Sajnálat és elutasítás

Csak normális életet szeretnének

Van egy srác a nyári iskolában, aki már a második kurzust végzi. Ránézésre azt mondtam volna, hogy mongol, de Thaiföldről érkezett. Csendesnek tűnik, ám a látszat - mint olyan sokszor - nála is csal. Igazi, jópofa tizenhárom éves kiskamasz, aki olyan lelkesen fog veled kezet reggel, hogy a mennyben érzed magad. Aztán persze úgy kocogtatja meg a vállad hátulról, hogy véletlenül se neki tulajdonítsd a "támadást". Mivel beszólni még nem annyira tud a többieknek, így hangokkal, mozdulatokkal jelzi a véleményét. Rém jópofa. Kicsi, fekete, vágott szemű, kerekded, olyan, hogy az ember a legszívesebben megölelgetné, mint egy pandamacit. Ő az, aki az ebédnél kérés nélkül jön segíteni és látszik rajta, hogy valóban szívesen teszi. Nem győzöm minden alkalommal elégszer megköszönni a kedvességét. Őszintén és persze azért egy kicsit pedagógiai célzattal is, hátha így hosszasabban megmarad a motivációja. Reggel mindig az elsők között érkezik, még nálam is korábban. Ül a Nachbarschaftsheim előtt a lépcsőn vagy a fákat körülölelő korláton és elmélyülten játszik a telefonján. Azt hiszed, se lát, se hall, pedig nagyon is figyel.
Három afgán lányunk is van. Az egyikük néhány napig kendőt viselt, de aztán egyszer csak elhagyta, és most már ő is bátran megmutatja gyönyörű fekete haját. Amikor rájuk nézek, megpróbálom elképzelni, milyen életük lenne otthon. Mi elől menekítették a szüleik Berlinbe őket? Az ember olvas, hallja a híreket, képeket és filmeket is lát Afganisztánról, de gyanítom, hogy még így sincsenek valós ismereteink az ottani életről. A három lány az első napokban nagyon csöndes volt, de most már csak azt látni, hogy igazi tinédzserek: felszabadultan játszanak és nevetnek. Jó nekik, hogy megtehetik.
Joe (nevezzük így), Afrikából érkezett. Egyedül jött, menekültszállón lakik. Alacsony, gyűrűshajú, csöndes srác. Mintha mindig szomorú lenne. Már beszél egy kicsit németül, de mindig egyedül látom. Óvatosan  figyeltem, ahogy az ebédlőben magányosan ült, és maga elé nézett. Vajon milyen emlékek nyomasztják, kik hiányoznak neki és lesz-e elég ereje itt egyedül talpon maradni? Aztán, amikor leültem én is enni, azt láttam, hogy kimegy a tálalóasztalhoz és még szed magának az ételből. Ettől egy kicsit megkönnyebbültem, hiszen ez azt sugallja, hogy biztonságban érzi magát, és megbízik bennünk. De óhatatlanul is felvetődött bennem, hogy vajon volt-e mindig elegendő étel a számára. Kellett-e éheznie, félnie, menekülnie?
És a gondolat, ami hetek óta ott motoszkál a fejemben: hogyan képesek az emberek elutasítani a menekülteket, megbélyegezni és megtámadni őket, miközben a háborús híreket, a szenvedőket mutató filmeket megkönnyezik? Miért nem tesznek a kettő közé egyenlőségjelet? Ha sajnálják a szenvedőket, miért féltik annyira az ő kis kényelmes életüket tőlük? Mi se tennénk másként, ha a jószerencsénk folytán nem ide, Európába születünk, fehérnek, középosztályvelinek, fedéllel a fejünk fölött, elegendő élelmiszerrel a kamránkban és jó oktatással a gyerekeinknek. Ha mindez nem lenne meg, mi is elfutnánk, hogy jobb jövőt reméljünk és biztosítsunk legalább az utódainknak. Mint ahogy egy kicsit elfutottam én is.