Fekete, fehér

Emberek, csak emberek (MTI Fotó: Czeglédi Zsolt)

Niggerek, férgek, állatok...a menekülők sokféle jelzőt kapnak egyes honfitársainktól. A jószándékú magyarok persze (joggal) fölháborodnak ezen, és ők is minősítenek: gyökerek, ostobák, taplók, nácik azok, akik menekültellenesek. Pedig ők is csak emberek, épp úgy, mint a menekültek, fehérek feszülnek feketéknek, őrület, hogy újra számít a bőrszín. A menekültek feltehetően olyan traumákon mentek keresztül, ami egy életen át elkíséri őket. Apám tíz volt, amikor falujuk körül záródott a budapesti ostromgyűrű és hónapokon keresztül hol az oroszok, hol a németek uralták a környéket. Szentestén gyújtóbomba égette porig a házukat, a harcok csitultával halott német katonák között ment az erdőbe egyedül a nagyszüleihez. A mai napig erről beszél, egyre többet, minden alkalommal, amikor találkozunk. Pedig már nyolcvankettő. De azok, akik fröcsögve gyűlölködnek, szintén traumákat hordoznak magukban, csak éppen fogalmunk sincs arról, milyeneket. Egészséges ember nem így viselkedik. Így azok viselkednek, akiket megnyomorítottak. Akit szeretetben neveltek, nem gyűlölködik. Talán még segít is, ha teheti. Ez nem pénz, hanem hozzáállás kérdése. Akit otthon vertek, az iskolában megaláztak, arra tanítottak, hogy a zsidó és/vagy cigányok miatt csúszik egyre mélyebbre, az képtelen mást látni a vele szembekerülő cigányban és zsidóban, mint szemét ellenséget, nyomorúságának okozóját. Akinek az apja piált, az anyja ordenáré volt, ezt a viselkedésmintát viszi tovább. És adja majd tovább a gyerekeinek is. Ne legyenek illúzióink, a magyar társadalom sem képes megvédeni a gyerekeket. Ki mit hoz otthonról, azt adja tovább, az iskola alkalmatlan ezeknek a problémáknak a kezelésére. Olyan indulatok feszülnek egymásnak, hogy előbb-utóbb kirakatbetöréses. lámpavasra lógatós balhék lesznek, ha továbbra is az erőszakos visszafojtás útján járunk. Senki nem akar megérteni senkit. Az igazi nyitottság nem az, hogy elfogadjuk a zsidókat, romákat, melegeket. Az igazi nyitottság az, ha mindenkit elfogadunk és megpróbáljuk a számunkra teljesen idegen nézeteket hirdetőket is megérteni, mert csak ez lehet a kulcs a másik felé. Ha fölháborodom azon, hogy a szomszédom menekültellenes és magamat felsőbbrendűnek érezve megvetem ezért, tulajdonképpen saját magam toleranciahiányát bizonyítom. Lehet, hogy csak meg kellene hallgatnom a félelmeit, megértenem a belesulykolt kormánypropaganda okozta bizonytalanságát, hogy félti, amit elért, legyen az sok vagy kevés, hogy a gyerekeiért aggódik, hogy nem ismeri azoknak a kultúráját, akik hozzánk menekülnek, ezért inkább elutasítja őket. Ha én nyitottan fordulok felé, talán ő is meghallgatja az érveim. És még az is lehet, hogy megváltoztatja a nézeteit.

Kedves Cigány!

Van, akinek ez jelenti a túlélést

Az "Ózd nem kér a cigánysátorból" nyílt facebook-csoportnak 4683 tagja van. Az oldalukon olvastam egy levelet, amit "A MAGYAR" írt a Kedves Cigánynak.
Érdekes olvasmány, mégis csak egy részét idézem. Csak úgy, ízelítőül. Aki ismeri ezt a típusú megközelítést, úgyis sejti nagyjából, hogy mit tartalmaz az iromány.

"Nem szeretlek téged.

Miért ? Talán mert mások vagyunk ? Részben igen. Én törekszem a
másságunkat a magam oldaláról kezelni. Segítelek. Milliárdokban mérhető az
az összeg, amit havonta a számládra utalok. Te ebből annyit érzékelsz,
hogy
“rajta vammá a családi a kártyán”. Ezért a pénzért nekem keményen meg kell
dolgoznom. Hogy ne menjen ez így a végtelenségig, gyermekeidet csekély
műveltsége és szellemi képességei ellenére beerőltetem iskolákba, hogy
tanulhasson, szakmája legyen, és képessé váljon az önellátásra. Tanárt
verni nem épp a hála megfelelő formája."

Itt abba is hagynám. Valaki nagyon büszke, hogy ilyen frappánsan megfogalmazta, amit erről a témáról gondol.  Nagyon sokan gondolják még ugyanígy, sokkal többen, mint a csoport párezres tagsága. Többségük meggyőzhetetlen. Nem papolok rasszizmusról, előítéletről, Allport egy egész könyvet írt róla. A probléma létezik: csupa rossz kérdés és rossz válasz születik róla. Tényleg milliárdokat szórtunk már el a szélbe ostoba, nem hatékony programokra, miközben a megoldáshoz vezető útról azt sem tudjuk, honnan és merre megy. A társadalomtudományok, a modern, korszerű pedagógia ma csak kolonc, a kormány és a Jobbik csak az erőszakot ismeri el egyetlen érvényes eszközként. A csúfosan megbukott MSZP első gondolata a választási vereség után: erődemonstráció kell vidéken a Jobbik ellen. Pedig csak munkára, közlekedésre, rendes iskolára, elkötelezett pedagógusokra és szociális munkásokra volna szükség. Meg néhány évtizedre. Azért rázott meg éppen ez a rész a legjobban a levélből, mert pedagógusként kifejezetten okos, nyitott és szorgalmas roma gyerekekkel találkoztam. Olyan cigány kislány írt ötös dolgozatokat, akit elődeim kétszer is megbuktattak. Amikor elkötelezett pedagógusokat írtam, természetesen nem rájuk gondoltam. Meggyőződésem, hogy erőszakkal semmit sem lehet megoldani. Aki mégis erre voksol, az rosszabb mindannál, mint amit maga ócsárol a másikban.

Lassú égés

Az a lassú égés, ha vizes a fa

Nem tudom, miért éppen most jutott eszembe, de valami fura asszociáció előhozta ezt az emléket. Egy községi általános iskolában tanítottam. A göndörhajú, mindig sápadt roma kislány - nevezzük Etának - sokat hiányzott. Édesapja betegeskedett, sokan voltak testvérek, folyton vigyáznia kellett a kicsikre. A tanítás persze magyarul ment, otthon azonban - és sokszor az iskolában is egymás közt - roma nyelven beszéltek a faluvégi cigánytelep kis lakói, köztük Eta is. Kellett egy kis idő, míg rádöbbentem, mennyi magyar kifejezést nem ért. Arra nagyon emlékszem, hogy el kellett neki magyarázni, mit jelent a "pázsit". Valamelyik olvasmányban szerepelt, nem értette. (Pedig mennyi olvasmányt ugrottam át azért, mert bugyuta, didaktikus vagy túl bonyolult volt.) Hát, magyaráztam bőszen, gyakorlatilag a magyart, mint idegen nyelvet tanítottam. Környezetismeret órán került elő az égés és az oxigén témája, és valahogy a rozsdásodás is, mint egy példa a lassú égésre. Tudom, hogy kísérletezgettünk befőttesüveggel letakart gyertyával, hogy értsék, miről van szó. Aztán volt egy teszt is, ahol példát kellett írni a lassú égésre. Minden gyerek vágta. Eta sem hagyta megválaszolatlanul a kérdést: vizes a fa - írta példaként. És milyen igaza volt. Náluk, ahol kályhával fűtöttek, ha ugyan volt mivel, a vizes fa lassú égést eredményezett. És igen, igen, kipipáltam a választ, megadtam rá a pontot. Neki ezt jelenti a lassú égés, a  válasz tökéletesen helyes volt. Kezdő pedagógusként ebből az esetből tanultam talán a legtöbbet: kulturális különbségekről, nyelvi nehézségekről, az életről és arról, hogy megértéssel, elfogadással lehet csak eredményeket elérni. Aztán ott hagytam a pályát, mert sajnos a kollégáim többsége nagyon másképp gondolkodott az iskoláról, mint én. Nekik a vizes fa rossz válasz volt és gyerek pedig, aki rossz választ adott, buta. Nem tudom, mi lett Etával, remélem, boldog és jobb élete van, mint amit gyerekként remélhetett magának.

Egy bírónő szerint egy kicsit valamennyien cigányok vagyunk

Attól tartok, hogy mi magyarok - legalábbis a bírónő szerint - egy kicsit mind cigányok vagyunk

Áll a bál, de nem eléggé. Magyarországon sem cigányozni, sem zsidózni, sem buzizni nem ciki. Már az elit bizonyos köreiben sem. Sőt, a politikában (és a parlamentben) sem. De továbbléptünk: a bíróságon sem. Egy gyulai bírónő nem találta elítélendőnek, hogy 2011-ben kvázi gárdisták (Szebb Jövőért Egyesület tagjai) masíroztak roma honfitársaink megfélemlítésére Gyöngyöspatán és Hajdúhadházán. Indoklásában kifejtette: " a cigányság mint kategória nem elsősorban faji alapon értelmezhető, hanem az ekként jelzett életformát követő, faji hovatartozástól függetlenül a lakosságnak egy elkülönült, a többségi társadalom hagyományos értékeit és a már hivatkozott jogszabályok által is védett értékeket semmibe vevő csoportjaként, aki egy bizonyos munkakerülő életforma, a magántulajdon, együttélési normákat nem tisztelő erkölcsi felfogás követői" - tehát minden összeférhetetlen, naplopó, tolvaj bűnöző cigány Magyarországon. És a romának született, becsületes, törvénytisztelő magyar állampolgárok pedig...na, akkor ők kik? És persze ide illeszkedik az a kérdés is, hogy az adócsaló, mások vérén hízó, lézerblokkolóval közlekedő milliárdosaink ezek szerint cigányok? És mi valamennyien, akik nem kérünk számlát a vízvezeték-szerelőtől és összekacsintva a buszvezetővel jegy nélkül utazunk, szóval valahol akkor egy kicsit mindannyian cigányok vagyunk?
Nem tudom, hogy a bírónő alapból rasszista vagy csak nagyon buta. Esetleg amatőr kultúrantropológus, aki olvasta Fraser "A cigányok" című művét és alaposan félreértette. Mindegy is, a lényeg, hogy nagy port kavart az ügy - joggal. De nem elég nagyot. Annyira azért nem, hogy végre higgadtan, okosan, a problémát alaposan körüljárva és föltárva beszélgessünk a kisebbségi lét, a szegénység és a különböző kultúrák együttélésének kérdéseiről. Nem találjuk hozzá a szavakat, nincs elég tudásunk, vannak viszont sztereotípiáink és előítéleteink. Beszélünk hát összevissza. Mint ahogy például az az - amúgy teljesen jószándékú - doktorandusz, aki a történeten fölháborodva levelet küldött a Gyulai Törvényszéknek. Amiben az alábbi kitétel is szerepel: " súlyosan sérti a cigány állampolgárok emberei méltóságát." Természetesen magyar állampolgárokról beszélünk, cigány állampolgárság egyszerűen nincs. De mindebből látszik, milyen nehéz erről a problémáról beszélnünk: mert cigány vagy magyar ? Cigány és magyar? Cigány származású magyar? Arról már nem is szólva, hogy már régen nem cigány, hanem roma...

A társadalom peremén nyomorgó cigányság

Antonról jutott eszembe, hogy írtam én néhány éve egy dolgozatot a cigányságról helyzetéről. Azóta sajnos csak romlott a helyzet.

Nekik is nehéz lesz

 „A cigányok foglalkoztatási és szélesebben értelmezett életesélyeit valójában négy tényező rontja: az iskolai lemaradás, a területi hátrányok, a foglalkoztatás és az iskolai hátrányok családi szintű kumulálódása valamint a diszkrimináció.” – Kertesi Gábor

 

A kisebbségi lét okozhat büszkeséget, adhat erőt, önbizalmat, jelenthet erős kapcsot és összetartást a kisebbségi csoport tagjai között. A cigányság – vagy roma népesség – számára a kisebbségi lét a többségi társadalom egyelőre inkább erősödő elkülönítési próbálkozásai miatt inkább kényszerűen, mint önként vállalt közösség. Szalai Júlia Az elismerés politikája és a cigánykérdés című tanulmányában a cigányságot, mint „diaszpórakisebbséget” határozza meg: „a nem cigány kisebbségek és a cigányság közötti legfőbb különbség a nemzeti illetve etnikai elhatárolódás mentén adódik. A nemzeti alapú kisebbségszerveződés feltételezi a kisebbség mögött álló, magát intézményesen is megjelenítő többségi nemzet létét, amelyben az anyanemzethez a kisebbség, mint fontos referenciaponthoz és biztonságot adó háttérhez viszonyulhat.” (Szalai 2000)

Mindenek előtt azt a kérdést kell tisztáznunk, kit tartunk cigánynak, illetve ki tartja magát cigánynak, hogyan határozható meg ez a fogalom. Ráadásul egységes cigányságról nem is beszélhetünk, hiszen a cigányság önmagán belül éppoly rétegzett, mint bármely más társadalom. (Kolosi, 1984) Erre azonban nem térek ki, írásomban a cigányság többségi társadalomhoz való viszonyát szeretném általánosságban elemezni.

Ki a cigány?

A kérdést, melyet az előzőekben feltettem, mások is megpróbálták már megválaszolni, mivel a cigányság-kutatásban alapvetően fontosnak és meghatározónak tartanak. Például Ladányi János és Szelényi Iván Ki a cigány? című cikkében. (Cigánynak születni, 2000)

Véleményük szerint a „Ki a cigány?” kérdésre adandó válasznak hasonlónak kell lenni a „Ki a magyar?” kérdésre nyújtott válaszhoz. (Cigánynak születni, 2000) A címben megjelölt probléma egy vita keretei között vetődött föl, melyben a másik felet Kemény István-Havas Gábor-Kertesi Gábor képviselte, akik az elmúlt évtizedekben három alkalommal végeztek átfogó kutatást a cigányság társadalmi helyzetéről (1971, 1992-1993, 2002-2003).

Kemény István felfogása szerint cigány az, akit a környezete annak tart. (Kemény, 2003) Kutatásaiban ennek figyelembevételével határozta meg a cigányságot, amiért sokan vitatkoznak eredményeivel.

Ladányiék vitája a mintavétel szakmaisága mellett erkölcsi alapokon is nyugszik, hiszen azt írják: „Mi is az objektív alapunk arra, hogy egy megkérdezettet, aki azt állítja, hogy ő bizony nem cigány, mi cigánynak minősítsünk?”[1]

A „cigány” fogalom definiálása alapvető, ugyanis nincs a cigányokról megbízható, rendszerezett nyilvántartás. „Kemény és munkatársai már negyed évszázaddal ezelőtt abból az alaphipotézisből indultak ki, hogy az etnicitás nem az etnikai csoport tagjaként megjelölt személyek objektív jellemzője, hanem az e személyeket minősítők szubjektív ítélete – írta Ladányi és Szelényi közös válaszcikkükben a már említett vitában.(Ladányi, Szelényi, 2000) Kertesi Gábor a sokadik válaszcikkében azt állítja, hogy Ladányiék „lehetetlenségi tétele” szerint az elméletileg számításba jövő definíciók nagy száma miatt lehetetlen a cigány népesség lélekszámát megmérni. (Kertesi, 2000) Az előbbiekben felvázolt egymástól eltérő felfogások miatt valóban nehéz meghatározni a cigány populáció nagyságát, s az egymástól különböző felfogások miatt egymástól eltérő eredmények is születtek. Az arányok különbözőségének oka lehet többek között, hogy nem azonos korcsoportokat vizsgáltak, s a cigányság körében az átlagnál magasabb a gyermekek aránya. A másik okot Kertesi Gábor is említi: „Ha ugyanis egy mérési problémával kapcsolatban nem tisztázza valaki az adott mérés célját, könnyen belátható, hogy az elvileg lehetséges mérési eljárások nagy száma – és persze különbözősége – miatt olyannyira különböző mérési eredményeket kap, hogy azok eleve megkérdőjelezik az adott objektum mérésének értelmét.” (Kertesi, 2000)

Cigányság a szocializmusban

A második világháború előtt és közvetlenül utána a cigányság – beleértve a letelepülteket is, – társadalmon kívüli csoportot alkottak. Ám ennek ellenére a helyi társadalomhoz sok szállal kapcsolódtak. Tradicionális szakmáik – például vályogvető, szegkovács, teknővájó – révén, valamint kiegészítő tevékenységeiknek – gyűjtögetés, napszám – köszönhetően alapvető igényeiket kielégíthették. Ekkor még élő szokásaik, hagyományaik biztos támpontokat nyújtottak a mindennapi életben szükséges eligazodáshoz. Hozzáteszem, ebben az időszakban a magyar társadalmat is egy viszonylag zárt rendszerként határozhatjuk meg, melyben az ismeretek nagy része szocializáció útján megszerezhető. Ekkor még kevésbé kellett számolni a társadalmi mobilitás hatásaival.

Írásom elején már említettem, hogy az MSZMP KB „iránymutatásai” határoztak a cigányság további sorsáról. „A kapitalista társadalomban a cigányokat kiközösítették, kölcsönös bizalmatlanság és az előítéletek mély szakadéka keletkezett a cigányok és nem cigány lakosság között. Hazánk felszabadulásával a cigányok a társadalom teljes jogú tagjai lettek, s a kedvező fejlődési feltételek pozitív hatással voltak a cigánylakosság leghaladottabb elemeire. Ezek száma azonban még igen kicsi, és csak lassan növekszik. Többségük még máig sem tudott megszabadulni a múlt terhes örökségétől.” MSZMP KB, 1961)

Ez a cigányság erőltetett és erőszakolt asszimilációját vetítette előre és meghatározta a következő évtizedek történéseit. A hagyományos, még meglévő kulturális létből, a működő szokásrendszerek közül szociális intézkedéseknek álcázott programokkal kiszakították a tradicionális cigányközösségeket. Elvették tőlük hagyományaikat, biztonságot és bizonyosságot jelentő szokásaikat, közösségi rendszerüket, nyelvüket, kultúrájukat.

A célkitűzések között a munkába helyezés, a munkamorál javítása, cigánytelepek felszámolása, egészségügyi és szociális helyzet javítása, cigánygyerekek beiskolázása, szerepelt kiemelten, különös tekintettel a „látható” problémák megoldására. Ez azt jelentette, hogy a főbb vasútvonalak, idegenforgalmi települések melletti telepek felszámolása elsőséget élvezett. (MSZMP KB, 1961)

A szocialista rendszer politikusainak intézkedéseit korántsem a jószolgálati tevékenység motiválta: az erőltetett iparosítás nagyszámú új munkaerőt igényelt. A cigányság hagyományos munkalehetőségei ekkorra beszűkültek és megfelelő utánpótlási lehetőséget biztosítottak: az előrelépés nagyon kicsi volt, általában segéd, esetleg betanított munkások lettek.

Megindult a cigányság lassú vándorlása az ipari városokba. Akik eredeti lakóhelyükön, többségében aprófalvakban maradtak, hitelek segítségével házat építhettek, általában a tanács által biztosított telkeken, továbbra is a falu szélén. Épültek csökkentett értékű „cs” lakások, a városokba került cigányok pedig a munkáslakónegyedekben jutottak lakáslehetőséghez.

A lassú fejlődés eredményeként egyre több cigány gyermek végezte el a nyolc osztályt, amely a hatvanas, hetvenes években értéket hordozó bizonyítványt jelentett.

A cigányság az asszimilációs törekvések és intézkedések következtében a társadalom legalsó rétegébe „emelkedett”. A rendszeren belülre kerültek, ellenőrizhetővé váltak, a társadalom kívüliségből hátrányos helyzet lett, a cigánypolitikából pedig szociálpolitika. 1984-ben a cigányság mintegy 70 százaléka lakott falvakban. 33 ezerre csökkent a telepen élők száma. A munkaképes korú cigány férfiak 85 százaléka dolgozott.  51 százalékuk volt segédmunkás (az összlakosság 12 százalékával szemben), 24 százalékuk betanított munkás (összlakosság 26 százaléka) és 8 százalékuk szakmunkás (összlakosság 30 százaléka).  (Az általános iskola elvégzése után - elsősorban szakmunkásképzőben - továbbtanulók aránya még mindig csak 37 százalék volt. (Mezei, 1987)

A rendszerváltozás és hatásai

A funkcionális elmélet szerint a modern társadalmak posztindusztriálissá vagy információs társadalommá fejlődése a erősítheti a társadalom jövőbeli rétegződésében. Ezzel szemben a meritokratikus elméletek azt állítják, hogy az iskolai rendszer a generációk közötti társadalmi és kulturális egyenlőtlenségek újratermelését szolgálja. (Róbert: Társadalmi mobilitás) Míg a többségi társadalom középosztályára és a társadalmi státuszrangsorban annál magasabb szintjén elhelyezkedő rétegekre igaz lehet a „kiérdemlésen alapuló” szelekció, addig a cigányságra nem. Bernstein korlátozott és kidolgozott kódrendszeréről írt tanulmánya világossá teszi, hogy a középosztály által használt nyelvezeten írt tankönyvek, a többségében középosztálybeli, és igen gyakran előítéletes gondolkozású pedagógusok többsége nem alkalmas arra, a cigányság számára szükséges információkat közvetítsék, hogy cigány gyermekeket tanítsanak. Azt már egy külön tanulmány keretei között lehetne csak elemezni, hogy mire is tanítsanak. A mai közoktatási rendszer az átlagos gyermekekre épít, sem a hátrányos helyzetű, sem az átlagostól jobb képességű gyermekekkel nem tud mit kezdeni.

A rendszerváltozás okozta sokk különösen erősen hatott a cigányságra. Összeomlott a szocialista gazdaság, s maga alá temette a cigány munkavállalók nagy részét. Az addigra általánossá vált nyolcosztályos végzettség elértéktelenedett. Legelőször a gyengén képzett, a társadalmi munkamegosztás hierarchiájában a legalsó fokon tevékenykedő cigányok közül kerültek ki a tartós munkanélküliek. A munkaképes korú cigányság 60 százaléka dolgozott a rendszerváltást megelőző időszakban, a változások egyik szomorú eredménye, hogy e népesség mintegy 40 százaléka veszítette el állását. A teljes népességben ez az arány 10 százalék volt. (Szuhai, 2001)

„Az iskolából frissen kikerült cigány fiatalok helyzete is igen rossz. A tartós munkanélküliek aránya körükben legalább 40 százalékkal haladja meg az azonos végzettségű és életkorú nem cigány pályakezdők megfelelő adatát.” (Szuhai, 2001)

1993-ban a cigányság kisebb, mint 10 százaléka lakott a fővárosban, szemben a népesség 20 százalékával. Községben – jellemzően aprófalvakban - lakott 58-64 százaléka, szemben a népesség 38 százalékával. A cigányság mintegy negyede lakott Borsod-Abaúj-Zemplén és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, szemben a lakosság 18 százalékával. A cigány háztartások 28 százalékában nincs kereső, szemben a teljes populáció 9 százalékával. Iskolázottságuk elmarad a nem cigányokétól. Egy keresőre általában több mint kétszer annyi személy eltartása hárul, mint a nem cigány népességben. A cigány háztartások több mint negyedében nincsen kereső. „A cigányság sokkal kirekesztettebb az asszimilációból (is), mint bármely más nemzetiség.” (Kertesi, 2000)

Kertesi Gábor egyenesen úgy fogalmaz: „ A rendszerváltással a cigányság elmúlt százéves története során másodszor veszítette el a létalapjait.” (Kertesi, 2001) Míg azonban a múlt század első felében a tradicionális közösségek és hagyományos mesterségek felszívódása egy viszonylag lassú folyamat volt, a rendszerváltozás nagyon rövid idő alatt ment végbe, melyhez a cigányság nem tudott alkalmazkodni. Kertesi úgy látja, a cigányság korábban integrálódott tömege került néhány év alatt újra társadalmon kívülre. (Kertesi, 2001)

Mivel a többségi társadalomban is széles rétegek néznek farkasszemet a szegénységgel, küzdöttek, küzdenek a nélkülözés és a teljes lecsúszás ellen, felerősödött az előítéletes gondolkozás. Mint Szalai Júlia írja Az elismerés politikája és a cigánykérdés című elemzésében, egyre intenzívebbé váló a cigány-magyar konfliktusok dimenziót váltottak, a feszültségek nem szociális, hanem többségi-kisebbségi mezben törnek utat.[2] A nyolcvanas évek közepéig tartó fejlődési folyamat megfordult, ismét nyílt a cigányság és a többségi társadalom között az olló. Szalai Júlia úgy látja, hogy a romák többségének küzdelme ma nem relatív megfosztottságuk, hanem teljek kitaszítottságuk ellen folyik.

Összegezve: a többségi társadalom mellett létező, de ahhoz kapcsolódó cigányságot a szocialista rendszer a maga szabályai szerint bekebelezte, a társadalmi hierarchia legaljáig engedve őket. Cserében elvárta, hogy mondjanak le nyelvükről, kultúrájukról, szokásaikról.  A még alig megkezdődött, gyönge asszimilációt, s csak kisebb részben integrációt a rendszerváltás politikai és gazdasági földomlása derékba törte. Munkanélküliségük, a társadalom peremére szorultságuk, szegregált oktatásuk visszahat társadalmi megítélésükre.

A cigányság egy jelentős része a sehová sem tartozás furcsa állapotában leledzik, a többségi társadalom nem kér belőlük, tradícióikhoz pedig már nincsen visszaút.

Felhasznált irodalom

Havas Gábor: A kistelepülések és a romák – in: Cigánynak születni, szerk. Horváth Ágota, Landau Edit, Szalai Júlia – Új Mandátum Kiadó, Budapest, 2000

Janky Béla: Lakóhely-változtatások a cigányok körében – in: A cigányok Magyarországon, szerk. Glatz Ferenc, Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 2001.

Kemény István: Válság után, szegények, munkanélküliek, cigányok, versenyképtelenek In: Esély folyóirat, 2003/2 www.szochalo.hu

Kemény István-Janky Béla: A cigányok foglalkoztatottságáról és jövedelmi viszonyairól

In: Esély folyóirat, 2003/6. szám, www.szochalo.hu

Kertesi Gábor: Az empirikus cigánykutatások lehetőségeiről -  In: Cigánynak születni, szerk. Horváth Ágota, Landau Edit, Szalai Júlia – Új Mandátum Kiadó, Budapest, 2000

Kolosi Tamás, Státusz és réteg, Társadalomtudományi Intézet, Budapest, 1984

Ladányi János-Szelényi Iván: Ki a cigány? In: Cigánynak születni, szerk. Horváth Ágota, Landau Edit, Szalai Júlia – Új Mandátum Kiadó, Budapest, 2000

Mezey Barna szerk: A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban 1422-1985

Kossuth Kiadó, Budapest, 1986

Szalai Júlia: Az elismerés politikája és a cigánykérdés, in. Cigánynak születni, 534. o.

Szuhai Péter: Foglalkozási és megélhetési stratégiák a magyarországi cigányok körében

In: A cigányok Magyarországon, szerk. Glatz Ferenc, Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 2001

---