Megszűnt a szegénység Magyarországon

Valahol Magyarországon.

Érdekes, a híresen fejlett német gazdaság nem tudta megszüntetni a szegénységet. Bár e fogalom - eddigi tapasztalataim szerint - egy kicsit mást jelent, mint Magyarországon, nem azt az ínséget és reménytelen nyomort, mint otthon. Persze itt is mindenki a társadalmi átlaghoz méri magát, ehhez képest gondolja, hogy tehetős vagy nélkülöző. Élnek emberek az utcán, járnak kéregető zenészek az S-Bahnon és lepukkant koldusokat is látni jócskán. De az alsó középosztály egyelőre nem a létfenntartásért küzd, hanem dolgozik és normálisan él. És nem kerül az utcára, ha munkanélküli lesz. A lakosság nagyobb része béreli lakását, de ha valamiért megszűnt az állása, a munkanélküli segély lejárta után az állam fizeti tovább a bérleti díjat, sőt, a rezsit és még valamennyi plusz pénzt is ad, míg az ember újra nem tud elhelyezkedni. Minden gyerek után több mint 180 euró "Kindergeldet" fizetnek havonta, alanyi jogon. 

Magyarország más - unortodox - úton jár a szegénység megszüntetésében. Az EMMI betiltja a fogalom használatát és kész...Amiről nem beszélünk, az nincs. A Fidesz masszív szavazótábora úgyis azt gondolja, hogy aki akar, az tud dolgozni. Szóval, aki szegény,  rászoruló, az maga tehet róla. 

Még mindig nem értjük, mi a szegénység

Van, amikor választani kell: étel vagy közlekedés

Még mindig nem értjük? Esetleg már megint?...Az egyik diáklányunk két napig nem jött iskolába. Tegnap hozott egy igazolást a hiányzásokról: nem volt bérlete, ezért maradt otthon. A tanárnő nem akarta elfogadni ezt az érvet, azt mondta, a szülőknek pénzt kellett volna adniuk, hogy a gyerek iskolába jöhessen. Vagy jött volna a lány biciklivel. A közlekedés Berlinben meglehetősen drága. A bicikli sem olcsó. A lány anyukája rákbeteg, nemrég műtötték, nem dolgozik. Az apukája éppen keres valamennyit, de a Bulgáriából érkezett roma családfő biztosan nem a legjobban fizető állások között válogathat. De legalább most dolgozik. Talán nem kapta még meg a fizetését, talán gyógyszerre költöttek, ezerféle oka lehet, amiért kiürült a kassza. Egy német középosztálybeli (vagy akár egy magyar) nem érti, milyen az, amikor tényleg nincs egy vasunk sem. Milyen a tartalékok nélküli, hónapról-hónapra kisakkozott élet, időnként csont üres pénztárcával, rossz ételekkel, mindig mindenből a legolcsóbbal. Milyen az, amikor a hétvégén séta közben nem ülhetünk be egy kávéra sem, mert nem tudjuk kifizetni. Amikor már nincs kitől kölcsönkérni, mert a rokon, a barát, a szomszéd pont olyan szegény, mint mi. Aki ezt legalább egyszer nem tapasztalta meg, fogalma sincs az egészről. Hülye indoknak tűnik, hogy nincs pénz bérletre, buszjegyre, biciklire, de sajnos van ilyen. Meg még ilyenebb is. Magyarországon jártam olyan faluban, ahol a mezítelen roma gyerek egy darab tojást tudott csak venni a szomszédasszonytól. A kis markában hozott apróból látszott, hogy úgy kaparta össze az anyja  az utolsó fillérkéit. Miért olyan érzéketlen a mai szegénységgel szemben az a középosztály, amelyik amúgy mélyen meghatódik Móricz Hét krajcárján? Mert elhiszi, hogy aki szegény, az megérdemli? Hogy maga tehet róla? Vagy egyszerűen nem is érdekli az egész? Úgy gondolja, ez messze van, vele nem történhet meg. Pedig jaj, de közel van, egyre közelebb. És bizony, bármikor, bármelyikünkkel megeshet, hogy úgy elfogy a pénz, a levegő, a lehetőség, hogy nem marad se bérletre, se jegyre, se reményre...

Jöjjön el a te országod

Ma van a szegénység világnapja

Van, akinek már ez is elérhetetlen

Már a második éjjel nem jutottak be a szállóra. Mihály és József a végkimerülés határán kucorgott a padon. Még volt egy fél liter olcsó, savanyú boruk meg egy darab kenyerük. Mihály megáldotta, kétfelé törte a kikukázott ételt és enni kezdtek. Nem termelődött elég nyáluk, kínlódva nyelték a száraz, ízelten darabokat. Néha kortyoltak mellé egy kis bort, akkor jobban esett a falat. Csípős, ködös volt az őszi este. A lámpák körül fénykarikák köröztek, ettől szürreálissá vált minden. Mintha nem is a Földön, hanem valahol az ébrenlét és álom határán, egy mesében léteznének. De a hideg újra és újra visszakényszerítette őket a valóságba. Nem volt se meleg pulóverük, se takarójuk, hogy a szabadban vészeljék át az elkövetkező órákat. Három napja mindenüket ellopták a menhelyen. Meg kellene vitatniuk, hová menjenek, de nem volt erejük a beszédhez. Az aluljárókban, pályaudvarokon rendszeresen ellenőrzést tart a rendőrség, nem kockáztathatták, hogy még egyszer elkapják őket. Amikor legutóbb Mihályt bevitték, háromszor erőszakolták meg egyetlen óra alatt. Ahogy a priccsre szorították, becsukta a szemét és a miatyánkot motyogta magában, hogy úrrá legyen elviselhetetlen fájdalmán és megalázottságán. Megpróbált arra gondolni, hogy afféle Krisztus ő, aki az összes romlott és eltévelyedett pap miatt szenved, de tudta, nincs joga másokra hivatkoznia: maga miatt bűnhődik. 

- Lehet, hogy ma éjjel megtörténik – préselte ki Mihály magából a szavakat. – Gyónd meg bűneidet és az Úr megbocsát.

- Hagyjál már Miska! – motyogta maga elé József. – Te, meg az urad! Ennél csak jobb jöhet. Ha igaz, akkor odalent legalább meleg van. Nem is vágyom másra, csak, hogy soha többé ne fázzak. De esküszöm – emelte föl teátrálisan a kezét József – mindenre esküszöm, ami szent, hogy visszajárok majd és pokollá teszem azoknak az életét, akik miatt idejutottam, és azokét is, akik segíthetnének, de nem teszik.

- Ámen – hajtotta le a fejét Mihály és magában nekikezdett egy újabb Miatyánknak.