Villámhárítás

Azt hiszem, unnám, ha csak angyalok élnének körülöttem

Ez a hét is jól kezdődött. De tényleg. Csupa szépet és jót hallottam a srácok csütörtöki és pénteki teljesítményéről, szóval szórtam reggel a dicséretet. A reggeli beszélgetést feldúlt arcú pedagógusszomszéd szakította félbe. Kérte, hogy segítsek neki, ha lehet. Mivel mi ketten voltunk a tanárnő kollégámmal, mentem rögtön. Kiderült, hogy helyettesített a mellettünk lévő teremben és az egyik gyerektől egyszerűen nem tudott tanítani. Az angyalarcú és ártatlan tekintetű kissrác nagyon problémás, folyton a folyosóra száműzik, mert a csoportban kezelhetetlen. Naná, hogy nem akart velem jönni. Erre a teljesen kiakadt tanerő egyszerűen kitolta a teremből. A gyerek a kapuig rohant, én utána. Mellé ültem a padon és elkezdtem duruzsolni neki, hogy azt hittem, mi barátok vagyunk (eddig mindig nagyon kedves volt hozzám) és segítek neki szívesen a matematika feladatok megoldásában. Valahogy sikerült meggyőznöm, mert visszaindult. Kinyitottam egy üres termet, bevonultunk és írásbeli összeadásokat meg kivonásokat végeztünk egy feladatlapról. A kivonásoknál ugyan volt köztünk némi véleménykülönbség, de belátta, hogy mégis csak én tudom jól. Aztán "akasztófásat" játszottunk. Ez az a játék, amikor egy mondatot, helyesebben a szavak betűit vonalakkal jelezzük, a másik játékos betűket mond. Ha eltalálja valamelyik betűt, beírjuk a helyére, ha rossz betűt mond, elindul az akasztófa rajzolása. Az óra végén lelkesen kijelentette, hogy nagyon jól érezte magát. Mondjuk én is. Megkértem, hogy a következő órán próbálja meg ugyanezt teljesíteni csoportban is. Nem küldték ki, lehet, hogy egy napra sikerült lehiggasztani. A tanárnő körülbelül tízszer köszönte meg a segítségem (nekem ez nem volna feladatom). A második "félidőben" pedig a mieinknek tartottam németórát mert az én srácaim tanárnője szegény annyira rosszul lett, hogy a gyerekekkel testületileg hazaküldtük. Ez is viszonylag simán lezajlott.Ja, el ne felejtsem: a régi Anton jött ma suliba, a jó humorú, kedves. Mivel a közös reggeliről is lemaradtam, átjött, és megkérdezte, hogy kérek-e valamit. Aztán hozott nekem reggelit. Megöleltem érte, annyira örültem, hogy "visszatért".  Úgyhogy tök lelkesen indultam a másik munkahelyemre, a gyerekotthonba, ahol a kislányom elég rossz passzban fogadott. Tegnap elvileg az anyukája látogatta volna meg, de szokása szerint az utolsó pillanatban lemondta. Ilyenkor a kislány sokszor hetekig úgy viselkedik, mint egy pokróc. Na, persze, értem én, mert hogy jövök én ahhoz, hogy valamiképpen az anyja helyettesítője legyek. Nem gondolja ezt így végig, de tudom, hogy minden baját rajtam veri le. Meg mindenki máson a környezetében. A nevelő speciel üvöltött vele, amikor a kiscsaj nemes egyszerűséggel ki akarta zavarni a szobából. Beláttam, hogy ma nekem itt nem terem babér, ezért inkább hazajöttem. Na jó, nem is vettem volna a lelkemre, ha nem hívott volna egy szociális munkás, aki elvileg az egyik lányunkkal találkozott volna, hogy megbeszéljék a "Nachhilfe" időpontját. A "Nachhilfe" délutáni tanulási támogatást jelent nagyjából. De a lányunk nem ment el a megbeszélt találkozóra. És csak hazafelé ugrott be, hogy basszus, én készpénznek vettem, hogy az irodában van a randi, amikor a helyszínről beszéltünk, cím egyszer sem hangzott el, szóval a szociális munkás azt hitte, én tudom, én is azt hittem, hogy tudom, hol kell találkozniuk. Miközben meglehet, hogy rossz címre küldtem a lányt. Hát, ettől padlót fogtam. Miért nem vagyok képes az ezer százalékos biztonságért inkább kétszer rákérdezni a dolgokra? Klasszikus kommunikációs hiba. És folyton ezt csinálom. Javíthatatlan vagyok. Szóval volt ma ez is, az is: siker, kudarc, öröm, bosszúság.