Anyák

Mindenki a legjobbat akarja a gyerekének

Itt csak a jövő  vasárnap ünneplik az anyák napját. Már akik. Mert az egykori NDK-ban ebből nem csináltak nagy ügyet. Gondolom azért, mert szerették volna a gyereknevelést a lehető leginkább állami kézben tudni. A szülők nemigen szóltak bele a gyerekek előmenetelébe. Például a továbbtanulásban sem volt sok szavuk, nagyjából a pedagógusok döntötték el, hogy mi legyen a gyerekből. Valami ilyesmi most a kormányideál  Magyarországon. Elszomorító. De persze, milyen szabadság az, ahol nem azért nem dönt a szülő, mert nem teheti, hanem azért, mert sem tudása, sem motivációja, és csöppet sem mellesleg pénze sincs ahhoz, hogy a gyerekének jobb jövőt álmodjon. Végigperegnek előttem az anyák, akikkel mostanában találkoztam. Rule édesanyja, a hat éve Berlinben élő, németül még mindig nem beszélő, nagyjából analfabéta nő, akit csöppet sem zavar, ha a gyereke iskola helyett otthon alszik. Pedig biztosan ő is szereti a fiát és jót akar neki. Csak más elképzelései vannak a jóról - ha ugyan egyáltalán vannak bármilyen elképzelései - mint nekünk. És néha felötlik bennem a kétely: biztos, hogy nekünk van igazunk? Ha végiglébecolhatja, végigügyeskedheti valaki az életet, érdemes-e vajon folytonosan küzdeni, célokat keresni, állandóan csak előre menni és várni, hogy egyszer majd...Rule családja ezerrel a mában él, sokkal inkább, mint mi. Aztán ott van Julija, aki tizenhét éves, véletlenül maradt terhes és pillanatokon belül szül. Az anyja is fiatal még, de valójában a nagyanyja is. Két generációba hármat zsúfoltak. Julija egy az egyben az előtte járó asszonyok mintáját követi: szül, mert úgy alakul, aztán majd csak lesz valahogy. Ez is a pillanatnak szól. Most vagyok szerelmes, most megszülöm a gyerekét. Igaz, az apa sincs több tizennyolcnál és egy viszonylag új szerzemény, olyan kapcsolat, amire nem lehet jövőt és családot építeni. De nem is kell. Juliját sem az apja nevelte föl és az anyját sem. Nagy tétekben fogadhatnék rá, hogy a születendő gyerek is számos apafélével találkozik majd. Aztán itt van Anton anyukája. Aki felelős döntést hozott, hogy a vérzékenységben szenvedő fia jó kezelést kaphasson, ezért jött a család Berlinbe. Ő viszont túlóvja a gyereket, aki, ha éppen nincs kedve fölkelni, csak annyit mond, hogy rosszul érzi magát, és már maradhat is az ágyban. Naná, hogy egy tizenöt éves kamasz elég gyakran él ezzel az eszközzel. Nem tudom, én hogyan  viselkednék az anya helyében. Lehet, hogy ugyanígy. Azt hiszem, ha beteg lenne a gyerekem, nekem sem lenne más preferenciám, mint megóvni minden bajtól. Hiszen hol van az iskola az élethez képest? És az élet itt valóban a létet, a lélegzést jelenti. És persze itt van a kis patronáltam édesanyja, aki még mindig csak huszonnégy éves és már négy gyereke van, mint állami gondoskodásban. A legidősebb kilenc, a legkisebb öt. És már majdnem jött a következő, de a sors közbeszólt. De majd jön még, hiszen van új élettárs, lesz új család. A "régi" gyerekek majd ellesznek a lakóotthonokban, néha meglátogatja őket, vesz nekik ajándékot. Ki ítélheti el, amikor a gyerekek apja verte őt, nem szedhetett fogamzásgátlót, a nagycsalád beszippantotta és uralkodott fölötte. A gyerekek jöttek, egyik a másik után ő pedig nem szabadulhatott. Aztán egyszer csak, amikor már elég fölnőttnek és erősnek érezte magát, valahogy kimenekült a helyzetből. A gyerekeket nem tudta magával vinni, se pénze, se munkája, se lakása, se jövőképe nem volt. Azóta már dolgozik, megszerezte a jogosítványt és talán a saját kezében tudja tartani az életét. Amibe a négy gyerek már nem igazán fér bele, hiszen ők a régi, meghaladott élet részei. Mi jogon ítélhetnénk el bármelyik anyát? Mindenki úgy éli az életét, ahogy tudja, ahogy szüleitől látta, ahogy sikerül neki. Mi csak egyet tehetünk: megpróbáljuk a legjobban csinálni. Aztán majd a gyerekeink eldöntik, hogy sikerült-e.

Julija szülni fog

Nem kismacik, kisbaba lesz hamarosan Julija gyerekkocsijában

Julija, aki októberben került át egy másik iskolába, és aki szinte azonnal ott is hagyta azt, terhes. És szülni fog. Tizenhét éves, a barátja tizenkilenc. Az anyja is ennyi idős lehetett, amikor Julija született, a nagyanyja szintén nagyon fiatal még. A családi minta követésre talált. Ültünk azon a szülői beszélgetésen, ahol három generáció asszonyai szinte tükörképei voltak egymásnak: ugyanaz a torzonborz, festett haj, ugyanaz a gunyoros tekintet és ideges nyugtalanság. Csak, mintha generációról-generációra nőne a feszültség. A nagymama még tud mosolyogni, az anya már csak veszekedésre képes. Julija pedig...kezelhetetlen. Időnként ki kellett mennem sétálni vele, annyira ideges volt. Nem csodálom, nagyon nehéz gyerekkora volt.Végignézte otthon, ahogy terhes anyját úgy megveri az élettársa, hogy az elvetél. Később mégis született egy féltestvére, de ő azt már nem otthon várta meg: nagyanyjához költözött. Fiúk jöttek és mentek életében, már tizennégy évesen volt egy olyan partnere, aki drogkereskedésből élt. Szerencsére a drogra nem, de a cigarettára korán rászokott. És hát ivott is rendesen hétvégente a bulikban. A fiúk pedig továbbra is jöttek és mentek. Az ősszel egyszer már azt hitte, hogy terhes. Szerencsére akkor még vaklármának bizonyult az egész. Megpróbáltunk a lelkére beszélni, hogy szedje a fogamzásgátlót és folytassa a tanulást. Aztán, ugye, ahogy a Willkommen Klasse-ban letelt az egy éve, el kellett mennie. Pillanatokon belül terhes lett.
Szinte látom azt a beszélgetést, ahol immár a család négy generációját képviselő asszonyok (bár egyelőre azt még nem lehet tudni, hogy lánya lesz-e, valahogy mégis úgy képzelem) ülnek egymás mellett: egyformán, önsorsrontóan, reménytelenül.

Hilfekonferenz-hegyek

Ha neki jó így, legyen! Csak legyen neki tényleg jó!

Tegnap reggel a már számolni sem tudom hányadik "Hilfekonferenz für Jasif"-on vettem részt. A németekben hihetetlen vonzódás van az ilyen "segítség-konferenciák" iránt. Ezt egy-egy család vagy gyerek halmozott problémái esetén vetik be. Ilyenkor mindenki összeül, aki bármilyen módon érintett az ügyben, és elmondja, hogyan látja a helyzetet. Ez amúgy lehet egy gyors és hasznos megoldás is, hiszen nem kallódnak az információk - ám értelme csak akkor van, ha tényleges tettek is követik. Jasif esetében az anyukája, a családsegítő központ munkatársai mellett a Jugendamt (gyámhivatal-szerű intézmény), a Willkommen Klasse tanára, az iskolaigazgató és jómagam veszünk részt általában az ilyen eseményeken, amelyek az utóbbi időben elég sűrűn követik egymást. Tegnap - először - Jasifot is meghallgattuk. Az igazgató elérte a fiúnál, hogy hajlandó ezentúl szemüveget hordani (eddig mindig büszkén mesélte, hogy hány százalékos látásromlása ellenére se vesz föl szemüveget) és talán a helyzet komolysága megérteti vele, hogy ha már elzarándokol az iskolába, akkor érdemes tanulnia is egy kicsit. Amikor mellette vagyok, akkor is mindig tiltakozik először a feladat ellen, mintha egyáltalán nem lenne önbizalma. Hosszú ideig harcolunk: ő fújja a magáét, hogy másik feladatot akar, mert ez túl nehéz, én meg biztatom, hogy meg tudja csinálni, mert értelmes, okos fiú. Aztán, amikor látja, hogy nem tágítok, akkor nekiáll és elvégzi, amit kell. A konferencián megjegyeztem, hogy látok némi javulást a tanuláshoz való hozzáállása terén, mert múlt pénteken egészen szépen dolgozott. Erre a tanárnő azonnal megcáfolt: csütörtökön haza kellett küldenie, annyira kezelhetetlen volt. Igen, Jasif kifejezetten egyszemélyes gyerek, mellette ott kell valakinek ülnie, hogy féken tartsa.
Amúgy kellene gyorsan egy másik Hilfekonferez is, Julija miatt. A tizenhat éves lány úgy gondolja, hogy terhes. Rohanvást kerítettem neki néhány olyan intézményt, ahol segítséget kaphat, és felajánlottam, hogy elkísérem. Merthogy anyukájával egyelőre nem akarja megosztani sejtését. De már több mint egy hete halogatja a gyorsteszt elvégzését. Én reménykedem, hogy csak vaklárma, de azért jobb lenne a bizonyosság, hogy csak tévedés volt. Egy kisbabája már van az osztálynak. Az egyik egyiptomi kislány (éppen csak tizenhat) most szülte meg a gyerekét. Sose fog németül megtanulni, hiszen iskolába is alig járt. Pár szót tud csak, pedig kifejezetten értelmes lány. Még szinte gyerek és már anya. Emlékszem arra a néhány esetre, amikor nagy hassal, teljes átéléssel játszott a többiekkel. Még az iskolapadban volna a helye. De sosem fog oda visszaülni. Majd jön a második, meg a harmadik gyerek és otthon ragad. Ha neki jó így, legyen! Csak legyen neki tényleg jó!

Julija, a vadóc

Julija tele van szeretettel, csak vadóc viselkedése mögött nehéz ezt meglátni

Litvániából érkezett, alig több mint egy éve. Tizenhat éves, magas, vékony, csinos lány. Kifejezetten magas érzelmi intelligenciával rendelkezik, de hiper-szuperaktív (szándékosan használtam így, hiszen nem a klasszikus hiperaktivitásról van szó). Hangos, szeret a középpontban lenni, nem tud megálljt parancsolni magának. Mégis szót lehet vele érteni, mert alapjában véve kedves, barátságos lány. Az egyik tréning alatt annyira nem tudta türtőztetni magát, hogy inkább elvittem magammal az irodába. Ott egy darabig zenét hallgattunk, beszélgettünk, de annyira nyugtalan és ideges volt, hogy inkább sétálni mentünk. Az iskola mellett van egy arborétum, ami egy fákkal sűrűn övezett út választ el az intézményünktől. Arra vettük az irányt. Julija magának sem tudta megmagyarázni, hogy miért olyan feszült, de egyszerre ömleni kezdett belőle a szó. Mesélt a gyerekkoráról, arról, hogy még egészen kicsi volt, amikor lelépett az apja, aki azóta sem kíváncsi rá. Anyjáról, akit következő élettársa úgy megvert, hogy az akkor terhes nő elvetélt. Mostohaapjáról, akivel egyáltalán nem jönnek ki, ezért is lakik inkább szintén Berlinben élő nagymamájánál. Amúgy a német fővárosba is úgy kerültek, hogy a nagymama már egy évtizede itt lakott. A lehetőségek vonzották ide a családot, ahol Julija mellett már egy közös – most ötéves – kisfiú is volt. Egészen biztosan az ideköltözés okai között szerepelt az is, hogy a nagymama rákos lett. Szerencsére fölépült, de Julija minden ellenőrző vizsgálat előtt nagyon izgul, nehogy visszaessen a mama. Julijának nagyon hiányzik otthona, a hátrahagyott barátok, az anyanyelve, Litvánia, pedig elég balhés lehetett ott is az élete. Volt egy barátja, akit drogterjesztésért kapott el a rendőrség. A fiú öngyilkos lett. Julija, amikor meglátta a ravatalon – saját bevallása szerint – hat órára kővé vált. Nem tudott megmozdulni. Azóta már túltette magát az eseten, most az iskola egyik német diákjával jár. Hogy Julija élete miért alakult így és mitől ilyen nyugtalan, hangos és önmagát is nehezen elfogadó, megmagyarázta egy szülői beszélgetés. Az anyja és a nagymamája is eljött. Két, hatalmas festett szőke ondolált hajkoronát hordó nő. Le se tagadhatták volna egymás, hogy anya és lánya, bár messziről inkább testvéreknek tűntek. Ám, míg a nagymama melegséget, addig az anya cinikus hidegséget sugárzott. És a beszélgetés során is az érdekelte leginkább, miért tilos az iskolában a mobiltelefon használata, és miért nem figyelnek oda jobban a tanárok arra, hogy mi minden történik a hazafelé vezető úton. Szó volt még arról, hogy milyen példát mutat az igazgató a gyerekeknek, ha maga is dohányzik (soha nem gyújt rá gyerekek előtt). Szóval a „lényegre” kérdezett rá. Aztán – az utolsó öt percben – Julija magatartása és tanulmányairól is szó esett. Mihamarabb egy jó gimnáziumban szeretné látni a lányát. Abban mindannyian egyetértettünk, hogy Julija értelmes, okos lány, de ahhoz, hogy megfelelő tanulmányokat folytathasson, a nyelvtudásának még nagyon sokat kell fejlődnie. A nagymama – aki egy német férfival él – mondta, hogy ők sokat segítenek neki otthon, igyekeznek minél többet németül beszélni. Ha Julija továbbra is jól halad, az őszi szünet után talán iskolát válthat. A talány számunkra inkább az, hogy ezt a viselkedést mennyire tudja majd tolerálni egy átlagos, nem különleges elbánást igénylő gyerekekre szabott intézmény.