Vérnagyi

Rossz kezekben veszélyes eszköz

Megpróbálom elképzelni, ahogy kalácsot süt az unokáinak, gyerekkori csínytevéseiről mesél és szeretettel megsimogatja a kicsik haját. Megpróbálom, de nem megy. Nem is tudom, kit sajnálok jobban: a gyerekeket, akik életéből kimarad a nagymama, helyette egy acsarkodó, saját levében ázó gyűlölethalmazt kapnak, vagy a vérnagyit, aki belemerevedett vélt vagy valós sérelmeibe. Fogalmam sincs, mi történt vele, miért haragszik ennyire. Biztosan nagy trauma érte. Ok nélkül nem, csak végső tehetetlenségében köpköd az ember.  A Kossuth téri vérnagyi rosszkor köpött és persze rossz helyen. Ha egy romatelepen  teszi ugyanezt, simán megússza. Akkor az államelnök sem szónokol ilyen fennkölten az emberi méltóság mellett. A vérnagyit most megbüntetik, ami majd tovább szítja indulatait. Ezentúl többszörös áldozatnak érzi magát, és valahol az is. Hiszen fölbujtói,  akik hol megafonnal a kezükben óbégatva, hol vasalt öltönyben a Parlamentben szónokolva, hol kétértelmű sajtónyilatkozatokat harsogva tartják életben dühét, mossák kezeiket. Ők nem köptek, nem lökdösődtek, sőt, mélyen elítélik az ilyesmit. Olyan ez, mint amikor a nagytestvér a buta kicsivel cseneti el a kamrából a csokit, vele húzatja ki a frissen elültetett tulipántöveket és a szülői feddésre ártatlan szemekkel néz csak: nem én voltam. A buta vérnagyi kiváló eszköz a körmönfont és aljas politika kezében. Megszámolni sem tudom, hány vérnagyit láttam az utóbbi években: ilyen-olyan menetekben, tüntetéseken, szupermarketekben, villamoson, kórházak várótermeiben...A vérnagyik köztünk járnak. Ki állítja meg őket?