Kézzel-lábbal

Naná, hogy a fiú-lány téma érdekelte őket leginkább

Beteg a tanárnő. Kedden este küldött egy emailt, hogy ezen a héten már biztosan ágyban marad. A német pedagógusok folyton betegek, nem is értem hogy lehet ez. Lehet, hogy a magyarok is, csak arról nem tudok? Végül Josephet küldték be, aki hétfőnként német nyelvtant tanít a gyerekeknek és aki szintén folyton beteg. Alig járt be az elmúlt fél évben. Boldogan adta át az irányítást, mivel általában egyéni foglalkozásokat tart, egy, maximum két gyereknek és nagyon megterheli őt a mi kis problémás osztályunk. Megtartottuk a napindító beszélgetést, ami végül jól elhúzódott. Mindenkinek volt valami mondanivalója. Még "Harisnyás Pippi" is megszólalt. Ő az a lengyel lány, aki általában csak maga elé nézve ül és a kérdésekre sem válaszol. Aztán kitalálták a gyerekek az üvegezést, helyesebben a flakonozást. Na, nem kell félreérteni, nem a bulizós fajtáját, csak azt, hogy aki felé fordul a megpörgetett flakon szája, az kérdezi a vele szemben ülőt. A válasznak őszintének kell lennie. Persze, hogy a szerelem volt a legfontosabb téma: miért nincs valakinek barátja vagy barátnője, vagy ha van, akkor hogyan találkoztak...és ilyenek. Ezzel nagyjából el is ment az első másfél óra. Szünet után már rendes tanítás következett. Igeragozást tanultak jelen és múlt időben. Néhány kifejezést nekem kellett elmagyaráznom, mert szegény Joseph tehetetlenül állt. Én meg bevetettem magam: eljátszottam, elbáboztam, rajzoltam a táblára és láss csodát, működött. Közben nem hagytam, hogy Jasif, Anton és lógásra hajlamos társaik kibújjanak a feladatmegoldás alól. A végén egészen szépen összekaptuk a társaságot és egészen jó kis délelőttöt hoztunk össze. Az utolsó két óra ugyan elmaradt, de legalább volt  időm egy csomó fitneszstúdió címét és telefonszámát összegyűjteni a netről. Az egyik fiúnk ugyanis praktikumot szeretne valamelyik edzőteremben végezni, mert később trénerként szeretne dolgozni. Remélem, valahová befogadják, eddig csak elutasításban volt része. Hétfőn leülünk és végighívjuk az összeset. Anton meg azon aggódik, hogy egy másik, ennél sokkal szigorúbb iskolába akarják küldeni. Itt  ugyanis neki is letelt az egy éve, ameddig itt maradhat. Azt mondta, szeretné itt folytatni a tanulást. Mit mondjak, én is szeretném, ha maradna, mert nagyon megszerettem és hiányozna. Pedig ő az egyik legproblémásabb. Január végén sokan elmennek és nekem már előre fáj a szívem.

Jasif katona akar lenni

Haditrabantok

Mióta édesanyja újra szabad utat adott Jasifnak az internetezéshez, bakui barátai elkezdték a módszeres csábítást. Mostanában azt magyarázzák neki, hogy a hazának nagy szüksége van rá. Elfogynak lassan a katonák, meg kell védeni az országot, Jasifnak otthon a helye. Jasif tizenöt éves, holnap lesz a születésnapja. És egyáltalán nem gondolja magát túl fiatalnak a háborúskodáshoz. Számára - legalábbis pillanatnyilag, a békés Berlinben - elfogadható életcél az öldöklés. Számára a háború valamilyen romantikus idea, ahol a fiatalok megdicsőülnek, hőssé válnak, az ellenség megsemmisül, aztán...hogy mi jön aztán, azt egyelőre még ő sem tudja. De nagy erővel hat rá a propaganda. Még szerencse, hogy kiskorú és anyja engedélye nélkül nem mehet haza. Mert ki tudja, mi lenne vele. Mindannyian olvastunk már gyerekkatonákról. Persze Jasif akart már autószerelő, pincér, fodrász és ki tudja még mi minden lenni. Szeretném hinni, hogy ez a katonásdi is csak múló szeszély. Borzasztó belegondolni, hány és hány gyermek, fiú és lány fog fegyvert,  hány élet megy tönkre a fegyverek mögött és előtt. Az ember békében nem találja a választ a miértekre. Persze, ha végiggondoljuk, hogy például Magyarországon milyen agresszív az uralkodó hangnem, hogy a harcra buzdítás és sokszor egymás ellen uszítás a politikusok egyik kedvenc témája és a társadalmi problémák eltussolásának jól bevált eszköze, akkor megértjük, hogyan sodródhat bele egy ország akár fegyveres konfliktusba is. Valójában fegyverre sincs mindig szükség: elég, ha a mindennapokat olyan verbális erőszak szövi át, ami lehetetlenné teszi, hogy az emberek nyugodtan, szeretetben éljenek, elfogadva a másságot, a másként gondolkodást. Jasif katona akar lenni. Pedig milyen jó lenne, ha a jövőképében egy békés, boldog élet szerepelne. Mint ahogy a miénkben is.

Harisnyás Pippi jött, Jasif ment

Jasiffal ma is megküzdöttünk...

Mintha Harisnyás Pippi kamaszkori kiadása állt volna ma reggel az osztályajtóban. Papa és mama is elkísérte az új, tizenöt éves lengyel lányt, aki sehogyan sem akarta átlépni a küszöböt. Mi, a többiekkel már a szokásos reggeli beszélgetőkörben ültünk (tényleg, ma maguktól alakították ki a kört a székekből, máskor mindig kérni kell). Az igazgató is elkísérte a lányt, aki tényleg úgy néz ki, mint a híres, vagány mesehős - de szigorúan csak külsőre: "pulykatojás" arc, göndör, vörös haj, igaz, hogy csak egy copfban. De a karaktere, na az teljesen más (karakterről később még más vonatkozásban szót ejtek). A tanárnő jóindulatú mosollyal hívogatta, több nyelven is, hogy lépjen beljebb, de nem, a mi kis Pippink föl se nézett, meg se mozdult. Odamentem, bemutatkoztam és szépen betessékeltem. Megmutattam, hogy hová üljön, és megpróbáltam a legszebb mosolyommal nyugtatgatni, hogy nem esszük meg. A szünetben megkértem a többi lányt, hogy ne hagyják magára, mosolyogjanak rá és hívják mindig magukkal.
Ma reggel amúgy annyira nyugtalanok és szétszórtak voltak a gyerekek, hogy a tanárnővel csak néztük egymást: mi lesz ebből. Aztán semmi nem lett, mert az újakat rám bízta, a többiek meg végül lenyugodtak. Na jó, nem teljesen, mert Jasif hozta a legrosszabb formáját. Újra elkezdte mondogatni, hogy úgyis hazamegy Azerbajdzsánba, és ott kénytelen lesz bűnöző életmódot folytatni, mert minden barátja azt csinálja, és kinevetik, ha ő nem. Na igen - tette hozzá még - ő teljesen az apja karakterét örökölte, ezért ilyen és kész. Mintha egy robot volna, akit beállítottak egy programra, és nem lehet megváltoztatni. A második két órában, amikor szintén az kezdőkkel voltam, Jasif eltűnt. Amikor kérdeztem a tanárnőt, hogy hová lett, lakonikusan csak annyit mondott: hazament. Az ötödik-hatodik órában mit tehettem mást, utána eredtem. Már be volt izzítva otthon a számítógép, amikor ajtót nyitott. Megint előjött ezzel az apa-karakter dumával, de elmagyaráztam neki, hogyan működik az öröklés, és  akarja vagy sem, ötven százalékban az anyja génjeit hordozza. Ezen azért elgondolkodott. Ezután kifejtette, hogy mennyire nem szimpatikusak neki a német lányok, akik kihívóan öltözködnek, egyáltalán nem szerények és neki nagyon nem tetszik ez az itteni férfi-női egyenjogúság. Szülőhazájában a férfi az úr és ez így van rendjén. Hát igen, ez is egy nagy probléma az édesanyjával való kapcsolatában: azt a hangnemet használja vele szemben, amit még az apja használt valamikor. De az édesanyja pont ez elől menekült Berlinbe és itt bizony nagyon is a saját lábán áll. De például, amikor esténként egy kávézóban vállalt másodállást, hogy a csöppnyi, 29 négyzetméteres minigarzonból egy legalább kétszobás lakásba költözhessenek, a fia minden éjjel érte ment, mert egy rendes asszony nem járhat sötétedés után egyedül az utcán. Az asszony inkább föladta a másodállását, mert Jasif sosem tudta kialudni magát, reggel folyton elkésett az iskolából. Elmagyaráztam neki, hogy Berlinben járhatnak és járnak is a nők egyedül éjjel is, mert itt nincs olyan óriási erőszak, mint náluk, otthon. És azt is megpróbáltam megértetni vele, hogy itt a nők egyenlőek (persze nem teljesen azok, de ebbe semmiképp sem bonyolódnék bele), és a mi kultúránkban ez így van rendjén. Végül is egy jót beszélgettünk, de tudom, hogy ez csak rövid időre lesz hatásos. Jasif erős férfiakhoz szokott. De azért azon is komolyan elgondolkodott, amikor elmeséltem neki, hogy meglehet, most találna Bakuban ilyen-olyan munkát, ami a semmihez képest sok pénzt jelentene neki. De vajon akarja-e tíz év múlva is a legvacakabb munkát végezni? Mert jó munkát csak képzett ember kaphat. Mit tud majd a családjának biztosítani, ha nem lesz egy jó szakmája és nem tud előrelépni? Szóval ez a szakképzés dolog azért szöget ütött a fejében. Attól meg egyenesen odavolt, amikor elmeséltem neki, hogy én mi mindent tanultam életemben. Szemmel láthatóan lenyűgöztem. Ha már férfierőm nincs, legalább az intelligenciámért tisztel. És ez még mind semmi: de jogosítványom, sőt kocsim is van. Ez volt ma a slusszpoén. Főzött is gyorsan nekem egy igazi azeri teát. És szentül megígérte, hogy ezen a héten nyugton marad és tanul. Ámen!

Hilfekonferenz-hegyek

Ha neki jó így, legyen! Csak legyen neki tényleg jó!

Tegnap reggel a már számolni sem tudom hányadik "Hilfekonferenz für Jasif"-on vettem részt. A németekben hihetetlen vonzódás van az ilyen "segítség-konferenciák" iránt. Ezt egy-egy család vagy gyerek halmozott problémái esetén vetik be. Ilyenkor mindenki összeül, aki bármilyen módon érintett az ügyben, és elmondja, hogyan látja a helyzetet. Ez amúgy lehet egy gyors és hasznos megoldás is, hiszen nem kallódnak az információk - ám értelme csak akkor van, ha tényleges tettek is követik. Jasif esetében az anyukája, a családsegítő központ munkatársai mellett a Jugendamt (gyámhivatal-szerű intézmény), a Willkommen Klasse tanára, az iskolaigazgató és jómagam veszünk részt általában az ilyen eseményeken, amelyek az utóbbi időben elég sűrűn követik egymást. Tegnap - először - Jasifot is meghallgattuk. Az igazgató elérte a fiúnál, hogy hajlandó ezentúl szemüveget hordani (eddig mindig büszkén mesélte, hogy hány százalékos látásromlása ellenére se vesz föl szemüveget) és talán a helyzet komolysága megérteti vele, hogy ha már elzarándokol az iskolába, akkor érdemes tanulnia is egy kicsit. Amikor mellette vagyok, akkor is mindig tiltakozik először a feladat ellen, mintha egyáltalán nem lenne önbizalma. Hosszú ideig harcolunk: ő fújja a magáét, hogy másik feladatot akar, mert ez túl nehéz, én meg biztatom, hogy meg tudja csinálni, mert értelmes, okos fiú. Aztán, amikor látja, hogy nem tágítok, akkor nekiáll és elvégzi, amit kell. A konferencián megjegyeztem, hogy látok némi javulást a tanuláshoz való hozzáállása terén, mert múlt pénteken egészen szépen dolgozott. Erre a tanárnő azonnal megcáfolt: csütörtökön haza kellett küldenie, annyira kezelhetetlen volt. Igen, Jasif kifejezetten egyszemélyes gyerek, mellette ott kell valakinek ülnie, hogy féken tartsa.
Amúgy kellene gyorsan egy másik Hilfekonferez is, Julija miatt. A tizenhat éves lány úgy gondolja, hogy terhes. Rohanvást kerítettem neki néhány olyan intézményt, ahol segítséget kaphat, és felajánlottam, hogy elkísérem. Merthogy anyukájával egyelőre nem akarja megosztani sejtését. De már több mint egy hete halogatja a gyorsteszt elvégzését. Én reménykedem, hogy csak vaklárma, de azért jobb lenne a bizonyosság, hogy csak tévedés volt. Egy kisbabája már van az osztálynak. Az egyik egyiptomi kislány (éppen csak tizenhat) most szülte meg a gyerekét. Sose fog németül megtanulni, hiszen iskolába is alig járt. Pár szót tud csak, pedig kifejezetten értelmes lány. Még szinte gyerek és már anya. Emlékszem arra a néhány esetre, amikor nagy hassal, teljes átéléssel játszott a többiekkel. Még az iskolapadban volna a helye. De sosem fog oda visszaülni. Majd jön a második, meg a harmadik gyerek és otthon ragad. Ha neki jó így, legyen! Csak legyen neki tényleg jó!

Baku vagy nem Baku? - ez itt a kérdés

Jasifnak nem jött be

Nagy pofára esés volt ma reggel, amikor mindösszesen egyetlen leány, a szorgalmas Valeria várt minket a terem előtt. Később befutott még Robin, így két tanárra két gyerek jutott. Ideális létszám. Fogalmunk sem volt, hol maradtak a többiek. Ramadán van, az igaz, de egyedül Leila vallásos, neki engedélyezték a távolmaradást. Mit tehettünk így? Beszélgettünk és szóláncot játszottunk, aztán én nyakamba vettem  a várost, hogy megnézzem a mi kedves Jasifunk miért maradt távol.
Toronyház Neuköllnben. A kapu tárva nyitva, a kapucsengő nem működik. Szerencsére a lift üzemképesnek bizonyult, így nem kellett felkutyagolnom ebben a fullasztó, vihar előtti forróságban az ötödikre. A liftajtó két oldalán folyosók: jobbra és balra is lakások nyílnak. Ezek azok az egyszobás mini panelcellák, amilyenekből bőven találni Magyarországon is: összesen 28 négyzetméteresek, a szobából nyílik a konyha. A teret egy erkély is csökkenti. Már messziről kihallatszott anya és fia vitája. Jókor érkeztem. Mint kiderült, tegnap megint náluk járt a helyi gyámhivatal. A két ember kapcsolata annyira elmérgesedett, hogy képtelenek együtt élni. Eleve már a szűk tér agressziót szül, de a kirajzolódott családtörténet sem ígért sok jót. A szót az anya vitte, hangosan, indulatosan, időnként sírva. Négy éve menekült Berlinbe a férje elől. Családon belüli erőszak áldozata volt, azt mondta, rettegett a férfitől. Egy évig föl se hívta a családját, nehogy kiderüljön hol van és utána jöjjön az ember. Csak akkor jelentkezett újra, amikor megtudta, hogy meghalt. Jasif otthon ragadt. Kisfiú volt még, valószínűleg semmit sem értett az egészből, csak azt, hogy eltűnt az anyja, majd meghalt az apja. Miután szülők nélkül maradt, anyai nagyapja és felnőtt, már családos bátyja vigyázott rá. Többgenerációs lakásban laktak mindannyian együtt, egy nagybácsival. Jasif iskola helyett szívesebben ment dolgozni, hogy pénzt keressen. Jasif úgy emlékszik Bakura, mint az igazi Kánaánra. Ott minden szebb és jobb. Ha éppen nem volt munkája, iskolába ment és kapott pénzt a nagyapjától. De előtte az apja is rendszeresen adott neki ellátmányt, így mindig, mindent meg tudott venni magának. Itt folyton üres a zsebe - panaszolta - üres flakonokat vált vissza, hogy legyen egy kis zsebpénze. Szeptember óta van itt, de mindössze egy pár cipőt, egy pólót és egy pulóvert vett neki az anyja - állítja - azokat is a Flohmarketen (bolhapiacon). Nem az bántja, hogy neki nincs csinos, szép ruhája, hanem az, hogy semmilyen sincs. Szégyelli magát. Az anyja azért szomorú, mert a fia nem tiszteli, a fiú azért, mert úgy érzi, őt nem szereti az anyja. Amikor - még Bakuban - az asszony egy rokonukhoz menekült, és két hónap múlva bukkant föl újra, a gyerek - állítólag - nagyon örült és meg akarta ölelni, csókolni az anyját, aki ellökte őt. És a fiú azt is sérelmezi, hogy az anyja a halott apát szidja. Értem én, hogy nehéz lehetett egy agresszív, durva, többszörösen börtöntjárt ember mellett az élet, de nagyon rossz politika immár három év elmúltával a gyereknek szidni. Valahol teljesen szétcsúszott ez a kapcsolat. Jasif mindenáron vissza akar menni Bakuba és szerintem vissza is fog. Nem tudom, hol lenne jobb neki. Az anyjával csak marják egymást, talán pont ezért gondol vissza olyan nagy nosztalgiával szülőhazájára. Mindkét embernek borzasztó lehet.
Jasif kezelhetetlen az iskolában, nem tud koncentrálni, ha tíz percnél tovább nyugton kellene ülnie, már ideges, izzad, jár keze-lába. Piszkálja a többieket és sokszor agresszív. Talán azért viselkedik így, mert nehezen ír, alig olvas, rosszabbul beszél a többieknél németül, és ezért már sokszor megszégyenült. Inkább elébe megy a dolgoknak. Az anya idősápoló, sokat dolgozik, fáradt, szeretne otthon békességet, de a gyerek reggel nem akar fölkelni és iskolába menni, ha hazajön csak számítógépezne. És nagyon unatkozik itt. Bezzeg Bakuban...ott minden más volt: barátok, szerető család, pénz, szórakozás. Ott jó volt, itt szenved.
Milyen jó lenne egy családegyesítésre szakosodott csoportot létrehozni, amelyik kifejezetten ilyen esetekben segítene: programokat szervezne, amelyeken keresztül az újratalálkozott családtagok közös élményekhez jutnának, újraismerkednének, hiszen az eltelt hónapok és évek mindenkit megviselnek, miközben az emberek megváltoznak. Ha már annyi pénzt költenek az integrációra, legalább legyen sikeres!

Jasif győz - és mi is vele nyerünk

Jasif kifejezetten macis alkat

Tegnap újra beindult az iskola. Az első arc, amit megláttam, Jasifé volt. Barnára sülten vigyorgott. Örültem, hogy visszajött, de aztán kiderült: el se ment. Volt egy oltári nagy balhéja otthon, úgy feldühítette az anyja, hogy szétverte a lakást és magát is alaposan összekaszabolta, amikor belevágott az ablakba. A szomszédok kihívták a rendőrséget. Orvos is megvizsgálta (szerintem inkább pszichológus volt), és megfenyegették, hogy ráküldik a gyámhivatalt, ha még egyszer hasonló ügye lesz.  Szegény anyukája: azt hitte, hogy végre megkapja az aranyos kisfiát, s ehelyett jött egy nagydarab, cigarettázó, vodkát ivó, agresszív számítógépjátékot játszó, féket nem tűrő kamasz.
Ma a többiek tesztet írtak, de Jasif nincs azon a szinten, hogy megbirkózott volna vele. Nekem kellett - volna - szavakat tanulnom vele, de nagyon kiakadt, miért nem csinálhatja azt, amit a többiek. Mivel a tanárnő a legjobb tesztet írónak édesség jutalmat ígért, Jasif mindenképpen tesztet akart írni - és persze győzni szeretett volna. A tanárnő hiába magyarázta, hogy neki  ez még túl nehéz, megmakacsolta magát, hogy akkor nem csinál semmit. Azt javasoltam, versenyezzen ő is, de egy másik kategóriában: ha 20 perc alatt megtanulja a szavakat és hibátlanul le is írja, nyertes lehet. Szerencsére a tanárnő vette a lapot és örömmel belement. S láss csodát: Jasif 17 perc múlva hibátlanul fölmondta a leckét. Boldogan kínált meg a nyeremény gumicukorral. Utána hosszasan ecsetelte, hogy ő nem bolond és nem is érti, miért volt olyan agresszív az anyukájával. Nem és nem érti. Az orvos is azt mondta, hogy nem beteg, csak agresszív. Elbeszélgettünk erről, már amennyire tudtunk. Aztán elmesélte, hogy van, amikor 24 órán át megállás nélkül számítógépezik - ami már magában is elég ok a problémára. Az óra végén ezerszer megköszönte, hogy segítettem neki és végre ő is nyertes lehetett.  Újabb kis lépés előre.

Jasif

Ideális családmodell - ez az, ami egyre ritkább

Tizennégy éves. Kerekfejű, molett, vidám fiú. Folyamatosan, de szűk szókinccsel és nagyon hibásan beszél németül. A tőle kapott információk ezért egyelőre óvatosan kezelendőek. Azerbajdzsánból érkezett 2012 szeptemberében Berlinbe. Anyja már évek óta a német fővárosban dolgozik: idősápoló. Édesapja, aki hajóskapitány volt, két éve halt meg. Jasif – nevezzük így – Bakuban élt. Anyja elköltözése után felnőtt, családos bátyja és nagyapja vigyázott rá. Jasif eleinte azt mondta, csak jövő nyáron, azaz 2014-ben utazik haza látogatóba. Később aztán annyira elhatalmasodott rajta a honvágy, hogy – állítólag – anyja vett neki egy retúr repülőjegyet Bakuba. Azt mondta a gyereknek, hogy kap egy választási lehetőséget: ha hazamegy a nyári szünetben, utána visszajöhet Berlinbe. Ha úgy dönt, hogy otthon marad, eltépheti a visszafelé szóló jegyet. A gyerek legutolsó találkozásunkkor azt mondta, otthon marad.

Jasif csoportban kezelhetetlen, egyszerűen nem érzi a határokat. Egyetlen vezérelve: „Spaß haben”, ami nála körülbelül annyit jelent, hogy mindenáron jól akarja érezni magát. Mindegy milyen áron. A társait piszkálja, idegesíti, s ha kiborította őket, akkor is csak nevet. Szóval és tettekkel is bosszantja a többieket. Az iskola, ahol ezelőtt tanult, tekintélyelvű volt. A tanárok verték a gyerekeket. Kiszabadulva ebből a légkörből teljesen érthető, hogy az ötvenkilós, vékony, engedékeny tanárnőt nem tekinti megfelelő partnernek. Az erőhöz és – Baku utcáin erőszakhoz – szokott fiú nem ért a szép szóból. Nem tanulta meg. Apjáról fura, érthetetlen történeteket mesél, valószínűleg tiltott áruval kereskedett, csempészhetett. Állítólag a hideg víztől betegedett meg és ebbe halt bele, de ezt csak sejteni lehet Jasif elmeséléséből és mutogatásából. A fiú – bevallása szerint tízéves kora óta - dohányzik. Megrázó látni, ahogy a tanítás végén, kilépve az épületből azonnal rágyújt. Mint kiderült, körülbelül ugyanakkor kezdett el alkoholt is fogyasztani. Amikor kérdeztem és mutattam, neki, hogy ugye csak egy keveset, nevetett.  Nem, nem, születésnapi bulikon vizespohárral itta a vodkát. Anyja, ugye, Berlinben dolgozott, ő pedig, Bakuban, nagyjából azt csinált, amit akart.

Jasif gyakran hiányzik az iskolából. Születési traumával magyarázza, hogy gyakran fáj a feje, ezért nem jön iskolába. Ezek a „fejfájások” azonban érdekes összefüggésben vannak a hajnalig tartó számítógépes játékkal. Van, amikor hajnal háromig játszik, agresszív, lövöldözős játékokat. Utána persze, hogy nem tud időben fölkelni. Amikor mindezekre fény derült, az egyik nap, elindultam hozzájuk, hogy utána nézzek, már megint mitől "fáj a feje". Vicces volt, ahogy az U-Bahn aluljáróból fölérve éppen belebotlottam. Szemmel láthatóan teljesen egészségesen biciklizett céltalanul. Akkor megbeszéltük, hogy ezentúl minden nap időben ott lesz az iskolában, máskülönben én jövök érte. Utána tényleg járt is rendesen, de mindez a tanévzáró előtt két héttel történt, szóval nem volt nehéz betartania az ígéretét.

Amikor Jasiffal először találkoztam, éppen hosszú – kivételesen tényleges- betegség után jött iskolába, és nagyon sok bepótolnivalója volt. A tanárnő megkért, hogy vigyem magammal és tanuljunk együtt, mert így legalább ő is tud tanítani. Jasif először nem akart velem jönni, de végül beadta a derekát. Sokat beszélgettünk, megtanítottam malmozni, mielőtt a munkának fogtunk volna. A játékot imádta, és annak is örült, hogy végre nyugodtan, békében tanulhat. Utána már maga kérte, hadd jöjjön velem. De hamar megunta az egyedüllétet, mindig társat szeretett volna maga mellé. Mert, ugye úgy jobban lehet „Spaß haben”. Van egy tizenhárom éves román fiú, akivel ki nem állják egymást. Mindkettő élesen tiltakozik, hogy együtt nem jönnek, csak másokkal. Aztán egyszer leültek együtt malmozni, és láss csodát – nem, barátok nem lettek, ez túl szép volna – de három menetet is teljes békességben lejátszottak. A játék csodákra képes ezeknél a gyerekeknél. Miközben játszanak, valóban gyerekek lehetnek, nem kell a nagyokat utánozniuk, bepótolhatnak valamit abból, ami kimaradt az életükből. Közben megismerkednek a szabályokkal, az együttműködés lehetőségeivel, megtanulják elismerni a másik győzelmét és átérzik a siker örömét.

Nem tudom, látom-e még valaha Jasifot, attól tartok, Bakuban marad. De ha visszajön, sakkozni is megtanítom.