Vizeslufi - legalábbis remélem, hogy az

Remélem, hogy csak vízzel locsolkodtak a srácok

Ma is egy félórával korábban mentem be, hogy segíteni tudjak. Vittem magammal nyelvkönyveket is, mert sejtettem, hogy a németül szinte semmit sem tudó gyerekeknek jó lesz egy kis segítség. A szoba, ahol a cuccainkat tároltuk, zárva volt, kulcsot a szomszéd irodából kellett volna szerezni, ahol egy rémesen ellenszenves, undok, folyton morgó nő ül, aki persze "annyit" dolgozik, hogy nincs ideje odaadni a kulcsot. Nem baj, szereztem máshonnan. Azt sem tudtuk, honnan nyomtathatnánk, megoldottam azt is. Nagy nehezen beindult a nap. Ma az egyik kamaszcsoporttal mentem, hogy ott segítsek. A két viszonylag talpraesett fiatal csoportvezető nagyon ügyesen, tudásszint szerint kettéosztotta a csoportot. Én a szinte nulla némettudással rendelkező gyerekekhez mentem. Hát, afgán, vietnami, lett, orosz, katalán háttérrel, tényleg nehezen nyomták a németet. Szegény vietnami lány, alig tudta elismételni a legegyszerűbb kérdéseket is. Nagyon megértem, miért. Ismerek húsz éve itt élő vietnamiakat, akik a mai napig nem tudnak megszólalni. Aki gyerekkorától tanulja a nyelvet, persze nagyobb esélyekkel indul. Fél tizenkettőkor rohantam vissza az ebédet előkészíteni. Bár a projektvezető ezerszer kihangsúlyozta, hogy nekem csak irányítanom kell, de amikor tizenhárom icipici gyerek rohan segíteni, naná, hogy az ember megfogja az asztalt és pakol. A gyerekek lelkesen terítettek amúgy, szóval ők aztán tényleg beleadtak anyait és apait. Nem úgy a nagyok. Az a gáz, hogy a két kamaszcsoport négy vezetője közül csak az egyik fogja igazán, hogy mi a dolga. A másik három elüldögél a tányérja mellett, pont úgy, mint a gyerekek. Elég nehéz velük bármit is kezdeni, mindent a szájukba kellett rágni. Maguktól meg nem mozdultak volna. Ráadásul az egyik "felnőtt" (egy rém kuka fiú) kibökte, hogy a gyerekek rumlit csináltak a vécében, amiért az intézmény egyik dolgozója  jól le is tolta őket, és most nincs már idejük kitakarítani. Mivel az ebéddel voltam elfoglalva, nem néztem utána azonnal, mi történt, csak gyorsan rávágtam, hogy oké, ma megcsinálom én, de holnaptól, azonnal rakasson rendet a gyerekekkel, ha látja, hogy valamit az átlagnál jobban összekoszolnak. Hát, az édes kis srácok vizeslufit játszhattak a vécébe (legalábbis remélem, hogy csak víz volt), mert úszott az egész, és egy lufit is találtam. Tízig számoltam, aztán fölmostam. Utoljára. Mert nagyon "kikaptam" érte a projektvezetőtől. Még egyszer a lelkemre kötötte, hogy nem az én dolgom, én azért vagyok, hogy felügyeljem a sok fiatal és tapasztalatlan csoportvezetőket, irányítsam őket és bátran küldjem őket vécét takarítani. Holnap reggel az első dolgom lesz még egyszer megbeszélni velük, hogy mi a rend, mert eddig elég gyengén muzsikáltak. Amúgy nagyon jót dumáltunk a bosnyák projektvezetővel, aki a délszláv háború elől menekült Berlinbe és a Humboldton tanult szociális munkát. Mondta, hogy már tegnap látta, egyedül én értem a csapatból, mit jelent gyerekekkel dolgozni és még egyszer nagyon kért, hogy ne  fogjam vissza magam, bátran osszam le a munkát a lánglelkű, de rémesen tapasztalatlan (ez most itt eufemizmus) fiataloknak. Mondtam, hogy akkor sárkány üzemmódra kapcsolok. Már nő a második fejem...

Első nap a táborban

Elég nagy káosz volt az elején, de szerencsére mindenki jókedvű maradt

Megbeszéltük, hogy mi,  felnőttek, fél tízkor találkozunk, még mielőtt a gyerekek megjönnek. Lett volna egy csomó megbeszélnivalónk. Én időben ott voltam, az egyik csoportvezető lány pedig még engem is megelőzött. A többiek persze késtek. Ráadásul az egyik csoport mindkét vezetője otthon hagyta a névsort meg a programtervezetet, amit a hétvégén kiötöltek - úgy, ahogy kell. A táborba jelentkezett gyerekek egy része nem jött el, megjelentek viszont szép számmal olyanok, akik nem szerepeltek a névsorban. Németül gyakorlatilag egy szót sem beszélő aggódó anyukák,  menekült fiatalokat kísérő szociális munkások tarkították a reggeli káoszt. Volt kis beszélgetés, nagy pantomim - a végén valahogy csak dűlőre jutottunk. A délelőtt nagy része azzal ment el, hogy újra kellett tervezni a csoportokat. Nagy nehezen kialakult végre a három csapat. A legkisebbek a Nachbarschaftsheimben maradtak, a két - kamaszokból álló - képződmény elvonult az intézmény két távolabbi épületébe. Én a kicsikkel maradtam. A két fiatal csoportvezető nem számított arra, hogy a kicsik ennyire pirinyók. Vannak szinte még ovisok is, német nyelvtudás nélkül. Az általuk kitalált feladatokat hamar megunták, kicsit nehezek is voltak e korosztály számára. A kicsik (alsósok) egy része - hogy finoman fogalmazzak - igen öntudatos és rettentően talpraesett. Utóbbi persze nem baj, csak hát nem tűrik az irányítást és csak abban akarnak részt venni, amihez kedvük van. Szívesen fecsegnek a feladatok közben a csoportvezetőknek hátat fordítva, nemigen zavartatják magukat. A csoportvezetők hamar föl is adták, kiengedték a gyerekeket az udvarra játszani. (Holnap reggel muszáj beszélni velük, hogy rövid és változatos kis játékokat, feladatokat találjanak ki, mert amint nincs konkrét tennivalójuk, a kicsit azonnal randalírozni kezdenek.) Az ebéd persze késett, a csoportvezetők - bár mindegyiknek külön-külön elmondtam - nem jelöltek ki két-két "napost". Szóval elég nagy káosz fenyegetett ebédelés közben is. Aztán valahogy túléltük. Az egyik lány, aki végül két másik társával beállt segíteni, egy hónapja van Berlinben, tényleg semmit nem ért. Holnap bemegyek korán és keresek külön feladatokat neki, mert semmi értelme, ha csak kukán ül a nála sokkal jobban beszélők között. Abban a csoportban ráadásul állítólag annyira sokféle tudásszinttel rendelkező gyerek van, hogy nem elég kétfelé osztani őket, sokkal több kis csoportot kellene alkotni. Majd meglátom, hogy tudom hasznosítani mindazt, amit ebben a tanévben az iskolában megtapasztaltam.

Kulturális munkatárs lettem

Mindenhol ott leszek, ahol kell 

Nyaralás helyett idén nyáron egy neuköllni Nachbarschaftsheimben (migránsokat segítő központ) dolgozom napi négy órát. Migráns hátterű diákoknak szerveztek háromszor kéthetes nyelvi tábort. A srácok délelőtt nyelvórákon vesznek részt, délben ebédet kapnak, délután pedig szabadidős programokat szervezünk nekik.  Ma délelőtt tartottuk az első megbeszélést. Eléggé érthető módon engem nem nyelvtanárnak vettek föl. A csoportokat csupa lánglelkű fiatal szociális munkás vezeti. Akiknek többségét egy továbbképzésről már ismertem. Mivel azonban nekik nincs megfelelő pedagógiai tapasztalatuk, én fogom támogatni őket. Mert a táborvezető hallotta, hogy milyen jó pedagógus vagyok. Amikor ezt mondta, nyakig  vörösödtem. Az ember persze örül, ha jó hírét keltik, de én nehezen viselem, ha szembedicsérnek. Egyszerűen nem tudok az érzéssel (ami persze szuper) mit kezdeni.
Egészen ma délelőttig azt hittem, hogy az egészséges életmód jegyében együtt fogunk főzni a gyerekekkel. De aztán erről lemondtak, mert túl macerásnak tartották. Mondjuk, annyira nem bánom. Ezzel sokat egyszerűsödött a feladatom. Gyakorlatilag azt csinálom, amit az iskolában: beülök az órákra, ha egy gyereknek egyéni segítségre van szüksége, mellette termek, ha úgy látom, hogy valakinek problémája van, beszélgetést kezdeményezek, tanácsokkal látom el a nyelvtanárt...Ehhez jön még az ebéd levezénylése - konyhás segítségünk van, nekem csak irányítanom kell, hogy minden rendben menjen. Nagyon jó kis munkának néz ez ki. Remélem, sok új tapasztalattal gazdagodom magam is. Az meg külön szuper, hogy egy másik intézményben is megvetem a lábam, ha csak hat hétre is egyelőre. De lépésről-lépésre halad az ember előre. És az a plusz pénz is jól jön, amit így megkeresek. Majd elnyaralom valamikor máskor.