Miért nem akarnak a szülők jót a gyerekeiknek?

Mi persze szentek voltunk, de bezzeg a mai fiatalok

A címben föltett kérdés persze provokatív, hiszen minden szülő jót akar a gyerekének. De sokan borzasztóan rosszul.
Van egy illúziónk, hogy a mi időnkben (mármint fiatalként) minden sokkal jobb volt. Na persze. Mert elfelejtjük, hogy mennyire nem csak jó volt. Én például egy kis faluban nőttem föl nem messze Budapesttől. Egyáltalán nem volt  mesés a gyerekkorom. Persze, jó volt nyáron szaladgálni, játszani, cseresznyét fáról enni meg ilyenek, de valahogy sosem passzoltam az egészbe. A templomot (ahová minden vasárnap elcipeltek a szüleim) rémesen untam. Ezért a fantáziámba menekültem, és míg fegyelmezetten végigültem misét, a gondolataim egy egészen más dimenzióban jártak. Az áldozáskor révedtem föl először, mert tudtam, hogy mindjárt vége. Egyetlen mondatot éreztem át teljes szívvel-lélekkel: a szentmise véget ért Istennek legyen hála. Nálam komolyabban senki nem mondta: hála Istennek. A papunk egy amúgy vagány, totál rendszerellenes, ámde rémesen rámenős. erőszakos ember volt. Én gyerekként mit sem tudtam arról, hogy megfigyelték, rendszeresen házkutatásokat tartottak nála, engem csak az zavart, hogy kötelező volt hittanra járni. Amit amúgy a nulladik órában tartottak, és én mindig gyűlöltem korán kelni. Ráadásul követelte, hogy jegyzeteljünk, miközben én a szemem se tudtam nyitva tartani. Állandóan fenyegetve éreztem magam, folyton bemószerolt a szüleimnek, utáltam az egész szitut és féltem is tőle. A nővérem rendszeresen el is lógta a hittant. Milyen igaza volt. A templomba járók nagy része persze inkább csak szokásból ment, a mise után a pasik többsége a kocsmába tért be, az öregasszonyok meg jól kibeszéltek mindenkit. Na, a falusi vénasszonyokat se bírtam. Nem lehetett egy lépést se tenni, hogy ne kíváncsiskodjanak azonnal: hová mész, honnan jössz, mit csinálsz, mikor mész férjhez...stb. Mindenről megvolt a véleményük és azt szentírásnak tartották. Az iskolában a pedagógusok között volt rémesen műveletlen, kifejezetten buta, de szerencsére néhány kedves és hozzáértő is (ők kevesebben). A később mindenki által istenített tanár vasszéket vágott az osztály közepébe, ha rájött az ötperc, és ha valaki megszólalt sorakozó közben, úgy rángatta ki a fülénél fogva a gyereket a sorból, hogy (tényleg) a lába sem érte a földet. Olyan volt az egész ezzel a fegyelem mániával, mintha a hadseregben volnánk. Állandóan harcban állt a pappal, hangos megjegyzéseket tett rá, és a párttitkár kedvét leste mindenben. Ma már értem, hogy miért, de akkor, gyerekként csak a képmutatást és a hazugság légkörét éreztem és féltem az agresszivitástól. Ötvenhatról és a következményeiről (mert a tanárt a forradalomban vállalt szerepéért félemlítették meg) mit se tudtam. Amúgy jót akart nekünk, tényleg, táborokat szervezett, amik érdekesek voltak, másként alig-alig jutottunk volna el a Balatonhoz, de a táborozó gyerekeket kísérő felnőttek a maguk módján nyaraltak: ittak és párosodtak. Az volt az ifik közül a jó fej, aki lelkesen énekelte velük a pajzán dalokat és beszállt a piálásba.  Utáltam az altáji humort, a részegséget, meg ezt az egész gagyi dalos, hamis világot. Sorolhatnám még, milyen volt gyerekkoromban a falum, hát nem egy édenkert. Erre most mindenki úgy emlékszik rá, mintha mégis maga a paradicsom lett volna. Mintha nem is ugyanott nőttünk volna föl: a helyesírást sem ismerő, ostoba, nagyhangú,, mindenkit megfélemlítő tanító volt a szuper pedagógus, az agresszív pap a legjobb ember, a piás tanár a példakép....megváltozott, megszépült a múlt. Hát ezért nem akarnak a szülők újat, mást, jobbat a gyereküknek, mint amiben nekik részük volt. Mert ma  már meggyőződésük, hogy amit ők kaptak az úgy volt jó, ahogy...Csak legyen a gyerekeiknek is hat órájuk naponta. Sőt, inkább még több, mert bizony még többet kell tanulni. Ha ők tudtak negyvenöt percet hátratett kézzel ülni, az a büdös kölyök is képes lesz rá. Magoljon csak a gyerek, az a dolga. Nem megy az olvasás? Hát gyakoroljon rogyásig. Csúnyán ír? Másolja át kétszer a füzetet. Istenem, mennyit vitatkoztam szülői értekezleteken a saját értetlen szülőtársaimmal, akik a legjobb szándékkal vágyták a legborzasztóbb gyerekkort utódaiknak. Álarcosbálon beszélgettek az anyukák, hogy mennyire féltek a gyerekek a félévi felmérőtől, volt, amelyik hányt és nem is aludt. A srácok akkor első osztályosok voltak. Hazafelé megkérdeztem a fiam: írtatok ma felmérőt? Ők nem. De a tanító néni kiosztott papírokat, amin feladatok voltak és azokat meg kellett egyedül csinálni? Ja, ilyen volt....Persze, hogy szuperül sikerült.Magasan kvalifikált apuka fejtette ki tök komolyan az amúgy szabadelvű alapítványi gimnáziumban, hogy azért nem tud tanulni a gyereke, mert az óvodában kevés memoritert kapott. (Pontosan ezt a kifejezést használta, sosem felejtem el.) Amikor megemésztettem, hogy mit mondott és újra levegőhöz jutottam, csak annyit kérdeztem tőle: te mennyit olvastál neki? Naná, hogy nem válaszolt.
Ostoba körforgás ez: megszépül a múlt, azt hisszük, hogy a világ romlik körülöttünk, régen minden tisztább, egészségesebb (na jó, ebben tényleg van valami) erkölcsileg is rendezettebb volt. Na hiszen. Vénasszony korára szűzlány lesz a legnagyobb kurvából is, hiszen lejárt a szex ideje. Lehet csámcsogni az erkölcstelen fiatalokon. Lehet a füves cigin sipákolni, miközben saccperkábé nyolcszázezer alkesz él  Magyarországon. Szidhatjuk az internetet, különösen annak tudatában, hogy hány órát ülünk naponta egy másik képernyő előtt. Ha valamit nem értünk a világból, az szar és eldobandó - ezzel pont a fejlődést szeretnénk megállítani. De ugyanaz, aki ma az információs társadalmat szidja (ami ugye csak egy szerves fejlődés eredménye) annak idején örült az automata mosógépnek, a telefonnak, vagy egy generációval még régebben a villanyáramnak és a folyóvíznek, amelyek a maguk idejében szintén a fejlődést jelentették. Azt még igen, ezt már nem? Milyen hozzáállás ez kérem szépen?
Egyszóval kedves szülők. Vegyétek már észre, hogy megváltozott a világ. Lehet emiatt szomorkodni de nem érdemes: ez van. Inkább arra kellene tanítani a gyerekeket, hogy jól érezzék magukat benne. Olyan képességeket kellene fejleszteni, hogy lépést tudjanak tartani a változásokkal, képesek legyenek a megújulásra, az önképzésre.  Nem egy idealizált, hamis múltbéli világba kellene őket visszatoszogatni, hanem éppen hogy ki kellene nyitni előttük ajtót és ablakot, hadd lássák milyen sokszínű, érdekes a világ, milyen sok lehetőség áll előttük. Talán mindjárt nagyobb kedvük lenne az egészhez.