A sánta kutya esete az utoléréssel

Hamar utolértük

A tábor első napján feltűnt négy vietnami lány. Teljesen lekötötte őket a mobiltelefonjuk. A fülhallgató, mint köldökzsinór kötötte össze hallásközpontjukat a készülékkel. Még ebéd közben is a technika hatása alatt voltak. Aztán nem jöttek többet. Sem kedden, sem szerdán. Tegnap megkaptam egyikük telefonszámát, hogy érdeklődjem hogylétük és további céljaik iránt. Anyukáé volt a szám, hosszas próbálkozás után tudtam csak elérni. Az anya keleti kiejtéssel beszéli a németet: lassan, de azért biztosan megértettük egymást. Azt mondta, hogy természetesen jön ma a lánya. Aki - természetesen - nem jött, mint ahogy a három barátnője sem. Azon melegében hívtam még egyszer az anyukát, aki váltig állította, hogy a lány tegnap is a táborban volt, csak egy másik csoportban, sőt ma is itt kellene lennie. De nem volt, éppen iskolát, helyesebben tábort került. Anyuka nagy nehezen megértette, hogy sem tegnap, sem tegnapelőtt nem jelent meg a gyerek és ma sincs a lánya velünk. Elnézést és egy kis időt kért. Gondolom rövidre zárta a lánnyal a történetet, mert körülbelül tíz perc visszahívott, hogy hamarosan megjelenik mind a négy lány. És lőn. Jöttek, fülhallgatóstul, mobilostul. Anyuka ismét telefonált és elégedetten nyugtázta, hogy kivételesen nem rázta át a lánya, úgy mint előző két nap, hanem valóban megérkezett a tanfolyamra. Hát így járt a kreatív mesemondó gyerek, akit egy sánta kutyánál is hamarabb utolértünk. Barátnőstül, mobilostul.
A kamaszvadászat után fennmaradt időt az egyik aprócska gyerekeket összefogó csoportban töltöttem. A tanárnő szerepét játszó fiatal lány nem igazán tud mit kezdeni a korosztállyal. Nagyon örült, hogy beültem hozzájuk, még ebéd után is hálálkodott. Pedig mindössze öt gyerekkel kellett volna elbírnia. Igaz, hogy közülük három amolyan "hiperaktív", olyan, aki képtelen akár egyetlen percig is megülni a fenekén. Holnapra megtervezek nekik egy délelőtti programot, mert így teljesen értelmetlenül megy el másfél óra. Ha már ott vannak, tanuljanak is valamit.

Nincs iskola, pedig van

Szép kilátások -  ha a szülei ennyire nem törődnek vele, Rule biztosan elkallódik

Rule szerdán már megint nem jött iskolába. Már sokszor írtam erről a romániai-roma fiúról. Nagyon értelmes, de rengeteg gondot okoz. Külön tartottunk egy megbeszélést róla a családsegítőjével, aki - véletlenül éppen - egy szimpatikus, fiatal erdélyi magyar lány. Ő is tanácstalan, mint ahogyan én is. A probléma nem csupán annyi, hogy nem jött, mert azokat a dokumentumokat sem adta le hetek óta a választott iskolájában, ahová menni szeretne ősztől, amelyek nélkül elég nehéz lenne oda bejutnia. Azokról az apróságokról már nem is szólva, hogy gyatrán beszél a srác németül, nehezen értelmezi a feladatokat, a hangos olvasása dadogás, és hát a szinte teljesen hiányzó munkamoráljáról is megemlékeztem már. Fogtam magam és rajtaütöttem. Tizenegykor csöngettem be hozzájuk, még ágyban  volt. Az egész család otthon lebzselt. Az anyuka neglizsében, az apuka, amint meglátott sürgős megbeszélnivalója lett és lelépett a nagyobbik fiával együtt. Az anyuka szerint Rule simán megvezette őket, azt mondta, hogy aznap nincsen tanítás. Ami szép magyarázkodás, és persze lehet, hogy így is volt, de hát Rule olyan sokszor hiányzik, hogy épelméjű ember nem hiheti azt a német iskoláról, hogy ilyen hézagosan működik. Persze a valódi ok hamar kiderült. Az éppen csak tizennégy éves fiú hajnal háromkor aludt el, addig az egyik közösségi oldalon szórakozott. Anyukának elmagyaráztam, hogy este, amikor ők nyugovóra térnek, simán vegye el a gyerektől a mobiltelefonját, amin játszik, és akkor majd lefekszik időben. Amúgy anyuka is megéri a pénzét. Neki is tanfolyamra kellett volna mennie, de először kitalálta, hogy annnnnyi, de annnnnyi dolga van otthon, takarítás, meg takarítás, hogy képtelen volt ma elszabadulni, meg hát, ja, tényleg, a feje is fáj. A családsegítője amúgy elmondta, a nő hónapok óta hitegeti, hogy most aztán már tényleg elkezdi a tanfolyamot rendesen. Hát, eddig még nem sikerült. Szóval Rulét kihúztam az ágyból, adtam neki tíz percet és szépen elrángattam magammal a potenciális új iskolába, hogy végre leadjuk a dokumentumokat. Rém dühös voltam. Mert arra rettentő nagy hangsúlyt fektet, hogy a haja be legyen zselézve, a cuccai a legutolsó divatot kövessék, legyen nála napszemüveg, de a tanulás, aminek a legfontosabbnak kellene lennie, sehol nincs a sorban. De hát hogyan is várhatnánk el ezt egy valójában még kiforratlan gyerektől, aki semmiféle támogatást nem kap a családjától. Az anya nagyjából analfabéta, az apa kisstílű ügyeskedő, a két testvére pedig - a családsegítő szerint - értelmi fogyatékos. Rule magától nem fog kiemelkedni, mi pedig sajnos nem állhatunk ott minden nap mellette. Most  megbeszéltük, hogy hétfőn reggel nyolc óra előtt öt perccel találkozunk. De megteszem, hogy ha nem jön, a következő nap reggel hétkor fölcsöngetem. És még egy párszor rájuk rontok hajnalban, hogy ha már nincs egy felnőtt, aki felelősséget érezzen érte, akkor legalább keljen föl vele az egész család, ha akart, ha nem.

Hová tűnt Anton?

Szerencsére előkerült

Ma reggel nyolckor négy gyerek lézengett a teremben a tizenkettőből. Ráadásul kettő felszerelés nélkül jött, akiket a tanárnő dühösen hazazavart. Anton, a pálcika-vékony, magas, román-roma fiú is hiányzott. Már megint. Pedig, ha valakinek, hát neki nagy szüksége volna a tanulásra, mivel éppen csak makog néhány szót németül. Általában maga elé révedve ül az órákon és csak nagy nehezen lehet munkára bírni. Az írás nem igen megy neki, a feladatokat többször el kell neki magyarázni. Általában külön dolgozunk, hiszen jócskán lemaradt a többiektől. Anton homofiliás, állítólag azért is jöttek Németországba, mert itt jobb az ellátás. Háromnegyed kilenckor jött még három lány, így egész szépen kikerekedett a létszám. Mégis azt gondoltam, itt az idő Antont otthon meglátogatni. A második-harmadik órában mentem el hozzájuk. Neukölln egyik jellegzetes (mondhatnám úgy is, hogy hírhedt) negyedében laknak. A kapu nyitva, a csengőtábla szétszedve...A postaládák egyikén megtaláltam a család nevét, de fogalmam sem  volt, hogy merre keressem őket a házban. Az a ház...rémes állapotban van. Koszos, lerobbant kapualj, minden ragad, szétdobált szemét, szétszedett ajtók, balkáni körülmények. Az egyik földszinti lakásnak nyitva volt az ajtaja, ott próbáltam szerencsét. Nem tudtak eligazítani. Szerencsére éppen akkor jött ki egy másik lakásból egy - szintén román nő -, aki ismerte Antonékat. Felcaplattam a második emeletre és becsöngettem. Hallottam a lakásból a mocorgást, de csak nehezen nyitottak ajtót. Az anya, Anton egyik bátyja a várandós feleségével és két év körüli kisfiával, valamint Anton nővére volt otthon. Az apa építkezésen dolgozott. De hol van Anton? - kérdeztem. Hát iskolában - válaszolták. Onnan jövök, ott bizony nincs - báboztam el nekik, mert németül csak néhány alapkifejezést ismertek. Pedig reggel hétkor iskolába indult - magyarázták. (Sieben Uhr, Schule.) Gyakorlatilag eljátszottam nekik a mondanivalómat, és elővettem kissé feledés homályába merült olasztudásom is, hogy kommunikálni tudjunk.Működött a dolog, egészen jól elvoltunk. Elkezdtek telefonálgatni, míg végül kiderült, hogy Anton az egyik nővérénél dekkol iskola helyett. Elmagyaráztam, hogy Antonnak nagyon fontos az iskola, minden reggel pontban nyolckor ott kell lennie. És nem elég, hogy eljön, de tanulnia is kell, sőt, otthon házi feladatot csinálnia. Megígérték, hogy ezentúl így lesz, és sokkal szigorúbban fogják a fiút. Este majd az apja is előveszi. Közben megkínáltak egy kávéval, elbeszélgettünk: kiderült, hogy Anton nővére német-tanfolyamra jár (remélem, nem úgy, mint az öccse), a bátyja pedig az utcán szedi össze a nyelvtudását. Eddig nagyon keveset talált az aszfalton, talán ezért sem is dolgozik. hatan laknak a háromszobás, amúgy teljesen tiszta, rendezett lakásban. Kedves, barátságos emberek. De elképzelni sem tudom, mi lesz velük. Egyedül az apa keres, talán a Jobcenter támogatja őket. Ám meglehet, még így is jobban élnek, mint Romániában. Azt hiszem, erre a családra is jobban oda kell figyelnem. Ha azt akarjuk, hogy Anton ne munkanélküliként tengesse az életét, sokkal többet kell foglalkozunk vele. Holnap és holnapután biztosan ott lesz az órákon, aztán jön két hét őszi szünet. Szünet után öt gyerek elhagy minket, új "normális" iskolában folytatják tanulmányaikat. Ha minden igaz, mi új tanulókat kapunk. Van két hetünk, hogy kitaláljuk, hogyan tovább. Van néhány ötletem.