Mikor lesz vége?

Albániába menekültek a vész elől

Hétfő van. Reggel szokás szerint beszélgetéssel kezdtük a suliban. Körberaktuk a székeket és mindenki elmondta, mit csinált a hétvégén, mi a gondja-baja, miért fáradt (kamaszok: mindig fáradtak). A tanárnő elmesélte, milyen mélyen megérintette őt a szerbiai árvíz, és hogy hallotta híradóban, mennyire veszélyes lett néhány környék a taposóaknák miatt. A víz elvitte a jelöléseket és a kerítéseket sok helyen, így az emberek nem tudják, melyek azok a területek, amelyek még mindig taposóaknákat rejtenek. A tizenöt éves koszovói lány erre nem kis kárörvendéssel azt mondta, hogy ez egyáltalán nem szomorú, sőt, nagyon jó dolog, úgy kell nekik. Megkérdeztem: akkor is ezt mondaná, ha gyerekek halnának meg emiatt? Csípőből válaszolt: Koszovóban is öltek a szerbek gyerekeket. Semmilyen érv nem hatott rá, olyan mélyen belerögzült a szerbek gyűlölete, hogy azt onnan már semmi és senki ki nem mossa. Még régebben mesélte, hogy az édesanyja vele volt terhes a háború kitörésekor, Albániába menekültek a vész elől. Nem tudom, hogy otthon beszélnek-e még az eseményekről (gondolom, hogy igen) ,azt sem, milyen megpróbáltatásokon ment át a család (két idősebb nővére van), de ő már soha nem fog megbocsátani. Vajon hány generáció kell még ahhoz, hogy a szívekben, lelkekben is béke legyen? Lesz béke egyáltalán valaha?