Magyar hajléktalanok az U-Bahnon

Se otthonuk, se hazájuk...

Két totál részeg ember utazott ma délután az 7-es U-Bahnon. Az utasok szánakozással vegyes undorral kerülték ki őket. A fiatalabb a motyójára dőlve aludt, a másik  maga elé meredten motyogott. Nem igazán értettem, miről beszél, de a Hauptbahnhof (főpályaudvar) többször is megütötte a fülem. Tömény piaszag töltötte be a teret. Az egyik fura hangzású mondatfoszlány után nagyon oda kellett figyelnem a pasasra: magyar volt. Két szerencsétlen magyar hajléktalan a berlini őszben. Talán apa és fia, talán csak két véletlenül egymás mellé sodródott férfi. Lehet, hogy együtt jöttek Berlinbe szerencsét próbálni de itt is megismerkedhettek. Ahogy rájuk néztem, egy villanásra beugrott a Fóti úti menhely, ahol - hát bizony, több mint 20 évvel ezelőtt - próbáltunk meg néhány jobb sorsra érdemes hajléktalant megmenteni. Akkor még előtte álltunk a nagy változásoknak, reménykedtünk, hogy húsz év múlva Magyarország fölzárkózik és igazi, élhető, európai ország lesz. Hát, nem lett. Nem hittem volna, hogy nem csak nekem kell külföldön szerencsét próbálnom, hanem a hajléktalanoknak is. Utánam jött a múlt, ma délután megtalált, megrángatta a kabátom ujját és azt mondta: tudod, hogy dolgod van. Tudom, ezért vagyok itt - válaszoltam és leszálltam a következő megállóban.

Öregasszony pucér fenékkel

Valaki őt is szerette

Az U-Bahn megállóban két rendőr rángat egy idős asszonyt. A nő kora meghatározhatatlan, épp annyira lehet nyolcvan éves, mint amennyire leharcolt ötvenes. Külterületen járunk, errefelé elsősorban nem a középosztály lakik. A nő meggörbedve áll, a két rendőr dühösen magyaráz. Az asszony megpróbálja rendbehozni magát, de nehezére esik a mozdulat. Amikor elmegyek mellette, látom, hogy lyukas harisnyája és bugyija is térdéig letolva. Az alsója - mit szépítsem - vastagon szaros. Talán a dolgát akarta elvégezni az aluljáróban, talán már napok óta ebben az állapotban leledzik. A lába szederjes, valami nyavalya támadhatta meg. Nem csodálkozom. Az élet az utcán kegyetlen. A kosz, a hideg, a nélkülözés hamar gallyra teszi az embert. Pia nélkül ki se lehet bírni. Persze az ital éppannyira lehet ok, mint következmény. De mindegy is, ha a polgár otthon nélkül tengődik. Ilyenkor már csak a túlélésről szól minden: az éppen következő éjszakát, órát, percet kell kibírni. Mutassanak egyetlen embert, aki azzal az ambícióval vág neki a nagybetűsnek, hogy az utcán képzeli el a jövőjét. Mindenki családot, szép otthont, meleg szobát, békés öregséget tervez, aztán van, akinek sikerül, van, akinek nem. Bármelyikünk járhat így. Attól, hogy az otthontalanokat kitiltják a városokból, még nem változik semmi. Nekik egy rizikófaktorral több, nekünk pedig egyszer úgyis el kell számolnunk a lelkiismeretünkkel: ha van mennyország és pokol, egyszerű a képlet, ha nincs, akkor talán megússzuk. Nézem a szerencsétlen öregasszonyt, ahogy kacsázó léptekkel, félpucér fenékkel támolyog. Valakinek a gyereke, anyja, szerelme, barátja, szomszédja, padtársa, testvére...volt valamikor. Most egyedül van és talán már segíteni se lehet rajta. De ne ítélkezzünk fölötte úgy, hogy nem ismerjük az élettörténetét!