Fekete, fehér

Emberek, csak emberek (MTI Fotó: Czeglédi Zsolt)

Niggerek, férgek, állatok...a menekülők sokféle jelzőt kapnak egyes honfitársainktól. A jószándékú magyarok persze (joggal) fölháborodnak ezen, és ők is minősítenek: gyökerek, ostobák, taplók, nácik azok, akik menekültellenesek. Pedig ők is csak emberek, épp úgy, mint a menekültek, fehérek feszülnek feketéknek, őrület, hogy újra számít a bőrszín. A menekültek feltehetően olyan traumákon mentek keresztül, ami egy életen át elkíséri őket. Apám tíz volt, amikor falujuk körül záródott a budapesti ostromgyűrű és hónapokon keresztül hol az oroszok, hol a németek uralták a környéket. Szentestén gyújtóbomba égette porig a házukat, a harcok csitultával halott német katonák között ment az erdőbe egyedül a nagyszüleihez. A mai napig erről beszél, egyre többet, minden alkalommal, amikor találkozunk. Pedig már nyolcvankettő. De azok, akik fröcsögve gyűlölködnek, szintén traumákat hordoznak magukban, csak éppen fogalmunk sincs arról, milyeneket. Egészséges ember nem így viselkedik. Így azok viselkednek, akiket megnyomorítottak. Akit szeretetben neveltek, nem gyűlölködik. Talán még segít is, ha teheti. Ez nem pénz, hanem hozzáállás kérdése. Akit otthon vertek, az iskolában megaláztak, arra tanítottak, hogy a zsidó és/vagy cigányok miatt csúszik egyre mélyebbre, az képtelen mást látni a vele szembekerülő cigányban és zsidóban, mint szemét ellenséget, nyomorúságának okozóját. Akinek az apja piált, az anyja ordenáré volt, ezt a viselkedésmintát viszi tovább. És adja majd tovább a gyerekeinek is. Ne legyenek illúzióink, a magyar társadalom sem képes megvédeni a gyerekeket. Ki mit hoz otthonról, azt adja tovább, az iskola alkalmatlan ezeknek a problémáknak a kezelésére. Olyan indulatok feszülnek egymásnak, hogy előbb-utóbb kirakatbetöréses. lámpavasra lógatós balhék lesznek, ha továbbra is az erőszakos visszafojtás útján járunk. Senki nem akar megérteni senkit. Az igazi nyitottság nem az, hogy elfogadjuk a zsidókat, romákat, melegeket. Az igazi nyitottság az, ha mindenkit elfogadunk és megpróbáljuk a számunkra teljesen idegen nézeteket hirdetőket is megérteni, mert csak ez lehet a kulcs a másik felé. Ha fölháborodom azon, hogy a szomszédom menekültellenes és magamat felsőbbrendűnek érezve megvetem ezért, tulajdonképpen saját magam toleranciahiányát bizonyítom. Lehet, hogy csak meg kellene hallgatnom a félelmeit, megértenem a belesulykolt kormánypropaganda okozta bizonytalanságát, hogy félti, amit elért, legyen az sok vagy kevés, hogy a gyerekeiért aggódik, hogy nem ismeri azoknak a kultúráját, akik hozzánk menekülnek, ezért inkább elutasítja őket. Ha én nyitottan fordulok felé, talán ő is meghallgatja az érveim. És még az is lehet, hogy megváltoztatja a nézeteit.

Európa nem teheti meg

Mi is elvárnánk a segítséget hasonló helyzetben

Múlt pénteken befejeződött életem talán legszebb és legérdekesebb munkája a nyári iskolában. Amikor olvasgatom a magyar miniszterelnök "erkölcsös" és eltökélt nézeteit a menekültpolitikáról (mert valahogy összemossa a menekülteket a gazdasági bevándorlókkal), azokra a fiatalokra gondolok, akiket Szomáliából, Szíriából, Afganisztánból, Irakból, Kamerunból sodort Berlinbe az élet. Az, hogy a német főváros befogadta őket, az életben maradásukat jelenti: a fiúkat nem hurcolják el katonának, a lányokat nem erőszakolják meg, tanulhatnak és a korai férjhez-menésen túl is tervezhetnek. Ezeknek a fiataloknak nem kell tovább rettegniük, éhezniük. Nem tudom mit tenne a magyar miniszterelnök, ha a hazájából válna háborús övezet: maradna, kitéve a családját a veszélynek, vagy mindent elkövetne, hogy biztonságba juttassa szeretteit. És ha az utóbbi mellett döntene, akkor mit szólna, ha egy ország vezetője mindenféle hagymázos érvre hivatkozva bezárná az országa kapuit előtte és sorsára hagyná. Európa nem teheti meg, hogy ne támogassa ezeket az embereket. A "fehér ember", aki évszázadokon át leigázta, kirabolta, rabszolgasorba döntötte őseiket, törlesszen. Ez a minimum.

Magyarország a térképen

A kulturális fesztiválon volt magyar kuka is...

Még a múlt péntek reggel, nyári suliba menet Joe (a magányos, csöndes, szomorú, gyűrűshajú afrikai srác) szállt föl a Frankfurter Allénál az S-Bahnra. Leült mellém és "beszélgetni" kezdtünk. Azt kérdezte tőlem, hogy "ogi vagi"? Csak akkor értettem meg, hogy mit jelent, amikor németre fordította. Igen, béna voltam, ez egy angol kiejtéssel prezentált "hogy vagy?" Kiderült, hogy Joe három hónapig Magyarországon élt, de nem érezte ott jól magát. Semmit sem csinált: se iskolába, se nyelvtanfolyamra nem járt, csak tengett-lengett...legalábbis nagyjából ezt vettem ki a tőszavas meséléséből. De számolni tud magyarul tízig, ezt lelkesen be is bizonyította. Mivel napok óta fejfájással kelek, reggelente útközben is iszom egy kávét, mert úgy érzem, segít. Kérdeztem tőle, hogy szokott-e kávézni, mert meghívnám. Nem akart bejönni velem a kioszkba, azt mondta, megvár előtte. Már a gondolattól is rosszul voltam, hogy én iszom, ő pedig nem. Talán azért ilyen tartózkodó, mert nincs  rá pénze. A végén csak bejött velem és kakaót választott. Láttam rajta, hogy zavarban van. Annyira átérzem a helyzetét. Voltak időszakok az életemben, amikor én sem engedhettem meg magamnak még egy kávét sem. És sosem felejtem el, milyen volt.
Ma új tanfolyam indult, de sokan jöttek a régiek közül is. A szorgalmas kínai testvérpár a tizennégy éves mozgássérült lány, aki egy hónap alatt is alig tanult valamit, illetve a langaléta tizenöt éves bátyja. Nagyon jó fejek mind a ketten, szemmel láthatóan imádnak itt lenni. A kislány mindent kipróbál, amit csak lehet, pénteken elcsábított kosárlabdázni. Több pontot dobott, mint én. És még mindig jár a kis thaiföldi kedvencem, a vicces pandamaci. Amikor reggel megláttuk egymást, spontán ölelésben törtünk ki. Újra eljött a dagesztáni lány is, tetőtől talpig feketében, annyira beburkolva, hogy csak az arca közepe látszik ki. Ma neki segítettem egy kérdéssor megválaszolásában, mert tudom, hogy nehezen ír. Az anyanyelvre nem akart válaszolni (amúgy orosz), mert elmondta, hogy még kisbaba volt, amikor meghalt az anyukája. Nagyon nehéz volt megértetni vele, mit jelent valójában a kifejezés.
S ha már térkép és Magyarország. Jó nagy meglepetés ért ma. Az egyik új lány, aki Algériából érkezett, amikor meghallotta, hogy magyar vagyok, felkiáltott: az ő egyik nagymamája is magyar. Elisabethnek hívták, de már nem él. Ő is tudott néhány kifejezést magyarul: szeretlek, jó napot, szia. Gyorsan el is neveztem őt magyar lánynak. Láthatóan tetszik neki. Egyébként ez a lány, aki a nevét egy virágról kapta, nem menekült. Édesapja szívproblémáit jöttek Berlinbe kezeltetni. A lány nagyon okos, talpraesett és magabiztos. Látszik a viselkedésén, hogy pontosan tudja, hol a helye.

Amikor az ember befelé sír

Árvák

Tizenéves srác. Bangladesből jött. Mindig mosolyog. Egy hónapja van Berlinben, de meglepően jól beszél németül. Tegnap nem volt nyári suliban, mert az otthon, ahol él, a tengerhez szervezett nekik kiállítást. Mérnök szeretne lenni. Majd, ha sikerül. Egyelőre szorgalmasan tanul. A fiatal lány, akinek a csoportjában először volt (aztán gyorsan átkerült a "haladókhoz") ma mesélte, hogy a családjáról a következőket írta a bemutatkozó plakátra: nincs nővérem, nincs fivérem, a szüleim meghaltak. Próbáltam nem elsírni magam.

Sajnálat és elutasítás

Csak normális életet szeretnének

Van egy srác a nyári iskolában, aki már a második kurzust végzi. Ránézésre azt mondtam volna, hogy mongol, de Thaiföldről érkezett. Csendesnek tűnik, ám a látszat - mint olyan sokszor - nála is csal. Igazi, jópofa tizenhárom éves kiskamasz, aki olyan lelkesen fog veled kezet reggel, hogy a mennyben érzed magad. Aztán persze úgy kocogtatja meg a vállad hátulról, hogy véletlenül se neki tulajdonítsd a "támadást". Mivel beszólni még nem annyira tud a többieknek, így hangokkal, mozdulatokkal jelzi a véleményét. Rém jópofa. Kicsi, fekete, vágott szemű, kerekded, olyan, hogy az ember a legszívesebben megölelgetné, mint egy pandamacit. Ő az, aki az ebédnél kérés nélkül jön segíteni és látszik rajta, hogy valóban szívesen teszi. Nem győzöm minden alkalommal elégszer megköszönni a kedvességét. Őszintén és persze azért egy kicsit pedagógiai célzattal is, hátha így hosszasabban megmarad a motivációja. Reggel mindig az elsők között érkezik, még nálam is korábban. Ül a Nachbarschaftsheim előtt a lépcsőn vagy a fákat körülölelő korláton és elmélyülten játszik a telefonján. Azt hiszed, se lát, se hall, pedig nagyon is figyel.
Három afgán lányunk is van. Az egyikük néhány napig kendőt viselt, de aztán egyszer csak elhagyta, és most már ő is bátran megmutatja gyönyörű fekete haját. Amikor rájuk nézek, megpróbálom elképzelni, milyen életük lenne otthon. Mi elől menekítették a szüleik Berlinbe őket? Az ember olvas, hallja a híreket, képeket és filmeket is lát Afganisztánról, de gyanítom, hogy még így sincsenek valós ismereteink az ottani életről. A három lány az első napokban nagyon csöndes volt, de most már csak azt látni, hogy igazi tinédzserek: felszabadultan játszanak és nevetnek. Jó nekik, hogy megtehetik.
Joe (nevezzük így), Afrikából érkezett. Egyedül jött, menekültszállón lakik. Alacsony, gyűrűshajú, csöndes srác. Mintha mindig szomorú lenne. Már beszél egy kicsit németül, de mindig egyedül látom. Óvatosan  figyeltem, ahogy az ebédlőben magányosan ült, és maga elé nézett. Vajon milyen emlékek nyomasztják, kik hiányoznak neki és lesz-e elég ereje itt egyedül talpon maradni? Aztán, amikor leültem én is enni, azt láttam, hogy kimegy a tálalóasztalhoz és még szed magának az ételből. Ettől egy kicsit megkönnyebbültem, hiszen ez azt sugallja, hogy biztonságban érzi magát, és megbízik bennünk. De óhatatlanul is felvetődött bennem, hogy vajon volt-e mindig elegendő étel a számára. Kellett-e éheznie, félnie, menekülnie?
És a gondolat, ami hetek óta ott motoszkál a fejemben: hogyan képesek az emberek elutasítani a menekülteket, megbélyegezni és megtámadni őket, miközben a háborús híreket, a szenvedőket mutató filmeket megkönnyezik? Miért nem tesznek a kettő közé egyenlőségjelet? Ha sajnálják a szenvedőket, miért féltik annyira az ő kis kényelmes életüket tőlük? Mi se tennénk másként, ha a jószerencsénk folytán nem ide, Európába születünk, fehérnek, középosztályvelinek, fedéllel a fejünk fölött, elegendő élelmiszerrel a kamránkban és jó oktatással a gyerekeinknek. Ha mindez nem lenne meg, mi is elfutnánk, hogy jobb jövőt reméljünk és biztosítsunk legalább az utódainknak. Mint ahogy egy kicsit elfutottam én is.

Anya figyel

...és milyen jó, ha figyel

Az előző bejegyzésem a táborból lógó lányokról szólt. Nos, ma az anyuka, akivel telefonos kapcsolatban álltam, felhívott délben, hogy megérkezett-e a lánya. Megnyugtattam, hogy ma itt volt. És a lánya nem is tudja, milyen jó dolga van, mennyire szerencsés, hogy vele vannak a szülei.
Ma egy új lány is megjelent a táborban, aki bár szerepelt a listában, ma jött először. A tanfolyamvezetők nem igazán akarták befogadni, de amikor elbeszélgettem vele, nem volt szívem elküldeni. Elbeszélgettem? Helyesebb, ha  úgy fogalmazok: nagyjából megértettük egymást. A lány tizenhat éves, Afganisztánból érkezett, egyedül él Berlinben. A szülei és egy fiútestvére otthon maradtak. Mivel csak egy kicsit beszél még németül nem tudtam meg, mi történt, miért van itt a családja nélkül. Nagyon sok fiatal, szinte még gyerek menekült él egyedül Berlinben. Egyre többen jönnek. Emlékszem, amikor annak idején, még vagy huszonöt éve az egyetemen a világ jövőjéről olvastunk elemzéseket. Azok az írások azt jósolták, hogy két évtizeden belül erőteljes migráció indul el délről északra. Bekövetkezett. Európa "boldogabb" fele pedig egyre kevésbé tud mit kezdeni a problémával. Igyekszik, igyekszik, de egyre nagyobb az ellenállás. Félünk az idegenektől, féltjük a munkánkat, a világban betöltött helyünket, a kiépített kis egzisztenciánkat, az életünket. Ha valódi megoldást keresünk, akkor ezeket a félelmeket is tudomásul kell vennünk és be kell kalkulálnunk. Mert a többség ellenében hosszú távon biztosan nem lehetünk eredményesek.

Amikor az életedért menekülsz

Hogyan magyarázzam meg neki...?

Megpróbálom elképzelni, bármilyen nehéz is, hogy milyen lehet úgy menekülni a hazámból, az otthonomból, hogy mindent, de tényleg mindent, még a tízéves gyerekem is hátra kell hagynom. Az életemért futok, mert a férjem, akinek két fiút szültem heroinfüggő, többszörösen elítélt, agresszív, erőszakos. Álnéven, Oroszországon keresztül hagyom el Azerbajdzsánt és Németországban találok új életre. Senki nem tudhatja meg, hol vagyok, nehogy a férfi, akitől rettegek, a nyomomra akadjon. Így tehát sem a felnőtt, már családos, sem a kicsi fiam nem hívom fel több mint egy évig. Otthon fodrászként dolgoztam, itt elvégzek egy idősgondozói tanfolyamot, megtanulok németül és megpróbálok új életet kezdeni. Aztán rokonokon keresztül jön a hír: a rettegett férfi meghalt. Azt ugyan senki nem közli velem, hogy a kisebbik fiam az apja halálos ágyánál kijelenti: mostantól engem is halottnak tart és nem érdekli, hogy mi van velem, de talán jobb is. Mert mit mondhatnék egy még mindig csak tizenkét éves gyereknek? Hogy csak így tudtam életben maradni? Hogy talán, ha otthon maradok, már én is a föld alatt lennék? Úgysem értené meg. Egy évig nem hajlandó szóba állni velem, még a szobából is kimegy, amikor telefonálok. Pedig szeretnék újra vele lenni. Hogyan magyarázzam meg neki, hogy őt nem hagytam el, bár a nehéz pillanatokban valóban nem álltam mellette. Aztán elintézek mindent, jöhet ő is Berlinbe. De nem akar. A nagyapja, a bátyja, mindenki győzködi, hogy az anyja mellett a helye. Mégis kötélnek áll. Jön az én kicsi fiam, aki közben megnőtt, tizennégy éves lett, nagydarab, csámpás fogú, dohányzik, és alkalomadtán vodkázik is. Jön, elvileg két hete van meghozni a döntést, hogy visszamegy-e. Nem akar maradni. Aztán, amikor letelik az idő, mégis marad. Majd megbánja. Könyörög, hogy küldjem haza, otthon sokkal jobb volt. Megpróbálom itt tartani, de egy idő múltán elszabadul a pokol. Nem tudok hatni rá. Az apját isteníti, azt mondja, ő rá hasonlít, olyan, mint ő volt. Ez megrémít. Megpróbálom elmagyarázni neki, hogy az apja nem az volt, akinek gondolja, engem félelemben tartott, muszáj volt otthagynom őket, hogy túléljem valahogy. De amikor rosszat mondok az apjáról, szétveri a lakást. A szomszédok kihívják a rendőrséget. Odahaza is voltak zűrös ügyei, szerintem azért is beszélték rá az utazásra nagyapjáék, bár ezt nem tudhatom pontosan. Nem bírom tovább, segítséget kérek. A Jugendamt felajánlja, hogy lakóotthonba mehet, de amikor meghallja, megzsarol: megint eldobsz magadtól? Menne is, maradna is, ő sem tudja, mi lenne a jó. Együtt vagy külön. Velem vagy nélkülem. Az apja halott, a bátyjának saját családja van, a nagyapja öreg. De ha itt marad és így marad, dolgozni sem tudok. Olyan büszke voltam arra, hogy a magam erejéből álltam talpra. Most pedig ez a sok stressz teljesen kikészít. Visszakapom-e valamikor az én kisfiam vagy az, akire éjszakákon át álmatlanul forgolódva gondoltam, már nem is létezik? Itt van helyette egy nagyra nőtt, balhés, zűrös kamasz, aki pont úgy fenyeget, ahogy az apja tette valaha. Lehet, hogy le kellene róla mondanom, mert a túlélés ösztöne ezt parancsolja? De hát a fiam, én születem én ringattam…

Nem, azt hiszem, elképzelni sem tudom, milyen lehet.