Anyák

Mindenki a legjobbat akarja a gyerekének

Itt csak a jövő  vasárnap ünneplik az anyák napját. Már akik. Mert az egykori NDK-ban ebből nem csináltak nagy ügyet. Gondolom azért, mert szerették volna a gyereknevelést a lehető leginkább állami kézben tudni. A szülők nemigen szóltak bele a gyerekek előmenetelébe. Például a továbbtanulásban sem volt sok szavuk, nagyjából a pedagógusok döntötték el, hogy mi legyen a gyerekből. Valami ilyesmi most a kormányideál  Magyarországon. Elszomorító. De persze, milyen szabadság az, ahol nem azért nem dönt a szülő, mert nem teheti, hanem azért, mert sem tudása, sem motivációja, és csöppet sem mellesleg pénze sincs ahhoz, hogy a gyerekének jobb jövőt álmodjon. Végigperegnek előttem az anyák, akikkel mostanában találkoztam. Rule édesanyja, a hat éve Berlinben élő, németül még mindig nem beszélő, nagyjából analfabéta nő, akit csöppet sem zavar, ha a gyereke iskola helyett otthon alszik. Pedig biztosan ő is szereti a fiát és jót akar neki. Csak más elképzelései vannak a jóról - ha ugyan egyáltalán vannak bármilyen elképzelései - mint nekünk. És néha felötlik bennem a kétely: biztos, hogy nekünk van igazunk? Ha végiglébecolhatja, végigügyeskedheti valaki az életet, érdemes-e vajon folytonosan küzdeni, célokat keresni, állandóan csak előre menni és várni, hogy egyszer majd...Rule családja ezerrel a mában él, sokkal inkább, mint mi. Aztán ott van Julija, aki tizenhét éves, véletlenül maradt terhes és pillanatokon belül szül. Az anyja is fiatal még, de valójában a nagyanyja is. Két generációba hármat zsúfoltak. Julija egy az egyben az előtte járó asszonyok mintáját követi: szül, mert úgy alakul, aztán majd csak lesz valahogy. Ez is a pillanatnak szól. Most vagyok szerelmes, most megszülöm a gyerekét. Igaz, az apa sincs több tizennyolcnál és egy viszonylag új szerzemény, olyan kapcsolat, amire nem lehet jövőt és családot építeni. De nem is kell. Juliját sem az apja nevelte föl és az anyját sem. Nagy tétekben fogadhatnék rá, hogy a születendő gyerek is számos apafélével találkozik majd. Aztán itt van Anton anyukája. Aki felelős döntést hozott, hogy a vérzékenységben szenvedő fia jó kezelést kaphasson, ezért jött a család Berlinbe. Ő viszont túlóvja a gyereket, aki, ha éppen nincs kedve fölkelni, csak annyit mond, hogy rosszul érzi magát, és már maradhat is az ágyban. Naná, hogy egy tizenöt éves kamasz elég gyakran él ezzel az eszközzel. Nem tudom, én hogyan  viselkednék az anya helyében. Lehet, hogy ugyanígy. Azt hiszem, ha beteg lenne a gyerekem, nekem sem lenne más preferenciám, mint megóvni minden bajtól. Hiszen hol van az iskola az élethez képest? És az élet itt valóban a létet, a lélegzést jelenti. És persze itt van a kis patronáltam édesanyja, aki még mindig csak huszonnégy éves és már négy gyereke van, mint állami gondoskodásban. A legidősebb kilenc, a legkisebb öt. És már majdnem jött a következő, de a sors közbeszólt. De majd jön még, hiszen van új élettárs, lesz új család. A "régi" gyerekek majd ellesznek a lakóotthonokban, néha meglátogatja őket, vesz nekik ajándékot. Ki ítélheti el, amikor a gyerekek apja verte őt, nem szedhetett fogamzásgátlót, a nagycsalád beszippantotta és uralkodott fölötte. A gyerekek jöttek, egyik a másik után ő pedig nem szabadulhatott. Aztán egyszer csak, amikor már elég fölnőttnek és erősnek érezte magát, valahogy kimenekült a helyzetből. A gyerekeket nem tudta magával vinni, se pénze, se munkája, se lakása, se jövőképe nem volt. Azóta már dolgozik, megszerezte a jogosítványt és talán a saját kezében tudja tartani az életét. Amibe a négy gyerek már nem igazán fér bele, hiszen ők a régi, meghaladott élet részei. Mi jogon ítélhetnénk el bármelyik anyát? Mindenki úgy éli az életét, ahogy tudja, ahogy szüleitől látta, ahogy sikerül neki. Mi csak egyet tehetünk: megpróbáljuk a legjobban csinálni. Aztán majd a gyerekeink eldöntik, hogy sikerült-e.