Anton drogot árul?

Remélem, Anton csak zöldségeket beszél és nem keveredett semmibe

Rendesen magamra maradtam. A tanárnő szerdán már nyakig taknyosan jött a Pergamon Múzeumba. Merthogy oda látogattunk. Rule és Anton nem jöttek, mert már a múzeum szótól rosszul voltak. Mi, csajok nagyon élveztük, elég sokáig bóklásztunk a többezer éves faragványok, szobrok, ékszerek és miegymás között. Azért is volt fontos ide látogatni, mert ősszel több évre bezárják. Szóval szerdán még ott támolygott a tanárnő is velünk, de este már sms-ezett, hogy az orvos ágyba küldte, a hét maradék két napját oldjam meg, ahogy tudom. Csütörtökre már le volt szervezve egy látogatás egy fiatalokat segítő intézménybe. Oda elvittem a srácokat. Kivételesen egész normálisan viselkedtek. Anton viszont megint nagyon szomorú volt. Mostanában sokat beszélgetünk róla, mert egyszer-kétszer drogárusításról viccelődött, illetve, lehet, hogy nem is viccelődött. Nem tudjuk. Olyan naiv az a gyerek, és annyira sok fura alak él és  mozog Neuköllnben, hogy akár be is szervezhették. De hogyan lehetne ezt kideríteni? És akkor mit lehet tenni, ha kiderülne, hogy egyáltalán nem viccelt, tényleg belekeveredett valamibe? Két napja csak ezen jár az agyam. Ma reggel a suliban találkoztunk. Az igazgató persze örült, hogy nem kell a gyerekek felügyeletét megoldania, amikor bejelentettem, hogy ma én leszek velük. Hárman voltak mindösszesen: Rule, Pippi és a Majlinda, a koszovói albán lány. Rule és Majlinda nehezen jönnek ki egymással. Rule folyton provokálja, a csaj pedig rém agresszíven reagál. Monopolyzni kezdtünk négyesben, de Rule már az elején úgy fölbosszantotta Majlindát, hogy az ki akart szállni. Nagy nehezen meggyőztem, hogy játsszon velünk, akkor meg Rule lépett vissza. Rém dühös voltam, de mi hárman csajok játszottunk Rule nélkül tovább. Aki ezt körülbelül két percig nézte, aztán inkább mégis játszani akart velünk. A vége az lett, hogy két és fél órán át nyomtuk, Rule ronggyá vert mindannyiunkat, főleg engem, akinek a végén nemhogy egy vasa és semmilyen tulajdona nem volt, de még a banknak is tartoztam tízezer euróval. Egyébkét fantasztikusan érdekes volt játék közben megfigyelni a gyerekeket. Rule - akinek az apukája is hatalmas ügyeskedő - gátlástalanul vásárolt, kért kölcsön az elején, hogy a végén aztán mindenkit levegyen. Az utolsó körökben mást sem csináltunk, mint az ő ingatlanai után fizettük a bérleti díjakat. Azt is érdekes volt szemrevételezni, hogy amikor tovább akarta bosszantani Majlindát, intettem a kezemmel, hogy ne tegye, és nem könnyen, de visszafogta magát. Amikor pedig láttam, hogy sikeresen legyőzte a gonoszkodási vágyát, szintén a kezemmel és a szememmel jeleztem neki, hogy értékelem és szuper, amit most csinál. Ettől - szemmel láthatóan - tök boldog lett, annyira, hogy teljesen elfelejtett pimaszkodni és ezerrel belevetette magát a játékba. Ez a a két és fél óra többet ért, mint egy hetes lelki beszéd - aminek úgysincs foganatja. Iszonyatosan értékelik, várják és vágyják a gyerekek a dicséretet és az elismerést. Én általában, amiért csak lehet, dicsérem őket. Sokkal többre megy az ember, ha apró kis pozitív mozzanatokat kiszúr, és rögtön megerősíti, hogy ez az, így kell ezt csinálni. Nem mondom, hogy gyors fejlődést tesz lehetővé, de ezek a dolgok végül beépülnek a srácok személyiségébe. Mert nem a büntetéstől való félelem miatt nem csinálnak valamit, hanem, mert belátják, hogy jobb nem megtenni. És egyedül ez a nevelés, a többi csak fékentartás.