Felültettek - avagy Godot helyett a szülőkre várva

Akár itt is üldögélhettünk volna...

Felültettek. Már nem először. Szülői beszélgetést szerveztünk hétfő délutánra, de Marica anyukája és/vagy apukája helyett csak a nagybátyja jelent meg. Merthogy ő tud németül. Mindig szerzünk tolmácsot, ha szükséges, de a szülők azt üzenték, nem kell, a nagybácsi évek óta Berlinben él és jól beszéli a nyelvet. Szép kis félreértés - megbeszéltük, hogy mindenképpen  a lány szüleivel szeretnénk beszélni, ha megfelel nekik, jöjjenek el együtt péntek reggel, a bácsi majd tolmácsol. Mi ott ültünk pontban kilenckor a tanárnővel a fogadószobában, ültünk és ültünk, már minden fontos dolgot megbeszéltük, de Marica felmenői sehol. A tanárnő megpróbálta elérni a nagybácsit, de csak az üzenetrögzítőjére tudott rábeszélni. Mivel ma délelőtt amúgy szabad lettem volna, tartoztam ezzel az úttal az ördögnek, vagy kinek...több mint egy óra oda, ugyanannyi vissza, majd délután még egyszer ki Neuköllnbe a kislányhoz, este pedig haza. Szép. És ez nem az első eset. Két hete - ugyanígy péntek reggel - Rule apját vártuk, akkor egy román-német tolmáccsal hármasban. A fickó nem jött, majd amikor a tolmács fölhívta, hogy mi a csoda történt, rövidre zárta: sajnos nem ér rá. De se egy email, se egy telefon, se egy elnézést, közbejött valami...Hát ez van. Elég nehéz így a gyerekekre hatni, ha a szülőkkel sem tudunk szót érteni. Ha a család nem partner, ha nem tartják fontosnak az együttműködést, járathatjuk a szánkat. Pedig azt is fölajánlottuk, hogy ellátogatunk hozzájuk, ha nekik az úgy kényelmesebb, akár valamelyik este is. Még senki nem élt ezzel, így viszont eléggé ki vagyunk szolgáltatva. Én mondjuk elég gyakran fölveszem a nyúlcipőt és kiügetek a családhoz, ha a gyerek nem jön suliba és gyanítjuk, hogy lóg. Ezek hasznos kirándulások, de nem helyettesítenek egy közös - szülő, tanár, szociális munkás - tervezett beszélgetést. Kíváncsi vagyok, Marica milyen magyarázattal szolgál. Gondolom a mama tanfolyamon vett részt (pedig délutános tanfolyamra jár, ezt speciel tudom), a papa pedig dolgozott/munkát keresett/jobcenterbe ment - variációból választ. Mi pedig ismét nem kaptunk választ egy csomó kérdésünkre.

A háború gyermekei

A kép a korcsolyázáskor készült, de nem a mi gyerekeink szerepelnek rajta

Az albán származású Kledi tizenhét évesen került a nyelvi (Willkommen) osztályba. Balhés srác volt. Macedóniában született, kiskorában települtek át Albániába. Születésekor Macedónia már függetlenedett Szerbiától, de kiskorában a koszovói albán-szerb konfliktus és háború az egész régióban éreztette hatását. Apja igazi kalandor lehet. a fiú elmesélése szerint szerencsét próbált Nyugat-Európa számos országában. A szerbek iránti gyűlölet beleégett a fiúba - és gondolom az egész albán közösségbe. Amikor a szerbekről beszélt, elsötétedett Kledi szeme. Megmérgezte őt a háború. A konfliktusokra csak erőszakkal tudott reagálni. Azonnal támadt, ha úgy érezte sérelem érte vagy éppen csak fenyegeti. Csúnyán nézett rá valaki reggel a buszon? Azonnal beszólt és a végletekig kiélezte a helyzetet. Neki mindig rálépett valaki a lábára, őt mindig megszólták a származása miatt...rendszeresen keveredett így verekedésbe. Ha néha elfelejtkezett arról, hogy harcolnia és védekeznie kell, egészen békés, kedves mosoly játszott a szája szögletében. Ilyenkor kisfiússá vált és megszépült. Ekkor lehetett igazán komoly dolgokról beszélgetni. Élhetett volna békés, boldog életet is, de nem hagyták. Vajon hány generáción át öröklődik még a gyűlölet? És elmúlik-e valaha? (Kledi azóta másik iskolába ment szakmát tanulni, de néhány nap után kimaradt onnan.)
Marica októbertől tanul nálunk. A tizenöt éves erős, magas, büszke albán lány Koszovóból jött a családjával. Egyetlen szót se beszélt németül, angolul is alig, így elég nehezen indult el a kommunikáció. Ma már - úgy, ahogy - megértjük egymást. Nehéz neki az osztályban, ahol rajta és Harisnyás Pippin kívül mindenki szót tud váltani az anyanyelvén valakivel. De hát albánul (és lengyelül) pillanatnyilag rajtuk kívül senki sem beszél. Ez sok félreértésre is okot ad. Marica túl hamar válik agresszívvá, egy kicsit olyan, mint Kledi. Rengeteg konfliktusa van, különösen Kiner és Anton állnak hadilábon vele. Pedig mind a két fiú magas érzelmi intelligenciával rendelkezik és rendkívül barátságosak. A probléma forrása a rossz, félreértett kommunikáció, amit egy beszélgetésen el is magyaráztunk nekik. Maricától több türelmet, a fiúktól több megértést kértünk. Maricával terhes volt az édesanyja, amikor kitört a koszovói háború. Albániába menekült a család, Marica - ha jól értettem - ott is született. Aztán, a helyzet normalizálódásával visszaköltöztek az otthonukba, de el tudom képzelni, hogy magzatként és pici babaként milyen traumákon mehetett át ez a lány. A család a jobb élet reményében jött Berlinbe, rokoni összefogással egy pizzázót nyitottak. A lány nagyon magányos itt, nem csak az osztályban, otthon is egyedül van. Marica beilleszkedésében mégis nagyon bízom. Szerdán ez a reményem megerősítést is kapott. Ekkor tartottuk a szokásos havi aktív napot. Ilyenkor valami nagyon mást csinálunk az iskolán kívül. Most például korcsolyázni mentünk. Három órát töltöttek a gyerekek a jégen ragyogó napsütésben. Ez a nap eredményesebb volt csapatépítésben, mint bármilyen profi tréning. Egymásba kapaszkodtak, húzták-vonták, támogatták egymást. Amikor Marica elesett, Kiner segíetette föl. A mindig magányos és magába forduló Pippi Antonnal kézen fogva siklott és nevetett, nevetett, nevetett...észre sem vették, hogy mennyire szerették egymást ezen a délelőttön.