Jaszif hazamegy

Baku - egyszer mindenképpen látni szeretném

Már régen nem írtam Jaszifról, az azerbajdzsánból Berlinbe költözött srácról, aki körül mindig valami balhé keveredett. Anyukája az agresszív, masszív heroinista, amúgy börtönviselt bűnöző apa elől menekült álnéven, Oroszországon keresztül Németországba. Jasziv sosem bocsátotta meg az anyjának, hogy elhagyta. Amikor az apa belehalt az életmódjába, Jasziv azt mondta: úgy érezte, ezzel az anyja is meghalt a számára. Az anya csak az apa halála után merte fölvenni a kapcsolatot a családdal, de még két évnek kellett eltelnie, míg Jaszifot meggyőzte, hogy legalább látogassa meg őt Berlinben. A fiú jött, majd a család rábeszélésére maradt. (Az addig őt nevelő nagyapa és felnőtt bátyja gondolom örültek, hogy a folytonos problémaforrást jelentő gyerektől megszabadultak.) Jaszif élete első tizennégy évében annyi tragédiát, balhét megélt, hogy képtelen volt beilleszkedni egy nyugodtabb, békésebb világba. Az anyja félt tőle, volt, hogy a szomszédok ráhívták a rendőrséget. Így került a gyámügy és a helyi családsegítő központ látósugarába. Én is rendszeresen jártam hozzájuk, a családsegítő is, de viszonylag kevés eredménnyel. Mindennek ellenére én nagyon szerettem őt. Úgy volt, hogy Németország nyugati felére költöznek, így kikerült a suliból is. A költözés elmaradt, ő közben gyakornoknak állt egy fodrászatban. Kerestem neki egy olyan képzési lehetőséget, ahol befejezett alapfokú oktatás nélkül és munka mellett is megszerezhetné a fodrász szakmunkás bizonyítványt. De már nem találtuk meg a régi telefonszámon sem őt, sem az anyukáját. Tegnap fölhívtam a volt családgondozóját, hogy segítsen kapcsolatba kerülni vele, de ő azt mondta, szerinte Jaszif már újra Bakuban van. Újra akkora balhé volt náluk, hogy megint kivonult a rendőrség, a srácot átmeneti ifjúsági szállásra vitték és mindenki - az anyja is - tudomásul vette, hogy haza akar menni és ott katonának állni. Tragédia a tragédiában, hogy az anyuka félig örmény származású, és ugye Azerbajdzsán és Örményország között nincs jó viszony. Jaszif pedig kifejezetten szeretne harcolni, ha kell, ezt már régebben is kifejtette. Egy szó, mint száz: Jaszif azóta már vagy Bakuban van vagy napokon belül hazaérkezik. Ott bekerül egy remek kis bűnözői körbe és az apja sorsa vár rá is. Annyira, de annyira sajnálom...

Jasif katona akar lenni

Haditrabantok

Mióta édesanyja újra szabad utat adott Jasifnak az internetezéshez, bakui barátai elkezdték a módszeres csábítást. Mostanában azt magyarázzák neki, hogy a hazának nagy szüksége van rá. Elfogynak lassan a katonák, meg kell védeni az országot, Jasifnak otthon a helye. Jasif tizenöt éves, holnap lesz a születésnapja. És egyáltalán nem gondolja magát túl fiatalnak a háborúskodáshoz. Számára - legalábbis pillanatnyilag, a békés Berlinben - elfogadható életcél az öldöklés. Számára a háború valamilyen romantikus idea, ahol a fiatalok megdicsőülnek, hőssé válnak, az ellenség megsemmisül, aztán...hogy mi jön aztán, azt egyelőre még ő sem tudja. De nagy erővel hat rá a propaganda. Még szerencse, hogy kiskorú és anyja engedélye nélkül nem mehet haza. Mert ki tudja, mi lenne vele. Mindannyian olvastunk már gyerekkatonákról. Persze Jasif akart már autószerelő, pincér, fodrász és ki tudja még mi minden lenni. Szeretném hinni, hogy ez a katonásdi is csak múló szeszély. Borzasztó belegondolni, hány és hány gyermek, fiú és lány fog fegyvert,  hány élet megy tönkre a fegyverek mögött és előtt. Az ember békében nem találja a választ a miértekre. Persze, ha végiggondoljuk, hogy például Magyarországon milyen agresszív az uralkodó hangnem, hogy a harcra buzdítás és sokszor egymás ellen uszítás a politikusok egyik kedvenc témája és a társadalmi problémák eltussolásának jól bevált eszköze, akkor megértjük, hogyan sodródhat bele egy ország akár fegyveres konfliktusba is. Valójában fegyverre sincs mindig szükség: elég, ha a mindennapokat olyan verbális erőszak szövi át, ami lehetetlenné teszi, hogy az emberek nyugodtan, szeretetben éljenek, elfogadva a másságot, a másként gondolkodást. Jasif katona akar lenni. Pedig milyen jó lenne, ha a jövőképében egy békés, boldog élet szerepelne. Mint ahogy a miénkben is.