Első nap a táborban

Elég nagy káosz volt az elején, de szerencsére mindenki jókedvű maradt

Megbeszéltük, hogy mi,  felnőttek, fél tízkor találkozunk, még mielőtt a gyerekek megjönnek. Lett volna egy csomó megbeszélnivalónk. Én időben ott voltam, az egyik csoportvezető lány pedig még engem is megelőzött. A többiek persze késtek. Ráadásul az egyik csoport mindkét vezetője otthon hagyta a névsort meg a programtervezetet, amit a hétvégén kiötöltek - úgy, ahogy kell. A táborba jelentkezett gyerekek egy része nem jött el, megjelentek viszont szép számmal olyanok, akik nem szerepeltek a névsorban. Németül gyakorlatilag egy szót sem beszélő aggódó anyukák,  menekült fiatalokat kísérő szociális munkások tarkították a reggeli káoszt. Volt kis beszélgetés, nagy pantomim - a végén valahogy csak dűlőre jutottunk. A délelőtt nagy része azzal ment el, hogy újra kellett tervezni a csoportokat. Nagy nehezen kialakult végre a három csapat. A legkisebbek a Nachbarschaftsheimben maradtak, a két - kamaszokból álló - képződmény elvonult az intézmény két távolabbi épületébe. Én a kicsikkel maradtam. A két fiatal csoportvezető nem számított arra, hogy a kicsik ennyire pirinyók. Vannak szinte még ovisok is, német nyelvtudás nélkül. Az általuk kitalált feladatokat hamar megunták, kicsit nehezek is voltak e korosztály számára. A kicsik (alsósok) egy része - hogy finoman fogalmazzak - igen öntudatos és rettentően talpraesett. Utóbbi persze nem baj, csak hát nem tűrik az irányítást és csak abban akarnak részt venni, amihez kedvük van. Szívesen fecsegnek a feladatok közben a csoportvezetőknek hátat fordítva, nemigen zavartatják magukat. A csoportvezetők hamar föl is adták, kiengedték a gyerekeket az udvarra játszani. (Holnap reggel muszáj beszélni velük, hogy rövid és változatos kis játékokat, feladatokat találjanak ki, mert amint nincs konkrét tennivalójuk, a kicsit azonnal randalírozni kezdenek.) Az ebéd persze késett, a csoportvezetők - bár mindegyiknek külön-külön elmondtam - nem jelöltek ki két-két "napost". Szóval elég nagy káosz fenyegetett ebédelés közben is. Aztán valahogy túléltük. Az egyik lány, aki végül két másik társával beállt segíteni, egy hónapja van Berlinben, tényleg semmit nem ért. Holnap bemegyek korán és keresek külön feladatokat neki, mert semmi értelme, ha csak kukán ül a nála sokkal jobban beszélők között. Abban a csoportban ráadásul állítólag annyira sokféle tudásszinttel rendelkező gyerek van, hogy nem elég kétfelé osztani őket, sokkal több kis csoportot kellene alkotni. Majd meglátom, hogy tudom hasznosítani mindazt, amit ebben a tanévben az iskolában megtapasztaltam.