Még mindig nem értjük, mi a szegénység

Van, amikor választani kell: étel vagy közlekedés

Még mindig nem értjük? Esetleg már megint?...Az egyik diáklányunk két napig nem jött iskolába. Tegnap hozott egy igazolást a hiányzásokról: nem volt bérlete, ezért maradt otthon. A tanárnő nem akarta elfogadni ezt az érvet, azt mondta, a szülőknek pénzt kellett volna adniuk, hogy a gyerek iskolába jöhessen. Vagy jött volna a lány biciklivel. A közlekedés Berlinben meglehetősen drága. A bicikli sem olcsó. A lány anyukája rákbeteg, nemrég műtötték, nem dolgozik. Az apukája éppen keres valamennyit, de a Bulgáriából érkezett roma családfő biztosan nem a legjobban fizető állások között válogathat. De legalább most dolgozik. Talán nem kapta még meg a fizetését, talán gyógyszerre költöttek, ezerféle oka lehet, amiért kiürült a kassza. Egy német középosztálybeli (vagy akár egy magyar) nem érti, milyen az, amikor tényleg nincs egy vasunk sem. Milyen a tartalékok nélküli, hónapról-hónapra kisakkozott élet, időnként csont üres pénztárcával, rossz ételekkel, mindig mindenből a legolcsóbbal. Milyen az, amikor a hétvégén séta közben nem ülhetünk be egy kávéra sem, mert nem tudjuk kifizetni. Amikor már nincs kitől kölcsönkérni, mert a rokon, a barát, a szomszéd pont olyan szegény, mint mi. Aki ezt legalább egyszer nem tapasztalta meg, fogalma sincs az egészről. Hülye indoknak tűnik, hogy nincs pénz bérletre, buszjegyre, biciklire, de sajnos van ilyen. Meg még ilyenebb is. Magyarországon jártam olyan faluban, ahol a mezítelen roma gyerek egy darab tojást tudott csak venni a szomszédasszonytól. A kis markában hozott apróból látszott, hogy úgy kaparta össze az anyja  az utolsó fillérkéit. Miért olyan érzéketlen a mai szegénységgel szemben az a középosztály, amelyik amúgy mélyen meghatódik Móricz Hét krajcárján? Mert elhiszi, hogy aki szegény, az megérdemli? Hogy maga tehet róla? Vagy egyszerűen nem is érdekli az egész? Úgy gondolja, ez messze van, vele nem történhet meg. Pedig jaj, de közel van, egyre közelebb. És bizony, bármikor, bármelyikünkkel megeshet, hogy úgy elfogy a pénz, a levegő, a lehetőség, hogy nem marad se bérletre, se jegyre, se reményre...

Gurul az egész város

Jasif rendszeresen biciklivel járt iskolába. De nem csak ő pattant nyeregbe, hacsak tehette, Berlin a kerékpárosok városa. 

Hol van már a tavalyi ősz?

Mini emberek mini kerékpárokon, még kisebbek a bicikli hátuljára szerelt gyerekülésekben, a legapróbbak pedig a bringákhoz rögzített kiskocsikban. A nagyok nyeregben vannak, onnan irányítják a csipet-csapatot. Egész Berlin mozgásban van, a kisbabáktól a nagypapákig és persze - mamákig. Vidáman nézelődő egykék, egymással pörlekedő testvérek vagy éppen fülsüketítően bömbölő kis méregzsákok suhannak az utakon bevackolódva a kifejezetten nekik kitalált, biztonságos hordozóeszközökben, miközben a felnőtt korosztály bevásárolni, dolgozni, bulizni vagy ki tudja, éppen hová teker. A német főváros maximálisan biciklibarát. Minden megállóban, az összes bolt és hivatal előtt kerékpártárolók várják a környezetbarát módon közlekedőket. Reggel a kisebb gyerekekkel szüleik együtt bringáznak az óvodáig, iskoláig. A nagyobbak már egyedül kerekeznek a suliba, a teljes várost behálózó, jól kiépített bicikliutakon. Itt mindenki figyel mindenkire: az autós tudja, hogy bármikor elévághat egy biciklis, ezért a tarkóján is van szeme, nem hagyatkozik kizárólag a tükrökre. Mivel a bicikliutak egy részét a járdákon jelölték ki, a kerekező élete merő interakció: folyamatosan csilingel a kormányra szerelt csöngettyűn szabad haladást kérve, illetve helyükre utasítva a rossz útra tévedőket. De a gyalogosoknak is észen kell lenniük, nehogy egy arra suhanó járgány elé andalogjanak. Egy kétkerekű nagyot tud ütni, de a nyeregben ülőkre is hat a gravitáció. Aki zúgott már el biciklivel, pontosan tudja, hogy az anyaföld csak a versekben lágy és védelmező, a valóságban igen fájdalmas lehet a találkozás vele. Hogy egy esés, következzék be bármilyen okból, végzetes is lehet, azt az utak szélére mementóul kiállított fehérre festett biciklik tanúsítják. Aki látott már ilyen civil emlékművet, biztosan még jobban figyel.

Berlinben a bicikli nem státusszimbólum, hanem mindennapi közlekedési eszköz: lehet régi, sőt kopott, minden luxust nélkülöző, senkit nem néznek le érte. Mindenki ugyanazért használja: olcsón megvásárolható, gazdaságosan üzemeltethető és egészséges. Biciklit használni közös érdek és közös nevező. Függetlenséget biztosít, ráadásul csökkenti az amúgy kitűnően megszervezett tömegközlekedésen a nyomást. Még akkor is, ha egy-egy fáradt vagy túl hosszú utat bejáró drótszamaras igénybe veszi a közösségi járműveket. Az S-Bahnra, U-Bahnra, villamosra vagy buszra biciklivel pont olyan könnyű fölszállni, mint baba- vagy éppen kerekeskocsival.  Liftek és rámpák, sőt, ha kell, a sofőrök segítik a rászorulókat. A szabadság egyik fokmérője, hogy mindenki bármikor, bárhová eljuthat-e biztonságban: két- vagy négykeréken, egyedül vagy gyerekekkel, legyen akár mozgásképtelen, akár túlmozgásos csemetékkel küzdő nagycsaládos. Berlinben ez nem kérdés, nyüzsög, mozog, teker az egész város.