány generáció kell még ahhoz, hogy a szívekben, lelkekben is béke legyen? Lesz béke egyáltalán valaha?

A háború gyermekei

A kép a korcsolyázáskor készült, de nem a mi gyerekeink szerepelnek rajta

Az albán származású Kledi tizenhét évesen került a nyelvi (Willkommen) osztályba. Balhés srác volt. Macedóniában született, kiskorában települtek át Albániába. Születésekor Macedónia már függetlenedett Szerbiától, de kiskorában a koszovói albán-szerb konfliktus és háború az egész régióban éreztette hatását. Apja igazi kalandor lehet. a fiú elmesélése szerint szerencsét próbált Nyugat-Európa számos országában. A szerbek iránti gyűlölet beleégett a fiúba - és gondolom az egész albán közösségbe. Amikor a szerbekről beszélt, elsötétedett Kledi szeme. Megmérgezte őt a háború. A konfliktusokra csak erőszakkal tudott reagálni. Azonnal támadt, ha úgy érezte sérelem érte vagy éppen csak fenyegeti. Csúnyán nézett rá valaki reggel a buszon? Azonnal beszólt és a végletekig kiélezte a helyzetet. Neki mindig rálépett valaki a lábára, őt mindig megszólták a származása miatt...rendszeresen keveredett így verekedésbe. Ha néha elfelejtkezett arról, hogy harcolnia és védekeznie kell, egészen békés, kedves mosoly játszott a szája szögletében. Ilyenkor kisfiússá vált és megszépült. Ekkor lehetett igazán komoly dolgokról beszélgetni. Élhetett volna békés, boldog életet is, de nem hagyták. Vajon hány generáción át öröklődik még a gyűlölet? És elmúlik-e valaha? (Kledi azóta másik iskolába ment szakmát tanulni, de néhány nap után kimaradt onnan.)
Marica októbertől tanul nálunk. A tizenöt éves erős, magas, büszke albán lány Koszovóból jött a családjával. Egyetlen szót se beszélt németül, angolul is alig, így elég nehezen indult el a kommunikáció. Ma már - úgy, ahogy - megértjük egymást. Nehéz neki az osztályban, ahol rajta és Harisnyás Pippin kívül mindenki szót tud váltani az anyanyelvén valakivel. De hát albánul (és lengyelül) pillanatnyilag rajtuk kívül senki sem beszél. Ez sok félreértésre is okot ad. Marica túl hamar válik agresszívvá, egy kicsit olyan, mint Kledi. Rengeteg konfliktusa van, különösen Kiner és Anton állnak hadilábon vele. Pedig mind a két fiú magas érzelmi intelligenciával rendelkezik és rendkívül barátságosak. A probléma forrása a rossz, félreértett kommunikáció, amit egy beszélgetésen el is magyaráztunk nekik. Maricától több türelmet, a fiúktól több megértést kértünk. Maricával terhes volt az édesanyja, amikor kitört a koszovói háború. Albániába menekült a család, Marica - ha jól értettem - ott is született. Aztán, a helyzet normalizálódásával visszaköltöztek az otthonukba, de el tudom képzelni, hogy magzatként és pici babaként milyen traumákon mehetett át ez a lány. A család a jobb élet reményében jött Berlinbe, rokoni összefogással egy pizzázót nyitottak. A lány nagyon magányos itt, nem csak az osztályban, otthon is egyedül van. Marica beilleszkedésében mégis nagyon bízom. Szerdán ez a reményem megerősítést is kapott. Ekkor tartottuk a szokásos havi aktív napot. Ilyenkor valami nagyon mást csinálunk az iskolán kívül. Most például korcsolyázni mentünk. Három órát töltöttek a gyerekek a jégen ragyogó napsütésben. Ez a nap eredményesebb volt csapatépítésben, mint bármilyen profi tréning. Egymásba kapaszkodtak, húzták-vonták, támogatták egymást. Amikor Marica elesett, Kiner segíetette föl. A mindig magányos és magába forduló Pippi Antonnal kézen fogva siklott és nevetett, nevetett, nevetett...észre sem vették, hogy mennyire szerették egymást ezen a délelőttön.

Új gyerekek jöttek

Jönnek a világ minden tájáról - persze leginkább Európából

Két új, tizenöt éves lánnyal bővült az osztály. Egyikük Koszovóból jött, másikuk Bulgáriából. Gyakorlatilag egy szót sem tudnak németül. Szegények csak ültek és néztek, hogy mi van. Egyikük tud egy kicsit angolul, a másiknak pedig a többi bolgár gyerek fordít, mert tényleg nem ért semmit. Nem irigylem őket ezekért a napokért, hetekért. Igyekeztem minél többet mosolyogni rájuk, hogy érezzék: semmi baj, minden kezdet nehéz. Anton közben féltékenyen méregetett: mi az hogy, most nem mellette ülök és nem neki segítek. Közben Valéria, a romániai roma lány az utóbbi időben többször is hiányzott. Már kétszer voltam náluk, és világosan elmagyaráztam a szülőknek, hogy a lányuknak muszáj minden nap az iskolába jönnie. Olyan indokokkal tartják otthon, hogy el kell kísérnie valahová az anyját, aki nem tud németül vagy a nyelvet szintén nem beszélő nővére helyett kell valamit elintéznie. Pedig szegény nagyon szeretne januárba átkerülni egy másik iskolába, szakmát akar tanulni és mielőbb munkába állni. A családban pillanatnyilag csak a nővére barátja keres pénzt, ami ugye öt főre nem igazán tűnik elegendő jövedelemnek. Elmagyaráztam Valériának, hogy meg kell tanulnia nemet mondani. Az szülei felnőttek, nem veheti át a szerepüket gyerekként. Neki a saját életével, jövőjével, boldogulásával kell törődnie. Ha legközelebb megint hiányzik, újra elmegyek hozzájuk. Addig megyek, amíg meg nem értik, hogy Valériának a tanulás az első.