Fekete, fehér

Emberek, csak emberek (MTI Fotó: Czeglédi Zsolt)

Niggerek, férgek, állatok...a menekülők sokféle jelzőt kapnak egyes honfitársainktól. A jószándékú magyarok persze (joggal) fölháborodnak ezen, és ők is minősítenek: gyökerek, ostobák, taplók, nácik azok, akik menekültellenesek. Pedig ők is csak emberek, épp úgy, mint a menekültek, fehérek feszülnek feketéknek, őrület, hogy újra számít a bőrszín. A menekültek feltehetően olyan traumákon mentek keresztül, ami egy életen át elkíséri őket. Apám tíz volt, amikor falujuk körül záródott a budapesti ostromgyűrű és hónapokon keresztül hol az oroszok, hol a németek uralták a környéket. Szentestén gyújtóbomba égette porig a házukat, a harcok csitultával halott német katonák között ment az erdőbe egyedül a nagyszüleihez. A mai napig erről beszél, egyre többet, minden alkalommal, amikor találkozunk. Pedig már nyolcvankettő. De azok, akik fröcsögve gyűlölködnek, szintén traumákat hordoznak magukban, csak éppen fogalmunk sincs arról, milyeneket. Egészséges ember nem így viselkedik. Így azok viselkednek, akiket megnyomorítottak. Akit szeretetben neveltek, nem gyűlölködik. Talán még segít is, ha teheti. Ez nem pénz, hanem hozzáállás kérdése. Akit otthon vertek, az iskolában megaláztak, arra tanítottak, hogy a zsidó és/vagy cigányok miatt csúszik egyre mélyebbre, az képtelen mást látni a vele szembekerülő cigányban és zsidóban, mint szemét ellenséget, nyomorúságának okozóját. Akinek az apja piált, az anyja ordenáré volt, ezt a viselkedésmintát viszi tovább. És adja majd tovább a gyerekeinek is. Ne legyenek illúzióink, a magyar társadalom sem képes megvédeni a gyerekeket. Ki mit hoz otthonról, azt adja tovább, az iskola alkalmatlan ezeknek a problémáknak a kezelésére. Olyan indulatok feszülnek egymásnak, hogy előbb-utóbb kirakatbetöréses. lámpavasra lógatós balhék lesznek, ha továbbra is az erőszakos visszafojtás útján járunk. Senki nem akar megérteni senkit. Az igazi nyitottság nem az, hogy elfogadjuk a zsidókat, romákat, melegeket. Az igazi nyitottság az, ha mindenkit elfogadunk és megpróbáljuk a számunkra teljesen idegen nézeteket hirdetőket is megérteni, mert csak ez lehet a kulcs a másik felé. Ha fölháborodom azon, hogy a szomszédom menekültellenes és magamat felsőbbrendűnek érezve megvetem ezért, tulajdonképpen saját magam toleranciahiányát bizonyítom. Lehet, hogy csak meg kellene hallgatnom a félelmeit, megértenem a belesulykolt kormánypropaganda okozta bizonytalanságát, hogy félti, amit elért, legyen az sok vagy kevés, hogy a gyerekeiért aggódik, hogy nem ismeri azoknak a kultúráját, akik hozzánk menekülnek, ezért inkább elutasítja őket. Ha én nyitottan fordulok felé, talán ő is meghallgatja az érveim. És még az is lehet, hogy megváltoztatja a nézeteit.

Bízzátok Istenre

...és Isten örül

Nézem a Pride fölvételeit. A kordonon belül vidám, békés, szivárványos forgatag. A kerítések mellett Istenre hivatkozó, fröcsögő gyűlölet, verbális agresszió, szitkozódó indulat. Eközben az Úr lenéz egy Föld nevű bolygóra, talán lát is egy aprócska kis pontot, ahol sok-sok ember színes ruhákban, lufikkal, jókedvűen vonul. Isten örül, hogy gyermekei boldogok. A tömeg mellett nem veszi észre a dühös hittérítőket és a feketébe öltözött igazságosztókat, akik vele fenyegetik a - szerintük - eltévelyedőket. Isten elégedetten mormolja maga elé: szeretet és elfogadás, igen, látom, az emberek megértették üzenetemet.
Kedves "családvédő", az emberiség fennmaradásáért aggódó embertársaim. Menjetek haza békében, imádkozzatok és bízzátok Istenre az ítélkezést. Ámen!
Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt

A legkedvesebb kép

Az a kis piros szívecske mondja el, amit szavakkal talán sosem fejez ki

Erre a képre nagyon büszke vagyok. A szívecske miatt különösen. A kislány, aki készítette, és akiről már többször is írtam, bő fél éve áll a gondozásom alatt. Ez heti tíz óra különfoglalkozást jelent. Mielőtt találkoztunk, figyelmeztettek, hogy rettenetesen nehéz teremtésről van szó, nagyjából kezelhetetlen. Nem akartam elhinni, de aztán a saját bőrömön is megtapasztaltam, hogy tényleg nem túloztak. Az elején minden módon le akart rázni, veszekedett, hisztizett, üvöltött, nem engedte, hogy segítsek a leckében...és akkor még finoman fogalmaztam. Komolyan elgondolkoztam rajta, ha tényleg ennyire az ellenére vagyok, akkor talán jobb, ha föladom. Csak hát, nem vagyok az a föladós fajta. Lassan kezdtük megismerni egymást és lépésről lépésre megtaláltam hozzá a megfelelő utat. Nem volt egyszerű, most sem az. Kilenc éves, két éve áll állami gondoskodás alatt. Ő a család legidősebb gyereke, van még három kisebb testvére (mindannyian ilyen problémásak, a nevelők azt mondták, amikor bekerültek a lakóotthonba, úgy viselkedtek, mint egy "horda" - idéztem a kifejezést, amit használtak.) Feltételezik, hogy az apa egyik testvére szexuálisan is molesztálta őket. A szüleik már nincsenek együtt, de az anyjuk még mindig csak 24 éves. Az apának egy másik kapcsolatából már van még egy gyereke, az anya is szeretne gyereket az új barátjától. A szülők valamennyire tartják a gyerekekkel a kapcsolatot, de az apa csak felügyelet mellett találkozhat velük. Szóval táncolt a kislány az idegeimen rendesen, de kibírtam. Szép lassan, elfogadással, csöndes és óvatos kis irányítással, sok-sok türelemmel valahogy megszelídítettem. Nem mondom, hogy problémamentes a kapcsolatunk, de hát egy szülő-gyerek viszony sem mindig az. Nekem nem mondja, de már hallottam, hogy másoknak nagyon rendes nőnek nevezett. Már kifejezetten kéri, hogy segítsek a házi feladatban, szívesen olvas nekem és imádja, ha énekelünk. Megtanult már magyar és orosz népdalt is. Szerb gyökerei révén szerb dalt is ismer. Sok türelme nincs, de mostanában már egész hosszú ideig képes barkácsolni, rajzolni, színezni. A játszótéren mindig fogócskázni és bújócskázni kell vele, imádja, ha legyőz (és persze mindig legyőz). Mindenért megdicsérem, látszólag nem érdekli, de tudom, hogy hat rá. Míg eleinte voltak olyan helyek, ahová egyenesen megtiltotta, hogy vele menjek, ma már oda is magával hív. Tegnap mozit terveztem. Amikor megérkeztem a lakóotthonba, éppen húsvéti képeket színeztek a barátnőjével. A másik kislány, akit "csak úgy", magunkkal szoktunk vinni a programokra, orosz  gyökerekkel rendelkezik. Ő másképp problémás, de az érzelmeit sokkal könnyebben kifejezi, mint az én lánykám. Készített nekem is egy képet, és nagy öleléssel adta oda nekem. Naná, hogy örültem neki. Az én lánykám kérte, hogy segítsek neki kiválasztani a legszebb színeznivalót. Majd, miután kiszínezte, azt mondta, hogy forduljak el, mert nem láthatom, mit ír rá. Amikor kész lett, olyan örömmel adta oda nekem, hogy majdnem kicsordultak a könnyeim. Nagyon büszke rá, hogy hibátlanul le tudja írni a nevem, én pedig arra vagyok büszke, hogy kifejezte a (leplezett) érzéseit. Megint nagyon léptünk előre. Ez már olyan kapcsolat, hogy kibírja a természetesen továbbra is  várható vitákat, hiszen szépen lassan közel kerültünk egymáshoz. Sajnos, nem jut minden gyerek mellé valaki, aki csak vele foglalkozik és segít neki túljutni a válságon, támogatja az integrációban. Pedig  milyen sok gyereknek szüksége volna rá.