Anton drogot árul?

Remélem, Anton csak zöldségeket beszél és nem keveredett semmibe

Rendesen magamra maradtam. A tanárnő szerdán már nyakig taknyosan jött a Pergamon Múzeumba. Merthogy oda látogattunk. Rule és Anton nem jöttek, mert már a múzeum szótól rosszul voltak. Mi, csajok nagyon élveztük, elég sokáig bóklásztunk a többezer éves faragványok, szobrok, ékszerek és miegymás között. Azért is volt fontos ide látogatni, mert ősszel több évre bezárják. Szóval szerdán még ott támolygott a tanárnő is velünk, de este már sms-ezett, hogy az orvos ágyba küldte, a hét maradék két napját oldjam meg, ahogy tudom. Csütörtökre már le volt szervezve egy látogatás egy fiatalokat segítő intézménybe. Oda elvittem a srácokat. Kivételesen egész normálisan viselkedtek. Anton viszont megint nagyon szomorú volt. Mostanában sokat beszélgetünk róla, mert egyszer-kétszer drogárusításról viccelődött, illetve, lehet, hogy nem is viccelődött. Nem tudjuk. Olyan naiv az a gyerek, és annyira sok fura alak él és  mozog Neuköllnben, hogy akár be is szervezhették. De hogyan lehetne ezt kideríteni? És akkor mit lehet tenni, ha kiderülne, hogy egyáltalán nem viccelt, tényleg belekeveredett valamibe? Két napja csak ezen jár az agyam. Ma reggel a suliban találkoztunk. Az igazgató persze örült, hogy nem kell a gyerekek felügyeletét megoldania, amikor bejelentettem, hogy ma én leszek velük. Hárman voltak mindösszesen: Rule, Pippi és a Majlinda, a koszovói albán lány. Rule és Majlinda nehezen jönnek ki egymással. Rule folyton provokálja, a csaj pedig rém agresszíven reagál. Monopolyzni kezdtünk négyesben, de Rule már az elején úgy fölbosszantotta Majlindát, hogy az ki akart szállni. Nagy nehezen meggyőztem, hogy játsszon velünk, akkor meg Rule lépett vissza. Rém dühös voltam, de mi hárman csajok játszottunk Rule nélkül tovább. Aki ezt körülbelül két percig nézte, aztán inkább mégis játszani akart velünk. A vége az lett, hogy két és fél órán át nyomtuk, Rule ronggyá vert mindannyiunkat, főleg engem, akinek a végén nemhogy egy vasa és semmilyen tulajdona nem volt, de még a banknak is tartoztam tízezer euróval. Egyébkét fantasztikusan érdekes volt játék közben megfigyelni a gyerekeket. Rule - akinek az apukája is hatalmas ügyeskedő - gátlástalanul vásárolt, kért kölcsön az elején, hogy a végén aztán mindenkit levegyen. Az utolsó körökben mást sem csináltunk, mint az ő ingatlanai után fizettük a bérleti díjakat. Azt is érdekes volt szemrevételezni, hogy amikor tovább akarta bosszantani Majlindát, intettem a kezemmel, hogy ne tegye, és nem könnyen, de visszafogta magát. Amikor pedig láttam, hogy sikeresen legyőzte a gonoszkodási vágyát, szintén a kezemmel és a szememmel jeleztem neki, hogy értékelem és szuper, amit most csinál. Ettől - szemmel láthatóan - tök boldog lett, annyira, hogy teljesen elfelejtett pimaszkodni és ezerrel belevetette magát a játékba. Ez a a két és fél óra többet ért, mint egy hetes lelki beszéd - aminek úgysincs foganatja. Iszonyatosan értékelik, várják és vágyják a gyerekek a dicséretet és az elismerést. Én általában, amiért csak lehet, dicsérem őket. Sokkal többre megy az ember, ha apró kis pozitív mozzanatokat kiszúr, és rögtön megerősíti, hogy ez az, így kell ezt csinálni. Nem mondom, hogy gyors fejlődést tesz lehetővé, de ezek a dolgok végül beépülnek a srácok személyiségébe. Mert nem a büntetéstől való félelem miatt nem csinálnak valamit, hanem, mert belátják, hogy jobb nem megtenni. És egyedül ez a nevelés, a többi csak fékentartás.

Bowling, piknik és Anton egyese

Lányok jönnek, a mieink mennek

Ez bizony kirándulóhét. Minden nap valamilyen különleges programot szervezünk a gyerekeknek, mert az iskola többi tanulója (majdnem mindenki) osztálykiránduláson van. Tegnap még az iskolában kezdtünk, megreggeliztünk közösen, ahogy minden hétfőn, aztán egy picit tanultunk is. Én a nagyon lassan haladó bolgár kislánynak próbáltam megtanítani Európa térképét. Halvány lila dunsztja nem volt, de annyira nem, hogy ilyet még nem is láttam. Inkább csak tanácsokat adtam, hogyan lehet a legkönnyebben eligazodni egy vaktérképen - merthogy elvileg már tudnia kellene Európa legtöbb országát a vaktérképen bejelölni. Mutattam neki, hogy például Olaszországnak csizma formája van. Még a táblára is fölrajzoltam, hogy milyen formát keressen a térképen, aztán magyaráztam, hogy társítson Olaszországhoz egy csizmát, erről föl fogja ismerni. Görögországhoz a meleget (dél), nyaralást (tenger), szigeteket ajánlottam, mint fő szempont, hátha akkor hamarabb eszébe jut, hogy ne északon kaparásszon utána. Szóval így bukdácsoltunk át egy órán, aztán végre bowlingozni mentünk. Nagyon jól érezték magukat. Ma először az East Side Galeryt látogattuk meg. Na, persze nem ilyen egyszerűen, mert először is Ruléra vártunk vagy fél órát az S-Bahn megállóban. Valaki mindig késik. Ráadásul a másik bolgár lányunk, aki magára vállalta, hogy a piknikre süt valamit, nem is jött velünk. Elhozta a sütit (ez azért szép volt tőle) és hazament, mert az anyukájának a Jocenterbe kellett mennie, és odakísérte. Ő beszél már valamennyire németül, az anyukája (aki hat éve él itt), nem. Az anyukája rákbeteg, már műtötték, de megint szükségessé vált a műtét. A mi gyerekeinknél teljesen általános, hogy ők segítik a szüleiket, legtöbbször tolmácsolással. De néha munkával is. Az egyik lány, aki már február óta másik iskolába jár, amikor meglátogatott minket, elmesélte, hogy a tavaszi szünetben éjszakánként takarított.(Tizenhat évesen.) A munkaadó szeretné, ha folytatná, de nem tudja, hogy vállalja-e. Mondtam neki, hogy az iskola az első, nem hagyhatja abba, de miért nem passzolja át a munkát az anyukájának, aki semmit sem csinál. De arról hallani sem akart. Szerinte képtelenség. Nos, ő is folyton a szülei miatt hiányzott, mindent ő intézett helyettük. Nos, elmentünk az East Side Galériához, megnéztük a képeket, hála istennek megettük a sütit, amit addig én cipeltem tálcán. S-Bahnnal tovább mentünk az Alexre, majd az emblematikus 100-as busszal a Tiergartenig. Végigmutogattuk a buszból a fontosabb épületeket, helyeket. Rule azt mondta az elején, hogy őt ez egyáltalán nem érdekli, de aztán úgy bámult, mint egy kisgyerek. Antonnak minden "scheises" volt, de tőle már megszoktuk, hogy folyton hülyéskedik. Nagyon csípem a humorát. Amúgy kimondhatatlanul büszke vagyok rá, mert tegnap kikapták az Európa vaktérkép tesztet és ötöst kapott. Minden országot felismert. Úgy megörültem, amikor megláttam, hogy megöleltem. Rule egész piknik alatt rémesen viselkedett, megint föltűnési viszketegsége volt, és amikor megpróbálja jófejnek előadni magát, kibírhatatlanul idétlen és pofátlan. Aztán röplabdáztunk, akkorra végre lecsillapodott. Nagyon klassz volt, jól elfáradtunk. A tanárnőt hazaküldtük, mert nincs igazán jó, még mindig náthás, én meg visszakísértem a srácokat Neuköllbe. Rulét kineveztem vezetőnek, neki kellett figyelnie az átszállásra. Elképesztő, hogy ettől a kis feladattól, hogy megváltozott. Átadta az U-Bahnon a helyét egy néninek (Anton is, de az ő rendkívüli empátiáját már ismerem), végre tényleg jópofán viccelődött,, szóval nagyon összekapta magát. Mindig mondtam, hogy őt le kell kötni feladatokkal, mert akkor szórakozik, ha unatkozik. Jó kis nap volt ez, mindent egybevetve. Szerintem mindannyian jól éreztük magunkat.

A boldogság BMW-s szatyorral érkezik

Ez nagyon jó móka volt

Vásárban voltunk. Nehezen indult, de jól sikerült. Továbbtanulás témában szerveztek kiállítást Berlinben a fiatal korosztálynak. Tök jó alkalom, hogy a gyerekeink egy kicsit kimozduljanak, körülnézzenek, milyen lehetőségeik vannak, milyen irányba érdemes elmozdulniuk, na és persze gyakorolják egy kicsit a német nyelvet. Elvileg fél kilenckor találkoztunk az S-Bahn hermannstraßei megállójánál, gyakorlatilag kilenc is elmúlt, mire elindultunk: az egyik elaludt, a másik is...nehezen állt össze a csapat, de végül sikerült. A vásárban nagyon sok kiállító várta az érdeklődőket, mindenki türelmes és segítőkész volt a gyerekeinkkel (na és persze velem is). Mivel ketten voltunk felnőttek a mindössze öt ifjonchoz, időnként kétfelé vált a csapat. Érdekes volt látni, hogy mennyire kíváncsiak és érdeklődőek a mieink. Csak éppen egyedül sehová se mertek odamenni. Sokszor az is elég volt, hogy odaállt valamelyikünk a hátuk mögé, de azért inkább elvárták, hogy vegyük föl a beszélgetés fonalát. A koszovói lánykánkat a művészeti vonal érdekelte, célirányosan ilyen iskolákat keresett. Attól viszont padlót fogott, amikor meghallotta, mennyibe kerül egy magánintézmény havidíja. Anton kevésbé volt aktív, valahogy olyan szomorúnak tűnt már megint ez a fiú, de nem lehetett kiszedni belőle, hogy bántja-e valami. Ő mindössze a Lidl standhoz bátorkodott oda, ahol a pénztárosi munka feltételei iránt érdeklődött. Rule viszont élt, mint hal a vízben. Minden érdekelte: rendőrség, gépgyártás, szerelői munka, alpinista technika (ki is próbálta a kötélmászást), de leginkább a BMW standját kereste. Végül megtaláltunk, ketten mentünk oda, míg a többiek sorban álltak egy ingyenes, néhány nap alatt lekopó tetkóért. Sajnos Berlinben csak motort gyárt a BMW, Rulét meg inkább az autó érdekelte, de azért lefotóztatta magát a motorral is, és azt mondta, hogy talán Münchenbe költözik, ha ott kaphat munkát imádott márkájánál. Akkor már elég sok prospektus volt a fiú kezében, szét is szóródott. Megjegyeztem - tök ártatlanul - hogy szereznünk kell egy zacskót. Erre a hosztesz elrohant és hozott egy hatalmas BMW táskát, telis-tele márkázott cuccal: kulcs, jegyzettömb, toll, információs anyagok. Éteri boldogság ömlött szét a gyerek arcán, amikor a kincseit szemlélte. Milyen egyszerű örömöt okozni. A kiállítás után volt még egy kicsit kellemetlen feladat, ami szintén Ruléhoz kapcsolódott. Elmentünk vele a Nachbarschaftsheimbe, ahol a szociális munkással (erdélyi magyar lány) megpróbáltuk rávenni a srácot arra, hogy szokjon le végre a rendszeres késésről. Igen hamar kiderül, hogy mire mentünk.

Anyák

Mindenki a legjobbat akarja a gyerekének

Itt csak a jövő  vasárnap ünneplik az anyák napját. Már akik. Mert az egykori NDK-ban ebből nem csináltak nagy ügyet. Gondolom azért, mert szerették volna a gyereknevelést a lehető leginkább állami kézben tudni. A szülők nemigen szóltak bele a gyerekek előmenetelébe. Például a továbbtanulásban sem volt sok szavuk, nagyjából a pedagógusok döntötték el, hogy mi legyen a gyerekből. Valami ilyesmi most a kormányideál  Magyarországon. Elszomorító. De persze, milyen szabadság az, ahol nem azért nem dönt a szülő, mert nem teheti, hanem azért, mert sem tudása, sem motivációja, és csöppet sem mellesleg pénze sincs ahhoz, hogy a gyerekének jobb jövőt álmodjon. Végigperegnek előttem az anyák, akikkel mostanában találkoztam. Rule édesanyja, a hat éve Berlinben élő, németül még mindig nem beszélő, nagyjából analfabéta nő, akit csöppet sem zavar, ha a gyereke iskola helyett otthon alszik. Pedig biztosan ő is szereti a fiát és jót akar neki. Csak más elképzelései vannak a jóról - ha ugyan egyáltalán vannak bármilyen elképzelései - mint nekünk. És néha felötlik bennem a kétely: biztos, hogy nekünk van igazunk? Ha végiglébecolhatja, végigügyeskedheti valaki az életet, érdemes-e vajon folytonosan küzdeni, célokat keresni, állandóan csak előre menni és várni, hogy egyszer majd...Rule családja ezerrel a mában él, sokkal inkább, mint mi. Aztán ott van Julija, aki tizenhét éves, véletlenül maradt terhes és pillanatokon belül szül. Az anyja is fiatal még, de valójában a nagyanyja is. Két generációba hármat zsúfoltak. Julija egy az egyben az előtte járó asszonyok mintáját követi: szül, mert úgy alakul, aztán majd csak lesz valahogy. Ez is a pillanatnak szól. Most vagyok szerelmes, most megszülöm a gyerekét. Igaz, az apa sincs több tizennyolcnál és egy viszonylag új szerzemény, olyan kapcsolat, amire nem lehet jövőt és családot építeni. De nem is kell. Juliját sem az apja nevelte föl és az anyját sem. Nagy tétekben fogadhatnék rá, hogy a születendő gyerek is számos apafélével találkozik majd. Aztán itt van Anton anyukája. Aki felelős döntést hozott, hogy a vérzékenységben szenvedő fia jó kezelést kaphasson, ezért jött a család Berlinbe. Ő viszont túlóvja a gyereket, aki, ha éppen nincs kedve fölkelni, csak annyit mond, hogy rosszul érzi magát, és már maradhat is az ágyban. Naná, hogy egy tizenöt éves kamasz elég gyakran él ezzel az eszközzel. Nem tudom, én hogyan  viselkednék az anya helyében. Lehet, hogy ugyanígy. Azt hiszem, ha beteg lenne a gyerekem, nekem sem lenne más preferenciám, mint megóvni minden bajtól. Hiszen hol van az iskola az élethez képest? És az élet itt valóban a létet, a lélegzést jelenti. És persze itt van a kis patronáltam édesanyja, aki még mindig csak huszonnégy éves és már négy gyereke van, mint állami gondoskodásban. A legidősebb kilenc, a legkisebb öt. És már majdnem jött a következő, de a sors közbeszólt. De majd jön még, hiszen van új élettárs, lesz új család. A "régi" gyerekek majd ellesznek a lakóotthonokban, néha meglátogatja őket, vesz nekik ajándékot. Ki ítélheti el, amikor a gyerekek apja verte őt, nem szedhetett fogamzásgátlót, a nagycsalád beszippantotta és uralkodott fölötte. A gyerekek jöttek, egyik a másik után ő pedig nem szabadulhatott. Aztán egyszer csak, amikor már elég fölnőttnek és erősnek érezte magát, valahogy kimenekült a helyzetből. A gyerekeket nem tudta magával vinni, se pénze, se munkája, se lakása, se jövőképe nem volt. Azóta már dolgozik, megszerezte a jogosítványt és talán a saját kezében tudja tartani az életét. Amibe a négy gyerek már nem igazán fér bele, hiszen ők a régi, meghaladott élet részei. Mi jogon ítélhetnénk el bármelyik anyát? Mindenki úgy éli az életét, ahogy tudja, ahogy szüleitől látta, ahogy sikerül neki. Mi csak egyet tehetünk: megpróbáljuk a legjobban csinálni. Aztán majd a gyerekeink eldöntik, hogy sikerült-e.

Nincs iskola, pedig van

Szép kilátások -  ha a szülei ennyire nem törődnek vele, Rule biztosan elkallódik

Rule szerdán már megint nem jött iskolába. Már sokszor írtam erről a romániai-roma fiúról. Nagyon értelmes, de rengeteg gondot okoz. Külön tartottunk egy megbeszélést róla a családsegítőjével, aki - véletlenül éppen - egy szimpatikus, fiatal erdélyi magyar lány. Ő is tanácstalan, mint ahogyan én is. A probléma nem csupán annyi, hogy nem jött, mert azokat a dokumentumokat sem adta le hetek óta a választott iskolájában, ahová menni szeretne ősztől, amelyek nélkül elég nehéz lenne oda bejutnia. Azokról az apróságokról már nem is szólva, hogy gyatrán beszél a srác németül, nehezen értelmezi a feladatokat, a hangos olvasása dadogás, és hát a szinte teljesen hiányzó munkamoráljáról is megemlékeztem már. Fogtam magam és rajtaütöttem. Tizenegykor csöngettem be hozzájuk, még ágyban  volt. Az egész család otthon lebzselt. Az anyuka neglizsében, az apuka, amint meglátott sürgős megbeszélnivalója lett és lelépett a nagyobbik fiával együtt. Az anyuka szerint Rule simán megvezette őket, azt mondta, hogy aznap nincsen tanítás. Ami szép magyarázkodás, és persze lehet, hogy így is volt, de hát Rule olyan sokszor hiányzik, hogy épelméjű ember nem hiheti azt a német iskoláról, hogy ilyen hézagosan működik. Persze a valódi ok hamar kiderült. Az éppen csak tizennégy éves fiú hajnal háromkor aludt el, addig az egyik közösségi oldalon szórakozott. Anyukának elmagyaráztam, hogy este, amikor ők nyugovóra térnek, simán vegye el a gyerektől a mobiltelefonját, amin játszik, és akkor majd lefekszik időben. Amúgy anyuka is megéri a pénzét. Neki is tanfolyamra kellett volna mennie, de először kitalálta, hogy annnnnyi, de annnnnyi dolga van otthon, takarítás, meg takarítás, hogy képtelen volt ma elszabadulni, meg hát, ja, tényleg, a feje is fáj. A családsegítője amúgy elmondta, a nő hónapok óta hitegeti, hogy most aztán már tényleg elkezdi a tanfolyamot rendesen. Hát, eddig még nem sikerült. Szóval Rulét kihúztam az ágyból, adtam neki tíz percet és szépen elrángattam magammal a potenciális új iskolába, hogy végre leadjuk a dokumentumokat. Rém dühös voltam. Mert arra rettentő nagy hangsúlyt fektet, hogy a haja be legyen zselézve, a cuccai a legutolsó divatot kövessék, legyen nála napszemüveg, de a tanulás, aminek a legfontosabbnak kellene lennie, sehol nincs a sorban. De hát hogyan is várhatnánk el ezt egy valójában még kiforratlan gyerektől, aki semmiféle támogatást nem kap a családjától. Az anya nagyjából analfabéta, az apa kisstílű ügyeskedő, a két testvére pedig - a családsegítő szerint - értelmi fogyatékos. Rule magától nem fog kiemelkedni, mi pedig sajnos nem állhatunk ott minden nap mellette. Most  megbeszéltük, hogy hétfőn reggel nyolc óra előtt öt perccel találkozunk. De megteszem, hogy ha nem jön, a következő nap reggel hétkor fölcsöngetem. És még egy párszor rájuk rontok hajnalban, hogy ha már nincs egy felnőtt, aki felelősséget érezzen érte, akkor legalább keljen föl vele az egész család, ha akart, ha nem.

Amikor elszakad a cérna

Nem baj, ha látják, hogy mi sem vagyunk szentek

Rule a határait feszegeti. Rendszeresen holmi nélkül jön iskolába, ha egyáltalán jön, s ha jön, általában elkésik. Az iskolában szabály, hogy aki nem ér be nyolc óráig, annak az első negyvenöt percet a kapu előtt kell töltenie. Nos, Rule még meg is sértődik, ha késik, és nem akar kint maradni. Ilyenkor avval fenyegetőzik, hogy hazamegy. (Eddig még soha nem ment haza.) Mostanában egyáltalán nem hajlandó tanulni, szórakozik az órákon, totál kiborítva a tanárnőt. Múltkor rám maradt az osztály az utolsó tíz percben. Olvasniuk kellett volna, de Rule szabotálta a munkát. Sőt, valamit beszólt románul. Vicces lehetett, mert jókat kacarászott. Egy darabig türelmesen vártam (ez be szokott jönni), de most hiába. A többiek kíváncsian figyelték a fejleményeket. Rule ismételgette a magáét, én pedig igyekeztem, hogy ne látszódjon rajtam: fogytán a türelmem. Nyilvánvaló volt számomra, hogy ez most amolyan kamaszos próbatétel, arra kíváncsi, meddig mehet el. Akinek van/volt kamasz gyereke, tudja, miről beszélek. A konfliktusba nem érdemes ilyenkor bevonódni, nekem mindig bejött, ha kimaradtam belőle és később beszéltem meg az esetet. Persze ehhez óriási türelem kell és idő. Most mindkettőnek híján voltam. Miután hiába vártam, hogy Rule felhagyjon a szórakozással, mosolyogva hozzáfordultam és kissé gúnyosan, magyarul kezdtem hozzá beszélni. Azt mondtam, amit gondoltam: én is tudok ám kiskomám úgy beszélni, hogy ne értsd. Nem olyan nagy tudomány ez...stb.. Gyorsan és összefüggően közöltem a mondanivalóm. Filmezni kellett volna a döbbenetet, ami kiült a fiú arcára. Fél perces megrökönyödés után szó nélkül nekiállt a dolgának, ahogy a többiek is. Hogy mi ebből a tanulság? Talán annyi, hogy  nem baj, ha néha elszakad a cérna. Az ember csak úgy maradhat hiteles, ha megmutatja, hogy bizony tud türelmetlen és dühös lenni. Egy-két csomó még nem zavaró, de arra érdemes figyelni, hogy túl sokszor ne szakadjon az a cérna, mert akkor használhatatlanná válik.

Felültettek - avagy Godot helyett a szülőkre várva

Akár itt is üldögélhettünk volna...

Felültettek. Már nem először. Szülői beszélgetést szerveztünk hétfő délutánra, de Marica anyukája és/vagy apukája helyett csak a nagybátyja jelent meg. Merthogy ő tud németül. Mindig szerzünk tolmácsot, ha szükséges, de a szülők azt üzenték, nem kell, a nagybácsi évek óta Berlinben él és jól beszéli a nyelvet. Szép kis félreértés - megbeszéltük, hogy mindenképpen  a lány szüleivel szeretnénk beszélni, ha megfelel nekik, jöjjenek el együtt péntek reggel, a bácsi majd tolmácsol. Mi ott ültünk pontban kilenckor a tanárnővel a fogadószobában, ültünk és ültünk, már minden fontos dolgot megbeszéltük, de Marica felmenői sehol. A tanárnő megpróbálta elérni a nagybácsit, de csak az üzenetrögzítőjére tudott rábeszélni. Mivel ma délelőtt amúgy szabad lettem volna, tartoztam ezzel az úttal az ördögnek, vagy kinek...több mint egy óra oda, ugyanannyi vissza, majd délután még egyszer ki Neuköllnbe a kislányhoz, este pedig haza. Szép. És ez nem az első eset. Két hete - ugyanígy péntek reggel - Rule apját vártuk, akkor egy román-német tolmáccsal hármasban. A fickó nem jött, majd amikor a tolmács fölhívta, hogy mi a csoda történt, rövidre zárta: sajnos nem ér rá. De se egy email, se egy telefon, se egy elnézést, közbejött valami...Hát ez van. Elég nehéz így a gyerekekre hatni, ha a szülőkkel sem tudunk szót érteni. Ha a család nem partner, ha nem tartják fontosnak az együttműködést, járathatjuk a szánkat. Pedig azt is fölajánlottuk, hogy ellátogatunk hozzájuk, ha nekik az úgy kényelmesebb, akár valamelyik este is. Még senki nem élt ezzel, így viszont eléggé ki vagyunk szolgáltatva. Én mondjuk elég gyakran fölveszem a nyúlcipőt és kiügetek a családhoz, ha a gyerek nem jön suliba és gyanítjuk, hogy lóg. Ezek hasznos kirándulások, de nem helyettesítenek egy közös - szülő, tanár, szociális munkás - tervezett beszélgetést. Kíváncsi vagyok, Marica milyen magyarázattal szolgál. Gondolom a mama tanfolyamon vett részt (pedig délutános tanfolyamra jár, ezt speciel tudom), a papa pedig dolgozott/munkát keresett/jobcenterbe ment - variációból választ. Mi pedig ismét nem kaptunk választ egy csomó kérdésünkre.

Valamit ünnepeltünk

Martenica - nálunk a tavasz és a szabadság összevont jelképe lett

Tegnap, az utolsó órában valamit ünnepeltünk. A bolgár gyerekek szerint március harmadika olyan ünnep náluk, amikor piros-fehér fonalból karkötőt kell sodorni. Azt ugyan nem tudták megmondani, hogy miért, de már tavaly is készítettek ilyet. Én azt gondoltam, hogy ez afféle bolgár "kokárda", de, mint kiderült, két teljesen különböző dolog kutyulódott itt össze. A karkötőkészítést párosával kellett végrehajtani. Egymás mellé fogtunk egy szál piros és egy szál fehér fonalat, jó hosszút, megálltunk egymással szemben és a fonal két végén elkezdtük ellentétes irányba sodorni. Amikor már jól összetekeredett, megfeleztük, hagytuk egy kicsit összegabalyodni, kisimítottuk és tovább sodortuk. Attól függően, hogy milyen hosszú volt az eredeti fonal, illetve, hogy milyen vastag karkötőt szerettünk volna, többször is megismételtük a felezést. Sajnos kisebbfajta botrány is keveredett a lelkes karkötősodrás alatt, mivel a csapat legfiatalabbja, az egész nap balhét balhéra halmozó Rule két lány készülő művét nemes egyszerűséggel ollóval elvágta. Azt hitte, ez jó hecc. Hát nem volt az. Sajnos ez a srác nem találja a helyét. Rule nincs még 14 éves, egyszálbélű, tavaly óta jó nagyot nőtt gyerek. Otthon felnőttként kezelik: engedik autót vezetni, későn fekszik le, folyton felnőttekkel kóborol, a haja mindig keményre zselézett, és más vágya sincs, mit egy jó erős, nagyteljesítményű autó: lehetőség szerint BMW. Nagyon okos, de képtelen koncentrálni. Azt hiszem, szeretne kitűnni és felnőttnek látszani az iskolában is, de nem tudja, hogyan csinálja: ezért állandóan piszkálja a többieket, főleg a lányokat (pont, mint az ovisok), rendszeresen megtagadja a munkát és abból csinál sportot, hogy csak azért is ellentmond. Lehet rá hatni, de teljes emberes ő is, vagyis valakinek folyton mellette kellene ülni ahhoz, hogy lefoglalja és munkára bírja. Különösen hétfőnként kezelhetetlen, jó volna egyszer látni a hétvégéjét. Azt hiszem, nehezen viseli a kötöttségeket - pont úgy, mint a legtöbben.
Közben azért persze itthon megnéztem, mit is ünnepeltünk tegnap: a bolgárok március 1-n a tavasz beköszöntének örülnek és azért sodornak piros-fehér fonalból kitűzőt (eredeti nevén "martenica" -, szóval nem muszáj karkötőnek lennie), mert évszázadok óta úgy gondolják, ez megőrzi az egészségüket. Március harmadikán pedig a török uralom alóli felszabadulást ünneplik. Szóval, mi két ünnepből egyet csináltunk. :)