Húsz perc a pokolban

Na, jó, azért ilyen nagy baj nem volt

Öt harmadikos gyerekre két felnőtt jutott. (Az egyik én voltam.) Körbeültük az asztalt, és megbeszéltük, hogy a rendelkezésre álló negyvenöt percben ki mivel szeretné tölteni az idejét. Mivel valamennyi gyerek magatartászavarral küzd, napközben is kapnak egy-egy órát (néha kettőt), hogy kikapcsolódjanak a tanulásból és játszhassanak egy kicsit. Momó, a bolgár kissrác kapásból rávágta, hogy focizni szeretne. Három fiú viszont egy másik teremben katonásdit akart játszani. Erre Momó is azonnal megváltoztatta tervét, inkább ő is velük játszott volna. A gyerekek és Momó között nem működik a kémia (úgy általában a gyerekek között nem működik). Ha belép a terembe, valaki biztos azonnal rákezd, hogy "cigány", "cigány" - mondja ezt egy török, egy félig török, félig arab, meg a félig afrikai. Szóval a gyerekek most is határozottan nemet mondtak, hogy bizony ők nem játszanak Momóval. Én azonnal rákezdtem, hogy jöjjön velem focizni, tök jó lesz, úgyis azt akarta először, de minden hiába, hajthatatlan volt. A többiek kötötték az ebet a karóhoz, hogy nem és nem. Nem volt sok választásunk, vagy senki sem játszik és csak cirkusz van, vagy hárman szépen játszanak (plusz a kis visszamaradott, bébiforma srác, aki az otthonról hozott karaktereivel játszik mindig fantáziajátékot a szőnyeggel bélelt  kuckóban - sokszor velem) és azt reméltem, Momót csak sikerül megnyugtatni. Hát nem sikerült. Sikítani kezdett, szétdobálta a székeket, ki akart mászni az ablakon, gyakorlatilag teljesen elvesztette az önkontrollt, olyan volt, mint egy kis állat. Megfogtam, leültem vele a kanapéra, próbáltam elvonni a figyelmét, de csak üvöltött és kapálózott, gyakorlatilag le kellett fognom, hogy ne tegyen kárt se másban, se magában. Húsz percig tartott a huzavona, aztán annyira elfáradt, hogy abbahagyta. Megetettem, megitattam, játszottunk egy menet sakkot, és mintha mi se történt volna....Nehezen szokom meg, hogy itt semmi nem úgy működik, mint egy "normális" iskolában.