Willkommen 2

A világ minden tájáról érkeznek. Világóra Berlinben, az Alexander Platzon

Hogyan lehet gyerekeket érdekeltté tenni a tanulásban, ha nem motiváltak, semmilyen hátrányuk nem származik abból, ha nem dolgoznak, ha a házi feladat hiánya semmilyen konzekvenciát nem von maga után, ha a tanárnő talán még örül is, amikor nem jönnek iskolába, ha a többségük otthon azt látja, hogy a szülők nem dolgoznak, mégis megélnek valahogy. Sehogy. A tizenkét gyerekből három (lány) dolgozik rendesen, ők feltehetően az őszi szünet után (októberben) átkerülhetnek egy másik („normál”) iskolába. Két lány Lengyelországból érkezett, az ő szüleik dolgozni jöttek, nem „csak” szerencsét próbálni. A harmadik lány egyiptomi, ő is szorgalmasan próbál haladni. Nagyon sok a lengyel bevándorló. Nagyjából az a helyzet Lengyelországban, mint Magyarországon, aki teheti, menekül. Nekik sokkal kézenfekvőbb Németország, hiszen van, aki két óra autókázás után hazaér, gyakorlatilag akár minden hétvégén hazautazhatnának. Persze nem teszik.

Egy hónapig dolgoztam egy német óvodában, ott ismerkedtem meg két lengyel nővel. Mindketten a férjükkel érkeztek. Az egyikük férje német ősöket tudott kimutatni, így számukra sima volt az út a még egykori NSZK-ba (Nyugat-Németország), azon belül is Nyugat-Berlinbe. A lányuk már itt született. Klasszikus német családmodellt alakítottak ki: anyuka otthon volt a gyerekkel, a papa pedig vállalkozóként valamilyen szerelési munkálatokat végzett, aminek során nagyon sokat utazott. Külföldre is. Öt évvel ezelőtt (a kislány akkor volt 15) Drezda környékén halálos autóbalesetet szenvedett. Ott maradt az anyuka egyedül a gyerekkel. A család Lengyelországban, ők itt: az asszonynak munkát kellett találnia, akkor került az oviba. Megkérdeztem, nem gondolt-e arra, hogy visszamegy a hazájába. Mint kiderült, állandóan ezen agyal, ott él az anyukája, volna, hol laknia, ha jól vettem ki a szavaiból, van is ott lakása, sőt, nyaralója is, jár is haza rendszeresen. Talán, majd, ha nyugdíjas leszel? – kérdeztem. Mert ugye, a német nyugdíj azért valamivel kedvezőbb Lengyelországban, főleg, ha nem kell lakást bérelni. De a gyerek már inkább tartja magát németnek, mint lengyelnek. Rendőr lesz, német barátja van, és többségében már anya és lánya egymással is németül beszél. Azt hiszem, az unokája már nem tanul meg lengyelül. Két generáció alatt tökéletes az asszimiláció, de valójában már a következő generáció is teljességgel be akar illeszkedni. Ez akkor egyszerű, ha a gyerek már itt születik, ebben a kultúrában szocializálódik, itt járja ki az iskoláit, német barátai vannak. Neki Lengyelország már csak anyja múltja.  Egy hely, ahonnan ősei érkeztek, ahol nyaralt valamikor néhány hetet. Egyszerű - írom magától értetődően egy katolikus lengyel család Berlinben született lánya esetén.
(De mi a helyzet a török vendégmunkásokkal? Miért nem tudnak/akarnak/sikerül nekik az asszimiláció? És egyáltalán az asszimiláció volna az üdvös számukra vagy az integráció? Ezekre a kérdésekre is szeretnék majd később kitérni.)

Más a helyzet, ha a gyerek már idősebb, amikor elhagyják a hazájukat, hogy máshol kezdjenek új életet. Itt kizárnám a bizonyos időre szóló munkaszerződések esetét, hiszen ilyenkor minden csak időszakos: a család tagjai tudják, hogy néhány évet töltenek idegenben, így is állnak hozzá a dolgokhoz, ők csak vendégmunkások. Azonban, ha úgy döntöttek, hogy végleg elköltöznek, vagy legalábbis a szerencsére bízzák, hogy ott maradnak-e vagy sem, akkor teljesen másként alkalmazkodnak. Természetesen a "Willkommen" osztály gyerekeinél nem tudhatom egyelőre, mik a szülők szándékai. De a gyerekek úgy gondolják, hogy nem időszakosan vannak Berlinben, hosszú távra terveznek. És bizony sokat szenvednek emiatt, főleg a hátrahagyott barátokat, családtagokat hiányolják, és persze a nyelvet, a régi iskolát, azt, hogy ott minden bejáratott volt és egyszerűnek tűnt, itt pedig mindenért meg kell küzdeniük. Én már csak tudom: 2012 szeptemberében érkeztem Berlinbe, néhány mondatot tudtam csak németül, alig volt pénzem, nem volt túl sok időm az akklimatizálódásra. Igaz, én tudom, hogy nem itt akarom életem hátralévő életét tölteni, de egy darabig, amíg nem normalizálódik Magyarországon a munkaerőpiac, biztosan itt kell maradnom.  És így se könnyű.   
Rengeteg kérdés vetődik föl bennem a "Willkommen" osztállyal kapcsolatban, de a legfontosabb: szükség van-e erre így és itt. Nem volna-e sokkal produktívabb, ha a gyerekeket rögtön beültetnék egy iskolába, és ott kapnának segítséget. Talán könnyebben és gyorsabban beilleszkednének.