Rombolás, düh, bocsánatkérés

Állandó harc az élet az iskolában 

Új helyemen, a magatartászavaros gyerekek iskolájának alsó tagozatán nagyon kalandosak a mindennapok. Itt megszokott, hogy a gyerekek bazmegelnek, beintenek, a középső ujj szinte automatikusan lendül minden kérésre, sem egymással, sem velünk, felnőttekkel nem bánnak túl finoman. A harmadik osztályban, ahol a legtöbbet vagyok, három teljesen kezelhetetlen fiú tölti el a napjait. Mert azt nem mondhatnám, hogy tanulnak. Egyáltalán nem csinálnak semmi értelmeset, csak piszkálják egymást, verekszenek, ordibálnak, hülyeségeket beszélnek. Az egyik srác (nem mellesleg szélsőjobbos apukával és egy domináns, elnyomó anyukával) a legnagyobb bajkeverő. Egy fél percre nem képes befogni a száját, felbosszantja a nagyobbakat is, aztán ordít, amikor nyakon vágják. A srác napközis. Három hétig helyettesítettem a napköziben. Az egyik délután egy kisfiú szépen építgetett mindenfélét egy műanyag építőjátékból. A mi főhősünk pedig egyszerűen berongyolt a terembe és kéjesen a földhöz vágta a késztermékeket. Kis srác üvölt, a csak testileg nagyobb romboló meg elégedett...lett volna, ha nem rontok be én is a terembe. A kicsit kiebrudaltam. A nagy (kilenc éves) ment volna utána, de beálltam az ajtóba és nem engedtem. Azt már megtanultam, hogy ha valamit el akarok érni, akkor nem szabad menekülő útvonalat hagyni, mert elszaladnak és az Isten se hozza őket vissza. A tanárok rendszeresen kulcsra zárják tanítás alatt az ajtót, hogy ne tudjanak kirohanni a gyerekek az óráról. Mert teljesen váratlanul is megesik, hogy valamelyik fogja magát és egyszerűen kiront. No, szóval beálltam az ajtóba, hogy a mi áldott jó gyerekünk ki nem menekülhessen. Teljesen higgadtan mondtam, hogy bizony, neki kell összepakolnia a szétdobált játékokat. Erre dühbe jött és még néhányat földhöz vágott. Továbbra is végtelen türelemmel mondtam, hogy magának nehezíti a dolgát, mert úgyis neki kell összepakolnia. Ekkor megkaptam a szükséges adagot: bazmeg, úgyse pakolom össze stb. stb. Nem reagáltam, csak álltam nyugodtan. Tényleg nem voltam ideges. A srác annál inkább. Aztán egy idő múlva belátta, hogy ebben a szituban neki nem terem babér, és nagy kínkeservesen, de összepakolt. De még mindig nem engedtem ki. Mondtam neki, hogy üljön le és gondolja végig, mit csinált rosszul. És csodák csodájára leült, pontosan felsorolta, hogy mit csinált rosszul, bocsánatot kért, odajött és kezet nyújtott. Kezet fogtunk és kiengedtem. Hány ilyen akcióra lesz vajon szükség, hogy valami megváltozzon? Megváltozik-e bármi, ha az anya szerint mindenki hibás, csak az ő szeme fénye nem? Szerintem a szülők nélkül, sőt, azok ellenében esélytelenek vagyunk.