A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Harisnyás Pippi. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Harisnyás Pippi. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. május 28., szerda

Kamaszok, és érdekli őket, mi történik velük

Ezt is láttuk

Ma Aktiv Tag volt. Ez azt jelenti, hogy tanítás helyett havonta egyszer valamilyen iskolán kívüli programot szervezünk a srácoknak. Elvileg piknikezni mentünk volna, de beállt a többnapos eső, szóval gyors újratervezés szükségeltetett. A Természettudományi Múzeumot választottuk. A pillanatnyilag hat gyerek (fogalmunk sincs, mikor kapunk új diákokat), közül mindössze hárman jöttek el. Anton, a koszovói lány és Harisnyás Pippi. Bár a tanárnő elvileg megnézte a múzeum nyitva tartását az interneten, de kiderült, hogy túl korán érkeztünk. Beültünk hát egy közeli kávézóba, hogy elverjük az időt. Már nem is tudom, hogy jött szóba az a serdülésről szóló Vekerdi előadás, amit a hétvégén néztem meg az interneten, de elkezdtem mesélni a kamaszkorról. Hihetetlen volt: feszülten figyeltek, látszott rajtuk, hogy eddig talán még senki sem beszélgetett velük ilyenekről. Aztán a tanárnővel a saját kamaszkorunkról meséltünk, hogyan csaptunk össze a szülőkkel, mi foglalkoztatott minket, milyen mélabúsak voltunk időnként...Főleg Anton volt aktív, ő is mesélt a szüleivel való kapcsolatáról, de még Harisnyás Pippi is megszólalt, hogy bizony neki is vannak vitái az anyukájával. (Pedig Pippi aztán tényleg csak akkor beszél, ha nagyon muszáj.) Egyszerűen imádom őket. Annyira jó volt csak úgy ülni és dumálni. Utána órákig bolyongtunk a múzeumban, viccelődtünk, beszélgettünk, jól éreztük magunkat. Hazafelé kértem új időpontot a koszovói lánynak az - akkor még azt hittem elbaltázott - hétfői találkozó helyett. Mint írtam, a lány odament a központba és senkit sem talált, erre hittem azt, hogy rossz helyszínt adtam meg. Hát nem, egyáltalán nem. A hiba nem az én készülékemben volt. A nő, aki segít majd neki a német nyelvben, szintén ott volt, nem is értem, hogyan kerülhették el egymást. Hát, a következő hétfőn tényleg el kell mennem a lánykámmal, hogy végre minden rendben elinduljon. A nekem szóló tanulság pedig az esetből: több önbizalom, kérem, több önbizalom.

2014. március 2., vasárnap

A háború gyermekei

A kép a korcsolyázáskor készült, de nem a mi gyerekeink szerepelnek rajta

Az albán származású Kledi tizenhét évesen került a nyelvi (Willkommen) osztályba. Balhés srác volt. Macedóniában született, kiskorában települtek át Albániába. Születésekor Macedónia már függetlenedett Szerbiától, de kiskorában a koszovói albán-szerb konfliktus és háború az egész régióban éreztette hatását. Apja igazi kalandor lehet. a fiú elmesélése szerint szerencsét próbált Nyugat-Európa számos országában. A szerbek iránti gyűlölet beleégett a fiúba - és gondolom az egész albán közösségbe. Amikor a szerbekről beszélt, elsötétedett Kledi szeme. Megmérgezte őt a háború. A konfliktusokra csak erőszakkal tudott reagálni. Azonnal támadt, ha úgy érezte sérelem érte vagy éppen csak fenyegeti. Csúnyán nézett rá valaki reggel a buszon? Azonnal beszólt és a végletekig kiélezte a helyzetet. Neki mindig rálépett valaki a lábára, őt mindig megszólták a származása miatt...rendszeresen keveredett így verekedésbe. Ha néha elfelejtkezett arról, hogy harcolnia és védekeznie kell, egészen békés, kedves mosoly játszott a szája szögletében. Ilyenkor kisfiússá vált és megszépült. Ekkor lehetett igazán komoly dolgokról beszélgetni. Élhetett volna békés, boldog életet is, de nem hagyták. Vajon hány generáción át öröklődik még a gyűlölet? És elmúlik-e valaha? (Kledi azóta másik iskolába ment szakmát tanulni, de néhány nap után kimaradt onnan.)
Marica októbertől tanul nálunk. A tizenöt éves erős, magas, büszke albán lány Koszovóból jött a családjával. Egyetlen szót se beszélt németül, angolul is alig, így elég nehezen indult el a kommunikáció. Ma már - úgy, ahogy - megértjük egymást. Nehéz neki az osztályban, ahol rajta és Harisnyás Pippin kívül mindenki szót tud váltani az anyanyelvén valakivel. De hát albánul (és lengyelül) pillanatnyilag rajtuk kívül senki sem beszél. Ez sok félreértésre is okot ad. Marica túl hamar válik agresszívvá, egy kicsit olyan, mint Kledi. Rengeteg konfliktusa van, különösen Kiner és Anton állnak hadilábon vele. Pedig mind a két fiú magas érzelmi intelligenciával rendelkezik és rendkívül barátságosak. A probléma forrása a rossz, félreértett kommunikáció, amit egy beszélgetésen el is magyaráztunk nekik. Maricától több türelmet, a fiúktól több megértést kértünk. Maricával terhes volt az édesanyja, amikor kitört a koszovói háború. Albániába menekült a család, Marica - ha jól értettem - ott is született. Aztán, a helyzet normalizálódásával visszaköltöztek az otthonukba, de el tudom képzelni, hogy magzatként és pici babaként milyen traumákon mehetett át ez a lány. A család a jobb élet reményében jött Berlinbe, rokoni összefogással egy pizzázót nyitottak. A lány nagyon magányos itt, nem csak az osztályban, otthon is egyedül van. Marica beilleszkedésében mégis nagyon bízom. Szerdán ez a reményem megerősítést is kapott. Ekkor tartottuk a szokásos havi aktív napot. Ilyenkor valami nagyon mást csinálunk az iskolán kívül. Most például korcsolyázni mentünk. Három órát töltöttek a gyerekek a jégen ragyogó napsütésben. Ez a nap eredményesebb volt csapatépítésben, mint bármilyen profi tréning. Egymásba kapaszkodtak, húzták-vonták, támogatták egymást. Amikor Marica elesett, Kiner segíetette föl. A mindig magányos és magába forduló Pippi Antonnal kézen fogva siklott és nevetett, nevetett, nevetett...észre sem vették, hogy mennyire szerették egymást ezen a délelőttön.

2013. november 4., hétfő

Harisnyás Pippi jött, Jasif ment

Jasiffal ma is megküzdöttünk...

Mintha Harisnyás Pippi kamaszkori kiadása állt volna ma reggel az osztályajtóban. Papa és mama is elkísérte az új, tizenöt éves lengyel lányt, aki sehogyan sem akarta átlépni a küszöböt. Mi, a többiekkel már a szokásos reggeli beszélgetőkörben ültünk (tényleg, ma maguktól alakították ki a kört a székekből, máskor mindig kérni kell). Az igazgató is elkísérte a lányt, aki tényleg úgy néz ki, mint a híres, vagány mesehős - de szigorúan csak külsőre: "pulykatojás" arc, göndör, vörös haj, igaz, hogy csak egy copfban. De a karaktere, na az teljesen más (karakterről később még más vonatkozásban szót ejtek). A tanárnő jóindulatú mosollyal hívogatta, több nyelven is, hogy lépjen beljebb, de nem, a mi kis Pippink föl se nézett, meg se mozdult. Odamentem, bemutatkoztam és szépen betessékeltem. Megmutattam, hogy hová üljön, és megpróbáltam a legszebb mosolyommal nyugtatgatni, hogy nem esszük meg. A szünetben megkértem a többi lányt, hogy ne hagyják magára, mosolyogjanak rá és hívják mindig magukkal.
Ma reggel amúgy annyira nyugtalanok és szétszórtak voltak a gyerekek, hogy a tanárnővel csak néztük egymást: mi lesz ebből. Aztán semmi nem lett, mert az újakat rám bízta, a többiek meg végül lenyugodtak. Na jó, nem teljesen, mert Jasif hozta a legrosszabb formáját. Újra elkezdte mondogatni, hogy úgyis hazamegy Azerbajdzsánba, és ott kénytelen lesz bűnöző életmódot folytatni, mert minden barátja azt csinálja, és kinevetik, ha ő nem. Na igen - tette hozzá még - ő teljesen az apja karakterét örökölte, ezért ilyen és kész. Mintha egy robot volna, akit beállítottak egy programra, és nem lehet megváltoztatni. A második két órában, amikor szintén az kezdőkkel voltam, Jasif eltűnt. Amikor kérdeztem a tanárnőt, hogy hová lett, lakonikusan csak annyit mondott: hazament. Az ötödik-hatodik órában mit tehettem mást, utána eredtem. Már be volt izzítva otthon a számítógép, amikor ajtót nyitott. Megint előjött ezzel az apa-karakter dumával, de elmagyaráztam neki, hogyan működik az öröklés, és  akarja vagy sem, ötven százalékban az anyja génjeit hordozza. Ezen azért elgondolkodott. Ezután kifejtette, hogy mennyire nem szimpatikusak neki a német lányok, akik kihívóan öltözködnek, egyáltalán nem szerények és neki nagyon nem tetszik ez az itteni férfi-női egyenjogúság. Szülőhazájában a férfi az úr és ez így van rendjén. Hát igen, ez is egy nagy probléma az édesanyjával való kapcsolatában: azt a hangnemet használja vele szemben, amit még az apja használt valamikor. De az édesanyja pont ez elől menekült Berlinbe és itt bizony nagyon is a saját lábán áll. De például, amikor esténként egy kávézóban vállalt másodállást, hogy a csöppnyi, 29 négyzetméteres minigarzonból egy legalább kétszobás lakásba költözhessenek, a fia minden éjjel érte ment, mert egy rendes asszony nem járhat sötétedés után egyedül az utcán. Az asszony inkább föladta a másodállását, mert Jasif sosem tudta kialudni magát, reggel folyton elkésett az iskolából. Elmagyaráztam neki, hogy Berlinben járhatnak és járnak is a nők egyedül éjjel is, mert itt nincs olyan óriási erőszak, mint náluk, otthon. És azt is megpróbáltam megértetni vele, hogy itt a nők egyenlőek (persze nem teljesen azok, de ebbe semmiképp sem bonyolódnék bele), és a mi kultúránkban ez így van rendjén. Végül is egy jót beszélgettünk, de tudom, hogy ez csak rövid időre lesz hatásos. Jasif erős férfiakhoz szokott. De azért azon is komolyan elgondolkodott, amikor elmeséltem neki, hogy meglehet, most találna Bakuban ilyen-olyan munkát, ami a semmihez képest sok pénzt jelentene neki. De vajon akarja-e tíz év múlva is a legvacakabb munkát végezni? Mert jó munkát csak képzett ember kaphat. Mit tud majd a családjának biztosítani, ha nem lesz egy jó szakmája és nem tud előrelépni? Szóval ez a szakképzés dolog azért szöget ütött a fejében. Attól meg egyenesen odavolt, amikor elmeséltem neki, hogy én mi mindent tanultam életemben. Szemmel láthatóan lenyűgöztem. Ha már férfierőm nincs, legalább az intelligenciámért tisztel. És ez még mind semmi: de jogosítványom, sőt kocsim is van. Ez volt ma a slusszpoén. Főzött is gyorsan nekem egy igazi azeri teát. És szentül megígérte, hogy ezen a héten nyugton marad és tanul. Ámen!