Európa nem teheti meg

Mi is elvárnánk a segítséget hasonló helyzetben

Múlt pénteken befejeződött életem talán legszebb és legérdekesebb munkája a nyári iskolában. Amikor olvasgatom a magyar miniszterelnök "erkölcsös" és eltökélt nézeteit a menekültpolitikáról (mert valahogy összemossa a menekülteket a gazdasági bevándorlókkal), azokra a fiatalokra gondolok, akiket Szomáliából, Szíriából, Afganisztánból, Irakból, Kamerunból sodort Berlinbe az élet. Az, hogy a német főváros befogadta őket, az életben maradásukat jelenti: a fiúkat nem hurcolják el katonának, a lányokat nem erőszakolják meg, tanulhatnak és a korai férjhez-menésen túl is tervezhetnek. Ezeknek a fiataloknak nem kell tovább rettegniük, éhezniük. Nem tudom mit tenne a magyar miniszterelnök, ha a hazájából válna háborús övezet: maradna, kitéve a családját a veszélynek, vagy mindent elkövetne, hogy biztonságba juttassa szeretteit. És ha az utóbbi mellett döntene, akkor mit szólna, ha egy ország vezetője mindenféle hagymázos érvre hivatkozva bezárná az országa kapuit előtte és sorsára hagyná. Európa nem teheti meg, hogy ne támogassa ezeket az embereket. A "fehér ember", aki évszázadokon át leigázta, kirabolta, rabszolgasorba döntötte őseiket, törlesszen. Ez a minimum.

Még mindig nem értjük, mi a szegénység

Van, amikor választani kell: étel vagy közlekedés

Még mindig nem értjük? Esetleg már megint?...Az egyik diáklányunk két napig nem jött iskolába. Tegnap hozott egy igazolást a hiányzásokról: nem volt bérlete, ezért maradt otthon. A tanárnő nem akarta elfogadni ezt az érvet, azt mondta, a szülőknek pénzt kellett volna adniuk, hogy a gyerek iskolába jöhessen. Vagy jött volna a lány biciklivel. A közlekedés Berlinben meglehetősen drága. A bicikli sem olcsó. A lány anyukája rákbeteg, nemrég műtötték, nem dolgozik. Az apukája éppen keres valamennyit, de a Bulgáriából érkezett roma családfő biztosan nem a legjobban fizető állások között válogathat. De legalább most dolgozik. Talán nem kapta még meg a fizetését, talán gyógyszerre költöttek, ezerféle oka lehet, amiért kiürült a kassza. Egy német középosztálybeli (vagy akár egy magyar) nem érti, milyen az, amikor tényleg nincs egy vasunk sem. Milyen a tartalékok nélküli, hónapról-hónapra kisakkozott élet, időnként csont üres pénztárcával, rossz ételekkel, mindig mindenből a legolcsóbbal. Milyen az, amikor a hétvégén séta közben nem ülhetünk be egy kávéra sem, mert nem tudjuk kifizetni. Amikor már nincs kitől kölcsönkérni, mert a rokon, a barát, a szomszéd pont olyan szegény, mint mi. Aki ezt legalább egyszer nem tapasztalta meg, fogalma sincs az egészről. Hülye indoknak tűnik, hogy nincs pénz bérletre, buszjegyre, biciklire, de sajnos van ilyen. Meg még ilyenebb is. Magyarországon jártam olyan faluban, ahol a mezítelen roma gyerek egy darab tojást tudott csak venni a szomszédasszonytól. A kis markában hozott apróból látszott, hogy úgy kaparta össze az anyja  az utolsó fillérkéit. Miért olyan érzéketlen a mai szegénységgel szemben az a középosztály, amelyik amúgy mélyen meghatódik Móricz Hét krajcárján? Mert elhiszi, hogy aki szegény, az megérdemli? Hogy maga tehet róla? Vagy egyszerűen nem is érdekli az egész? Úgy gondolja, ez messze van, vele nem történhet meg. Pedig jaj, de közel van, egyre közelebb. És bizony, bármikor, bármelyikünkkel megeshet, hogy úgy elfogy a pénz, a levegő, a lehetőség, hogy nem marad se bérletre, se jegyre, se reményre...

A berlini ufó

Ők ilyennek képzelnek egy ufót

Egyszer volt, hol nem volt, még a Lipschitzallee-i lakótelepen is túl, ott, ahol esténként a jól szituált, neuköllni őslakosok értékes autóikkal családi házaik felé tartanak, volt egyszer egy ufóról elnevezett gyerekklub. Mit volt: még mindig van! A röpülő csészealjra hajazó építményben a környékbeli, elsősorban panelben élő gyerekek sokféle program részesei lehetnek. Mi hétfőn látogattunk el oda két lakóotthonbeli kislánnyal. Készítettünk vasalható gyöngyből szívet és csillagot, csocsóztunk és utána örömzenélésben vettünk részt az emeleti stúdióban. A klubban időt töltő gyerekek korra, nemre, származásra is sokfélék voltak. Csakúgy, mint az ott dolgozó felnőttek. Én például ugye, magyarként vittem oda egy szerb és egy orosz gyökerekkel rendelkező kislányt. A bejáratnál egy boszniai nő fogadott, aki a háború elől menekült annak idején szüleivel Berlinbe, a zenefoglalkozást pedig egy Törökországban született, de már évtizedek óta itt élő férfi vezette. Ez ám az igazi multikulti. Aki nem hiszi, járjon utána.

Zsidó temető - Berlin, Weißensee

Állítólag Európa legnagyobb még működő zsidó temetője. Hatalmas területen fekszik, a 42 hektár több mint 115 ezer sírt rejt. Egy ilyen napsütéses, csípős őszi délután sokan sétáltak és emlékeztek itt. Készítettem néhány képet.

 

 

Filmforgatás Berlinben

A villamos döccenve megállt

Mint egy ketrecharcos a mindent eldöntő meccs előtt – a zavaros tekintetű fiú ugrásra készen toporgott a villamos csuklójában, idegesen markolászta a fogantyút és nyugtalanul járatta a szemét, áldozatra vadászva. Ha fölhajtotta volna sötétbarna kapucniját, úgy nézett volna ki, mint egy horrorfilm mindenkit fölfaló antihőse a támadás előtti pillanatokban: még emberforma, de a nézők már tudják, hogy mindjárt szörnyeteggé változik.  A megfelelő díszlet azonban hiányzott: nem volt félhomály, nem gyülekeztek furcsa alakok a környéken, kutyák sem vonítottak és az égen sem jelentek meg gyorsan összefutó, vészjósló fekete felhők. Délután két óra volt, hűvös, de fényes őszi nap. A villamos iskolából hazatérő gyerekekkel és ügyeket intéző nyugdíjasokkal volt tele és a drámai csönd helyett békés zsibongás töltötte be a teret. A Prenzlauer Allee előtt lelassult a jármű, lépésben közelítette meg a kereszteződés előtti megállót. A leszállásra készülődők az ajtók köré gyűltek. A villamost döccenve megállt, a lámpa pirosra váltott.

- Action! – kiáltotta a fiú fejében a rendező és a jelenet elindult. Gyorsan pörgött, mindent aprólékos pontossággal, precízen kellett végrehajtania, mert nem volt mód az ismétlésre. De ő tudta a dolgát, profi módon játszotta a szerepét. Előkapott egy pénzérmét és akkurátusan karcolni kezdett valamit a jármű falába. Nem rajzolódott ki a forma, de az ember – lám, a hely szelleme -, óhatatlanul is horogkeresztet látott a néhány gyönge kis vonásban. Ekkor lépett színre a film pozitív karaktere. Egyszerű nyugdíjas képében tűnt föl. Kitűnően álcázta magát, úgy tett, mint aki éppen bevásárlásból tart hazafelé. A hitelesség miatt a szatyrában a kenyér és tej mellett karfiol lapult és csokoládé, az unokáknak. A magas, délceg, ősz hajú és fehér szakállú emberünk ruganyos léptekkel tartott az ajtó felé, és mintegy félvállról szólt oda valamit a kaparászó srácnak. Egy halk mondat volt csupán, talán csak egy kérdés, talán csöndes egyet nem értés. De a válaszreakció azonnal és villámsebességgel jött: gyorsan mozdult a fiú teste, zsigeri indulattal fejelte le férfit. Egyetlen céltudatos, határozott és erős ütés volt, majd ugyanazzal a lendülettel leugrott a még nyitott villamosajtón. A berlini Sean Connery vérző orral vágtatott utána. Olyan gyorsan és hangtalanul történt mindez, hogy az utasoknak felocsúdni sem volt idejük.  Akkor sem lépett közbe senki, amikor a suhanc kemény bakancsával rugdosni kezdte a földre került öreget.

- Ennyi – hallotta a fiú a fejében a hangot, és a villamos, a jól megkomponált jelenet utolsó képeként, elindult a Schönhauser Allee felé. A balhés kamasz egy új skalppal az övén lépett le a helyszínről. Az öreg hazabotorkált, felesége jajgatva tördelte kezét, amikor meglátta. Miközben a lilás színben játszó, hatalmasra dagadt orrot borogatták és a feljelentésen tanakodtak, valahol Berlinben már film a következő jelenetét forgatták.

Hogy fest japánul?

A tenger az egyik visszatérő motívum alkotásaiban

Az, hogy Seiyának humora is van, csak a nyelvtanfolyam második hónapjának végén derült ki. Amikor már tudott annyira németül, hogy jól-rosszul kommunikált. Addig csak ült fegyelmezetten, szinte rezzenéstelen arccal és minden feladatot szorgalmasan megoldott. A nyelvtani feladatokat gyorsan megoldotta, de a kiejtését nagyon nehezen értettük. Ráadásul olyan nehezen különböztetett meg néhány, a japánban nem létező hangot, hogy a tollbamondásokon minden negyedik-ötödik szó helyére egy buborékot rajzolt. Egyszerűen nem értette, mit diktál a tanárnő. Aztán jól-rosszul elkezdett beszélni, de mindent egyformán komoly arckifejezéssel mondott.  

- Zwei – fogadott az egyik október végi reggelen. - Zwei – ismételgette és valamit mutogatott a kezével, az ablakot böködte. Csak álltunk ott tanácstalanul. Végül megkereste telefonján az internetes időjárás-jelentést: két fok volt. Akkor kuncogott először, saját nehézkes önkifejezésén.  Igen, azon a reggelen már mindannyian nagyon fáztunk, mégis jókedvünk lett Seiya mosolyát látva.

Seiya fokozatosan vetkőzte le a fegyelmezett japán katona imidzset. Amikor a csoport felét kitevő spanyolok az óra kellős közepén, pergő nyelvvel kiabálva magyarázták egymásnak egy-egy szó jelentését, Seiya utánozni kezdte őket: szinte minden arcizma külön mozgott, sötét, mélytüzű szeme vidáman csillogott és olyan átéléssel játszott, hogy mindannyian dőltünk a nevetéstől. Mintha két ember élt volna egy testben és lélekben: az egyik a komoly, visszafogott, okos japán fiú, aki illedelmesen teszi a dolgát, csöndben van és igyekszik minél kevesebbet mutatni magából. A másik pedig ott nyílt ki előttünk: kirajzolódott az érzékeny, kedves, szellemes, bohém művész, aki szabadidejében végiglátogatja Berlin múzeumait, és esténként végigkóstolja söreit is. Seiya festészetet tanult Tokióban. Képeit mértéktartó színekkel alkotta, mégis, szinte mindegyikben ott rejtőzött a kirobbanó őserő: vulkánra, tűzre vagy éppen vad tengeri hullámokra emlékeztető vonásokban. Olyanok voltak, mint ő maga: egyszerre csönd és dübörgő muzsika.  Szerettem vele dolgozni. Ha feladatunk szerint le kellett írnunk álmaink házát, ő maga előtt látta a képet – a tenger és a vulkán mindig ott volt gondolataiban –, elmesélte nekem, én pedig betűkkel rajzoltam. Ha párbeszédet kellett alkotnunk, általában már a második mondat után eltértünk az eredeti témától és egymás életét próbáltuk földeríteni. Ő szülővárosáról és Tokióról mesélt, én Európát magyaráztam neki. Egyik reggelre egy Magyarországot bemutató internetes anyagot nyomtatott ki és kíváncsian kérdezgetett: hol lakom, milyenek a hegyek, a vizek, a városok, az emberek. Cserébe a japán írást próbálta szemléltetni, sorra rajzolta az egyszerűbb tárgyak jeleit. Nagyon tetszett neki, amikor a három csillaggal ábrázolt hegyre azt hittem, hogy hóesés. Mindig magával ragadott, ha japánul beszélt. Olyankor kifejezetten szenvedélyesnek tűnt: mélyebb lett a hangja és sodró lendülettel sorjázta a rövid szavakat.

Minden előzmény nélkül, teljesen váratlanul hagyta abba a némettanulást. Egyszer csak nem jött. Az első nap azt hittük, a vízumát intézi. A második nap aggódtunk, hogy talán beteg. Aztán megüzente, hogy nagy megrendelést kapott szülőhazájából, éjjel-nappal azon dolgozik, nem tud a nyelvvel foglalkozni.

Seiya nekem örökre a tenger, a titok, a kék, a sárga marad, és egy kicsit az a huncut fény is, ami időnként megjelent a szeme sarkában. Meg persze a mélyről induló szelíd mosoly, amitől az ember átmelegedett a legnagyobb hidegben is.  

Amikor az életedért menekülsz

Hogyan magyarázzam meg neki...?

Megpróbálom elképzelni, bármilyen nehéz is, hogy milyen lehet úgy menekülni a hazámból, az otthonomból, hogy mindent, de tényleg mindent, még a tízéves gyerekem is hátra kell hagynom. Az életemért futok, mert a férjem, akinek két fiút szültem heroinfüggő, többszörösen elítélt, agresszív, erőszakos. Álnéven, Oroszországon keresztül hagyom el Azerbajdzsánt és Németországban találok új életre. Senki nem tudhatja meg, hol vagyok, nehogy a férfi, akitől rettegek, a nyomomra akadjon. Így tehát sem a felnőtt, már családos, sem a kicsi fiam nem hívom fel több mint egy évig. Otthon fodrászként dolgoztam, itt elvégzek egy idősgondozói tanfolyamot, megtanulok németül és megpróbálok új életet kezdeni. Aztán rokonokon keresztül jön a hír: a rettegett férfi meghalt. Azt ugyan senki nem közli velem, hogy a kisebbik fiam az apja halálos ágyánál kijelenti: mostantól engem is halottnak tart és nem érdekli, hogy mi van velem, de talán jobb is. Mert mit mondhatnék egy még mindig csak tizenkét éves gyereknek? Hogy csak így tudtam életben maradni? Hogy talán, ha otthon maradok, már én is a föld alatt lennék? Úgysem értené meg. Egy évig nem hajlandó szóba állni velem, még a szobából is kimegy, amikor telefonálok. Pedig szeretnék újra vele lenni. Hogyan magyarázzam meg neki, hogy őt nem hagytam el, bár a nehéz pillanatokban valóban nem álltam mellette. Aztán elintézek mindent, jöhet ő is Berlinbe. De nem akar. A nagyapja, a bátyja, mindenki győzködi, hogy az anyja mellett a helye. Mégis kötélnek áll. Jön az én kicsi fiam, aki közben megnőtt, tizennégy éves lett, nagydarab, csámpás fogú, dohányzik, és alkalomadtán vodkázik is. Jön, elvileg két hete van meghozni a döntést, hogy visszamegy-e. Nem akar maradni. Aztán, amikor letelik az idő, mégis marad. Majd megbánja. Könyörög, hogy küldjem haza, otthon sokkal jobb volt. Megpróbálom itt tartani, de egy idő múltán elszabadul a pokol. Nem tudok hatni rá. Az apját isteníti, azt mondja, ő rá hasonlít, olyan, mint ő volt. Ez megrémít. Megpróbálom elmagyarázni neki, hogy az apja nem az volt, akinek gondolja, engem félelemben tartott, muszáj volt otthagynom őket, hogy túléljem valahogy. De amikor rosszat mondok az apjáról, szétveri a lakást. A szomszédok kihívják a rendőrséget. Odahaza is voltak zűrös ügyei, szerintem azért is beszélték rá az utazásra nagyapjáék, bár ezt nem tudhatom pontosan. Nem bírom tovább, segítséget kérek. A Jugendamt felajánlja, hogy lakóotthonba mehet, de amikor meghallja, megzsarol: megint eldobsz magadtól? Menne is, maradna is, ő sem tudja, mi lenne a jó. Együtt vagy külön. Velem vagy nélkülem. Az apja halott, a bátyjának saját családja van, a nagyapja öreg. De ha itt marad és így marad, dolgozni sem tudok. Olyan büszke voltam arra, hogy a magam erejéből álltam talpra. Most pedig ez a sok stressz teljesen kikészít. Visszakapom-e valamikor az én kisfiam vagy az, akire éjszakákon át álmatlanul forgolódva gondoltam, már nem is létezik? Itt van helyette egy nagyra nőtt, balhés, zűrös kamasz, aki pont úgy fenyeget, ahogy az apja tette valaha. Lehet, hogy le kellene róla mondanom, mert a túlélés ösztöne ezt parancsolja? De hát a fiam, én születem én ringattam…

Nem, azt hiszem, elképzelni sem tudom, milyen lehet.

Magda

Magdával ősszel ismerkedtem meg

Ha majd évek múlva visszaemlékszem azokra a berlini napokra, amikor egy nyelviskolában töltöttem a délelőttjeimet, Magdát biztosan a sárga fedelű lengyel-német szótárral együtt látom, ahogy ül az igeragozást taglaló plakátok alatt és sebesen lapozza a vaskos kötetet. Kicsi, vékony teremtés volt, alkatához képest nagy mellekkel, kifejezetten széles és keskeny szájjal, vágott szemekkel, rövidre nyírt frufrus, sötétszőke hajjal. Kleopátra frizura – valamikor így hívták ezt a stílust. Magda az a fajta, akinek, ha mosolyog, mind a harminckét foga látszik, miközben résnyire szűkül a szeme. A fiatal nő Szczecinből érkezett szerencsét próbálni. Otthon lengyel szakos tanárként dolgozott, de nem tudott megélni a fizetéséből, ezért választotta ő is Németországot több tíz-, sőt százezer honfitársához hasonlóan. A tizenötfős csoportban rajta kívül még két lengyel kínlódott a német nyelvvel: egy ikergyerekei miatt mindig kialvatlan gyári munkás és egy nyugdíjas asszony, aki most látta elérkezettnek az időt, hogy megismerkedjen férje anyanyelvével. Magda minden reggel úgy jött, hogy talán ez lesz itt az utolsó napja: hol beazonosítatlan eredetű, viszkető kiütések jelentek meg rajta, amire nem talált megfelelő gyógyszert, hol árpa nőtt a szemén, hol meg új albérletet keresett éppen. Mert az előző drága volt, túl messze volt, vagy mert nem engedte a tulajdonos bejelentkezni, ami nélkül reménytelen hivatalosan munkát vállalni. Magda sosem fejezett be egyetlen mondatot sem: a második szó után vagy vad szótárlapozásba kezdett vagy honfitársaival zsezsegett, feltételezhetően egy-egy szó jelentését taglalva. Aztán rászokott az írásbeli kommunikációra: a gondosan kiszótárazott szavakat egymás mellé biggyesztette és ezt az irkát vitte kiválasztott beszélgetőpartneréhez. Mindenkinek megszerezte az email-címét, telefonszámát, berlini tartózkodási helyét. Olyan szívósan küzdött ezekért az adatokért, mint egy felelősségrevonástól rettegő, identitását feladó titkosrendőr. Magda péntekente körbejárt a csoportban, mindenkit megkért, hogy készítsen jegyzeteket számára a következő hét anyagából, mert most már biztosan haza kell mennie legalább néhány napra, de aztán hétfőn, mintha mi sem történt volna, rendre megjelent. Valahogy lett egy új albérlete, szerzett kenőcsöt a szemére, és már közel járt ahhoz, hogy kitaposson magának egy félállást a német Karitásznál. Új célt is talált: eldöntötte, hogy masszázst tanul, mert azzal – egy plakáton látott árlista szerint – nagyon sokat lehet keresni.  Egyszer elmeséltem neki, hogy szlovák származású nagyanyám, ha valami baja volt, mindig azt mondogatta: Boze moj. Attól kezdve, valahányszor rám nézett, ezt hajtogatta: Boze moj, Ágnes, Boze moj – és úgy grimaszolt, mintha pontosan tudnám, éppen milyen gondja van. Ha értetlenül felvontam a szemöldököm, akkor rögvest megjelent nálam egy cédulával, amin ékes németséggel ott áll az őt pillanatnyilag leginkább foglalkoztató probléma. Magda, a maga bonyolult lelkével és folytonosan összegubancolódó életével elérte, hogy körülötte mindenki szerencsésnek érezze magát: mert van hol laknia, még őriz elég pénzt a bankszámláján, támogatják a szülei, sikeresen férjhez ment, vagy mert kifizette a német állam a nyelvtanfolyamát. Mégis, mindannyian úgy gondoltuk, hogy  igazi túlélő. Aztán az egyik hétfőn tényleg nem jött. Csak néztük árván maradt székét, és találgattuk, hogy végül mi gyűrte le. Teltek, múltak a hetek, az élet ment tovább, új csoporttársak jöttek, új örömökkel, új gondokkal, elfoglalták Magda helyét is. De ha sárga fedelű könyvet látok, a mai napig fölcsendül a fülemben: Boze moj, Ágnes, Boze moj.

Kendők

Találkozás

Apró, madárcsontú idős asszony szaporázza lépteit bokáig érő barna kabátban. A fejét fehér kendő keretezi, haja szála se látszik. Görnyedten jár, az egyik válla előreesik. Csontritkulása lehet. Fél kilenc körül bukkant föl, már többször láttam a Frankfurten Tor-nál ilyentájt. Talán bevásárol, de lehet, hogy ő nyitja a családi üzletet valahol a környéken. Megy sietősen, földre szegezett tekintettel, majd eltűnik az egyik mellékutcában. Muszlim nő Berlinben, megszokott látvány. Munkában megfáradnak tűnik. Mit tudhatunk róla? Ő még Törökországban született. Vendégmunkás férjét követte a német fővárosba. Szült, gyerekeket nevelt, ellátta a háztartást, állt a pult mögött vagy hátul, a fazekak között, cipelte a cekkert, a ládát, az élet súlyát. Betartja vallása törvényeit, engedelmes asszonya urának. Nem látni a szemét, de szomorúnak képzelem. Amint hazaér, legyen az reggel vagy este, nyögve lehúzza merev cipőjét és puha posztópapucsba bújtatja bütykös lábait. Ujjai jólesően terülnek szét a meleg fészekben. Fölteszi a kávéhoz a vizet, egy percre leül, majd amikor sisteregve-sípolva jelzi a kanna, hogy itt az idő, sóhajtva talpra áll újra. Leforrázza az olcsó darált kávét és beviszi a szobába az öregnek. Üldögélnek még egy kicsit az asztalnál, talán a gyerekekről vagy az unokákról beszélgetnek, talán hallgatnak. Egyikük sem mondja ki, ami egy ideje foglalkoztatja őket: haza kéne már menni végre.
A villamoson fiatal, meghatározhatatlan korú anya, öt év körüli kisfiúval. A gyerek élénk, talpraesett, magabiztos. Németül beszélnek. A nőn fekete nadrág, fehér edzőcipő, sötét kordbársony kabát. A fején kék kendő. Ő valószínűleg már itt született, lehetne a barna kabátos lánya is. Berlinnek abban a kerületében, ahol fölnőtt, sokan törték a németet. Otthon és az iskolában, egymás között mindig törökül beszéltek. A kendő nem volt idegen, hordta a szomszéd lány, az unokatestvér és a barátnő is. Meg persze az anya, aki példát mutatott, milyen a jó muzulmán asszony. Férjét a család jelölte ki, ő nem ellenkezett. Örült, hogy fia született, megbecsülik érte. Viszi a gyereket haza az óvodából. A kicsi már nem hibázza el az igeragozást. A rokonság egy része még sohasem látta a fiúcskát. Drága lenne hármuknak az út Törökországba, ahol az otthonmaradottak élnek. És idő se jut rá, sokat kell dolgozniuk azért, hogy jó életük legyen.
Vihogó tinédzserlányok, szűk farmerben, rövid topban. Mohó férfitekintetek tapadnak a fiatal testekre. Középen, széles vigyorral az egyik valamit nagyon magyaráz, fogszabályzója sem akadályozza a fecsegésben. Pörög a nyelve, fel-felcsattan a nevetés. Miközben újabb elbeszélésbe kezd, jobb kezével ösztönösen megigazítja a kendőjét, nehogy lecsússzon a fejéről. Neki nem lóg ki a dereka, de csak az öltözékében különbözik a többitől. Lendületesen sodródnak a tömeggel és nem tudni, vajon milyen erő hat erre a lányra, hogy reggelente, az elindulás előtti utolsó mozzanataként gondosan elrejtse haját. Aztán amikor az iskola után, viruló fiatalságában újra átlépi a küszöböt, szinte látom, ahogy gyors mozdulattal lekapja a kendőt, megrázza hosszú fekete fürtjeit, betesz egy cédét a lejátszóba, megmelegíti az ebédet, fölkuporodik az ágyra és elégedetten sóhajt: végre otthon vagyok.