Lassú égés

Az a lassú égés, ha vizes a fa

Nem tudom, miért éppen most jutott eszembe, de valami fura asszociáció előhozta ezt az emléket. Egy községi általános iskolában tanítottam. A göndörhajú, mindig sápadt roma kislány - nevezzük Etának - sokat hiányzott. Édesapja betegeskedett, sokan voltak testvérek, folyton vigyáznia kellett a kicsikre. A tanítás persze magyarul ment, otthon azonban - és sokszor az iskolában is egymás közt - roma nyelven beszéltek a faluvégi cigánytelep kis lakói, köztük Eta is. Kellett egy kis idő, míg rádöbbentem, mennyi magyar kifejezést nem ért. Arra nagyon emlékszem, hogy el kellett neki magyarázni, mit jelent a "pázsit". Valamelyik olvasmányban szerepelt, nem értette. (Pedig mennyi olvasmányt ugrottam át azért, mert bugyuta, didaktikus vagy túl bonyolult volt.) Hát, magyaráztam bőszen, gyakorlatilag a magyart, mint idegen nyelvet tanítottam. Környezetismeret órán került elő az égés és az oxigén témája, és valahogy a rozsdásodás is, mint egy példa a lassú égésre. Tudom, hogy kísérletezgettünk befőttesüveggel letakart gyertyával, hogy értsék, miről van szó. Aztán volt egy teszt is, ahol példát kellett írni a lassú égésre. Minden gyerek vágta. Eta sem hagyta megválaszolatlanul a kérdést: vizes a fa - írta példaként. És milyen igaza volt. Náluk, ahol kályhával fűtöttek, ha ugyan volt mivel, a vizes fa lassú égést eredményezett. És igen, igen, kipipáltam a választ, megadtam rá a pontot. Neki ezt jelenti a lassú égés, a  válasz tökéletesen helyes volt. Kezdő pedagógusként ebből az esetből tanultam talán a legtöbbet: kulturális különbségekről, nyelvi nehézségekről, az életről és arról, hogy megértéssel, elfogadással lehet csak eredményeket elérni. Aztán ott hagytam a pályát, mert sajnos a kollégáim többsége nagyon másképp gondolkodott az iskoláról, mint én. Nekik a vizes fa rossz válasz volt és gyerek pedig, aki rossz választ adott, buta. Nem tudom, mi lett Etával, remélem, boldog és jobb élete van, mint amit gyerekként remélhetett magának.