A legkedvesebb kép

Az a kis piros szívecske mondja el, amit szavakkal talán sosem fejez ki

Erre a képre nagyon büszke vagyok. A szívecske miatt különösen. A kislány, aki készítette, és akiről már többször is írtam, bő fél éve áll a gondozásom alatt. Ez heti tíz óra különfoglalkozást jelent. Mielőtt találkoztunk, figyelmeztettek, hogy rettenetesen nehéz teremtésről van szó, nagyjából kezelhetetlen. Nem akartam elhinni, de aztán a saját bőrömön is megtapasztaltam, hogy tényleg nem túloztak. Az elején minden módon le akart rázni, veszekedett, hisztizett, üvöltött, nem engedte, hogy segítsek a leckében...és akkor még finoman fogalmaztam. Komolyan elgondolkoztam rajta, ha tényleg ennyire az ellenére vagyok, akkor talán jobb, ha föladom. Csak hát, nem vagyok az a föladós fajta. Lassan kezdtük megismerni egymást és lépésről lépésre megtaláltam hozzá a megfelelő utat. Nem volt egyszerű, most sem az. Kilenc éves, két éve áll állami gondoskodás alatt. Ő a család legidősebb gyereke, van még három kisebb testvére (mindannyian ilyen problémásak, a nevelők azt mondták, amikor bekerültek a lakóotthonba, úgy viselkedtek, mint egy "horda" - idéztem a kifejezést, amit használtak.) Feltételezik, hogy az apa egyik testvére szexuálisan is molesztálta őket. A szüleik már nincsenek együtt, de az anyjuk még mindig csak 24 éves. Az apának egy másik kapcsolatából már van még egy gyereke, az anya is szeretne gyereket az új barátjától. A szülők valamennyire tartják a gyerekekkel a kapcsolatot, de az apa csak felügyelet mellett találkozhat velük. Szóval táncolt a kislány az idegeimen rendesen, de kibírtam. Szép lassan, elfogadással, csöndes és óvatos kis irányítással, sok-sok türelemmel valahogy megszelídítettem. Nem mondom, hogy problémamentes a kapcsolatunk, de hát egy szülő-gyerek viszony sem mindig az. Nekem nem mondja, de már hallottam, hogy másoknak nagyon rendes nőnek nevezett. Már kifejezetten kéri, hogy segítsek a házi feladatban, szívesen olvas nekem és imádja, ha énekelünk. Megtanult már magyar és orosz népdalt is. Szerb gyökerei révén szerb dalt is ismer. Sok türelme nincs, de mostanában már egész hosszú ideig képes barkácsolni, rajzolni, színezni. A játszótéren mindig fogócskázni és bújócskázni kell vele, imádja, ha legyőz (és persze mindig legyőz). Mindenért megdicsérem, látszólag nem érdekli, de tudom, hogy hat rá. Míg eleinte voltak olyan helyek, ahová egyenesen megtiltotta, hogy vele menjek, ma már oda is magával hív. Tegnap mozit terveztem. Amikor megérkeztem a lakóotthonba, éppen húsvéti képeket színeztek a barátnőjével. A másik kislány, akit "csak úgy", magunkkal szoktunk vinni a programokra, orosz  gyökerekkel rendelkezik. Ő másképp problémás, de az érzelmeit sokkal könnyebben kifejezi, mint az én lánykám. Készített nekem is egy képet, és nagy öleléssel adta oda nekem. Naná, hogy örültem neki. Az én lánykám kérte, hogy segítsek neki kiválasztani a legszebb színeznivalót. Majd, miután kiszínezte, azt mondta, hogy forduljak el, mert nem láthatom, mit ír rá. Amikor kész lett, olyan örömmel adta oda nekem, hogy majdnem kicsordultak a könnyeim. Nagyon büszke rá, hogy hibátlanul le tudja írni a nevem, én pedig arra vagyok büszke, hogy kifejezte a (leplezett) érzéseit. Megint nagyon léptünk előre. Ez már olyan kapcsolat, hogy kibírja a természetesen továbbra is  várható vitákat, hiszen szépen lassan közel kerültünk egymáshoz. Sajnos, nem jut minden gyerek mellé valaki, aki csak vele foglalkozik és segít neki túljutni a válságon, támogatja az integrációban. Pedig  milyen sok gyereknek szüksége volna rá.