Isten veled Willkommen Klasse!

Anton utolsó napja az iskolában - akkor még nem tudtam, hogy hamarosan az egész osztály elmegy

Két hete szerdán találkoztam a munkaadómmal. Elmondta, hogy mennyire elégedett mindenki a munkámmal, és bejelentette, hogy ha én is szeretném, ismét meghosszabbítják fél évvel a szerződésem. Nagyon örültem, hiszen ez megint fél év biztonságot jelent. Előző nap búcsúztattuk el Antont. Ő volt az a srác, aki minden rekordot megdöntve egy év helyett két évig járt hozzánk. Előbb volt az osztályban, mint én. A szívem közepe volt. Búcsúajándékként azt kérte, hogy menjünk moziba és nézzük meg a Majmok bolygója (vagy valami hasonló) című 3D-s filmet. Érte még ezt is...Az Alexander Platzon búcsúztunk el, szívből megöleltük egymást, közben én nagyokat nyeltem és pislogtam, hogy az előtörni készülő könnyeim valahogy visszatartsam. (Ma nem sikerült - közlöm előrevetítésként.) Anton el, új gyerekek sehol. Már csak három lány maradt. Én egy ideje  aggódva kérdezgettem a tanárnő kollégám, hogy miért nem jönnek újak, de neki se mondott senki semmit. A múlt hétfőig. Akkor ugyanis berendelte a felettese és kurtán-furcsán bejelentette, hogy az osztályt áthelyezik egy gimnáziumba. Sírva közölte a hírt. Engem is rettenetesen szíven ütött, hiszen az én szerződésem az iskolába szól. Egy pillanat alatt elveszítettem a munkám - gondoltam akkor. Azt hiszem, életemben nem volt még olyan munkám, amit ennyi örömmel és szeretettel végeztem volna. Nem is munkaként tekintettem rá, hanem valami különlegesen érdekes, felemelő, értelmes és változatos tevékenységnek tartottam. Ott van például Harisnyás Pippi, a lengyel lány, aki egy évvel ezelőtt, amikor belépett az osztály ajtaján rá se nézett senkire, hetekig senkinek se válaszolt. Egyszerűen nem reagált a kérdésekre, a feladatokra, semmire. És lassan-lassan, lépésről-lépésre megnyílt. Először csak velem beszélt, később már az osztálytársaival, majd a tanárnővel, végül pedig más tanárokkal is. Az utóbbi hónapokban mindig megkérdezte, ha valamilyen külön program vagy esemény jött, hogy én ott leszek-e, és ujjongott, amikor azt mondtam, hogy igen. Mesélt a kutyájáról, anyukájáról, már viccelődött is. Vagy ott van a kelekótya bolgár kislány, akivel tényleg csak baj van, de akinek csak én (ami önmagában is vicc) tudtam a feladatokat elmagyarázni. Ha én táncoltam, báboztam, mondtam el, megértette, És aki még ma is rajtam lógott, hogy ugye elmegyek vele az új iskolába és megmutatom neki, hogyan kell odamenni. Hát, ja, az őszi szünetben persze, hogy elmegyek vele. És mindennek most egyszerre vége. Mondtam a kolléganőmnek, hogy akár önkéntesként is elmegyek néhány órában az új suliba, csak tovább csinálhassam, amit szeretek. Ő persze nagyon rajta lenne, hogy menjek vele, mert nagyon jól összecsiszolódtunk, remekül megosztottuk a feladatokat, mindent megbeszéltünk, gyakorlatilag mindent együtt csináltunk. De nem ő dönt. És persze elkezdett rágni az a kérdés is, hogy mi lesz velem. Az iskola igazgatója ugyan megnyugtatott, hogy ne pánikoljak, az állásom megmarad, csak a munkám vész el. Aztán jobbnak láttam, ha kitalálom magamnak, mit szeretnék ezután csinálni. Úgy döntöttem, hogy a kicsiknél, az alsó tagozatban volna még számomra a legjobb, van két problémás osztály (a 3. és a 4.) mind a két tanárnőt ismerem. Bejelentettem, hogy ott szeretnék tovább dolgozni. S lám, az iskolavezetés valahogy úgy látta jónak, ha a 3. és a 4 osztályt támogatnám úgy, ahogy a Willkommen Klasse-t támogattam. Ma megvolt a búcsú. Hát, mint írtam, ma már nem bírtam ki és nagy plénum előtt bőgtem el magam. A csajok persze fogadkoznak, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot, megyünk együtt kávézni meg dumálni, meg minden, de hát ismerjük ezt...De az biztos, hogy amíg élek, ez a másfél év és az ott megismert fiatalok különlegesen szép emlékként maradnak meg.