Húsz perc a pokolban

Na, jó, azért ilyen nagy baj nem volt

Öt harmadikos gyerekre két felnőtt jutott. (Az egyik én voltam.) Körbeültük az asztalt, és megbeszéltük, hogy a rendelkezésre álló negyvenöt percben ki mivel szeretné tölteni az idejét. Mivel valamennyi gyerek magatartászavarral küzd, napközben is kapnak egy-egy órát (néha kettőt), hogy kikapcsolódjanak a tanulásból és játszhassanak egy kicsit. Momó, a bolgár kissrác kapásból rávágta, hogy focizni szeretne. Három fiú viszont egy másik teremben katonásdit akart játszani. Erre Momó is azonnal megváltoztatta tervét, inkább ő is velük játszott volna. A gyerekek és Momó között nem működik a kémia (úgy általában a gyerekek között nem működik). Ha belép a terembe, valaki biztos azonnal rákezd, hogy "cigány", "cigány" - mondja ezt egy török, egy félig török, félig arab, meg a félig afrikai. Szóval a gyerekek most is határozottan nemet mondtak, hogy bizony ők nem játszanak Momóval. Én azonnal rákezdtem, hogy jöjjön velem focizni, tök jó lesz, úgyis azt akarta először, de minden hiába, hajthatatlan volt. A többiek kötötték az ebet a karóhoz, hogy nem és nem. Nem volt sok választásunk, vagy senki sem játszik és csak cirkusz van, vagy hárman szépen játszanak (plusz a kis visszamaradott, bébiforma srác, aki az otthonról hozott karaktereivel játszik mindig fantáziajátékot a szőnyeggel bélelt  kuckóban - sokszor velem) és azt reméltem, Momót csak sikerül megnyugtatni. Hát nem sikerült. Sikítani kezdett, szétdobálta a székeket, ki akart mászni az ablakon, gyakorlatilag teljesen elvesztette az önkontrollt, olyan volt, mint egy kis állat. Megfogtam, leültem vele a kanapéra, próbáltam elvonni a figyelmét, de csak üvöltött és kapálózott, gyakorlatilag le kellett fognom, hogy ne tegyen kárt se másban, se magában. Húsz percig tartott a huzavona, aztán annyira elfáradt, hogy abbahagyta. Megetettem, megitattam, játszottunk egy menet sakkot, és mintha mi se történt volna....Nehezen szokom meg, hogy itt semmi nem úgy működik, mint egy "normális" iskolában.

Találkozásom egy nácival

A világ sosem változik, az erőszak belénk van kódolva

A kollégáim már régebben mondták, hogy az egyik legproblémásabb gyerek apja náci. Mondjuk a gyerek (10 éves) többször is erre utaló tirádákat zengett az ebédlőasztalnál, szóval nem volt nehéz elhinni, hogy otthon hall egyet s mást. Röhögtem is magamban, hogy milyen érzés lehet apukának látni: az egyetlen fiacskája közelében csak úgy nyüzsögnek a külföldiek, akik, ugye minden rossznak okozói: a napközi vezetője török, én meg magyar vagyok. Apuka iránt amúgy alanyi jogon eddig is ellenszenvet éreztem, hihetetlen agresszió ült a szemeiben. A pasi egy visszafojtott görcs volt, valahányszor megjelent. Ma délben, amikor a gyerekek az utolsó óra után jöttek le a napközibe, az egyik kisfiút szárnyai alatt melengetve (képzavar) kísérte le a tanárnőt, mert megint balhé volt a harmadik osztályban. Na, ja, kezelhetetlen gyerekek gyülevésze ez az osztály, az a csoda, ha nincs balhé. A nácinak titulált apuka drága kicsi fia vágott egy széket az osztálytársához, majd küldte el a tanárnőt melegebb éghajlatra. Én utána csak arra figyeltem föl, hogy Momó, az én kis bolgár patronáltam rohan ki az udvarra, emlegetett apuka rémes gyerek  meg utána. Mint kiderült, ollóval az ujjai között, miközben azt üvöltötte, hogy "megöllek". Momót kitessékeltem a kapun, hogy menjen már haza, a másik gyereket pedig a napközibe tereltem. Nem volt egyszerű, én is kaptam némi verbális gyalázást, de már föl se veszem. Délután az apja jött érte, ezt azért el kellett mondanom neki. Az első mondat után az apa üvöltve fordult a gyerekhez, majd hozzám, és majdhogynem megkérdőjelezte, amit mondtam. A gyerek szintén üvöltve tagadott, ő ugyan semmit sem csinált. Elég fura helyzet volt. Apuka szemével éppen engem gyilkolt, a gyerek tovább üvöltötte, hogy semmit sem csinált. Apuka még följebb srófolta a hangját, hogy mi a fene van itt, már délelőtt fölhívták őt az iskolából, hogy széket dobált a gyereke, meg sértegette a tanárnőt, most meg ez az ollós eset. Én lassan kiestem a szerepemből, már bántam, hogy egyáltalán szóba hoztam, ez az ember ugyan nem lesz partnere az iskolában semmiben. A gyerek végül töredelmesen bevallotta, hogy tényleg minden úgy történt, ahogy mondtam, én lányos zavaromban elrontottam egy igeragozást (hülye németek), erre az apa a tőle telhető legnagyobb gúnnyal javította ki a gyerekhez fordulva. Sajnos arra már nem emlékszem, hogy melyik ige múltidejét rontottam el, szóval a stressz mégsem jó tanító. Mindegy is, a papa elment a napközi vezetőjéhez panaszkodni, aki jól helyretette. Egy török, egy németet. Én pedig még egy ideig elméláztam azon, hogy basszus, sosem fogom tudni németül olyan jól megoldani ezeket a helyzeteket, mint magyarul. Még családsegítő koromban az egyik új kuncsaft pénzt szeretett volna tőlünk valami piacozós kezdeményezéshez. Mondtam neki, hogy OK, de vannak azért feltételeink. Nos, ez nem tetszett neki, fölpattanva fenyegetett, topogott, hogy mindjárt nekem támad. Én is fölpattantam és magas C-n magyaráztam el neki, hogy mégis mit képzel. Legközelebb mélyre hajolva, kezétcsókolommal köszönt. Hiába, van, aki csak az erőszakból ért. Mint ez az apuka, aki nem is tudom, miért csodálkozik, hogy a fia sem tud más megoldást: szidni és ütni. Hát nem ezt látja otthon?