A háború gyermekei

A kép a korcsolyázáskor készült, de nem a mi gyerekeink szerepelnek rajta

Az albán származású Kledi tizenhét évesen került a nyelvi (Willkommen) osztályba. Balhés srác volt. Macedóniában született, kiskorában települtek át Albániába. Születésekor Macedónia már függetlenedett Szerbiától, de kiskorában a koszovói albán-szerb konfliktus és háború az egész régióban éreztette hatását. Apja igazi kalandor lehet. a fiú elmesélése szerint szerencsét próbált Nyugat-Európa számos országában. A szerbek iránti gyűlölet beleégett a fiúba - és gondolom az egész albán közösségbe. Amikor a szerbekről beszélt, elsötétedett Kledi szeme. Megmérgezte őt a háború. A konfliktusokra csak erőszakkal tudott reagálni. Azonnal támadt, ha úgy érezte sérelem érte vagy éppen csak fenyegeti. Csúnyán nézett rá valaki reggel a buszon? Azonnal beszólt és a végletekig kiélezte a helyzetet. Neki mindig rálépett valaki a lábára, őt mindig megszólták a származása miatt...rendszeresen keveredett így verekedésbe. Ha néha elfelejtkezett arról, hogy harcolnia és védekeznie kell, egészen békés, kedves mosoly játszott a szája szögletében. Ilyenkor kisfiússá vált és megszépült. Ekkor lehetett igazán komoly dolgokról beszélgetni. Élhetett volna békés, boldog életet is, de nem hagyták. Vajon hány generáción át öröklődik még a gyűlölet? És elmúlik-e valaha? (Kledi azóta másik iskolába ment szakmát tanulni, de néhány nap után kimaradt onnan.)
Marica októbertől tanul nálunk. A tizenöt éves erős, magas, büszke albán lány Koszovóból jött a családjával. Egyetlen szót se beszélt németül, angolul is alig, így elég nehezen indult el a kommunikáció. Ma már - úgy, ahogy - megértjük egymást. Nehéz neki az osztályban, ahol rajta és Harisnyás Pippin kívül mindenki szót tud váltani az anyanyelvén valakivel. De hát albánul (és lengyelül) pillanatnyilag rajtuk kívül senki sem beszél. Ez sok félreértésre is okot ad. Marica túl hamar válik agresszívvá, egy kicsit olyan, mint Kledi. Rengeteg konfliktusa van, különösen Kiner és Anton állnak hadilábon vele. Pedig mind a két fiú magas érzelmi intelligenciával rendelkezik és rendkívül barátságosak. A probléma forrása a rossz, félreértett kommunikáció, amit egy beszélgetésen el is magyaráztunk nekik. Maricától több türelmet, a fiúktól több megértést kértünk. Maricával terhes volt az édesanyja, amikor kitört a koszovói háború. Albániába menekült a család, Marica - ha jól értettem - ott is született. Aztán, a helyzet normalizálódásával visszaköltöztek az otthonukba, de el tudom képzelni, hogy magzatként és pici babaként milyen traumákon mehetett át ez a lány. A család a jobb élet reményében jött Berlinbe, rokoni összefogással egy pizzázót nyitottak. A lány nagyon magányos itt, nem csak az osztályban, otthon is egyedül van. Marica beilleszkedésében mégis nagyon bízom. Szerdán ez a reményem megerősítést is kapott. Ekkor tartottuk a szokásos havi aktív napot. Ilyenkor valami nagyon mást csinálunk az iskolán kívül. Most például korcsolyázni mentünk. Három órát töltöttek a gyerekek a jégen ragyogó napsütésben. Ez a nap eredményesebb volt csapatépítésben, mint bármilyen profi tréning. Egymásba kapaszkodtak, húzták-vonták, támogatták egymást. Amikor Marica elesett, Kiner segíetette föl. A mindig magányos és magába forduló Pippi Antonnal kézen fogva siklott és nevetett, nevetett, nevetett...észre sem vették, hogy mennyire szerették egymást ezen a délelőttön.

A büszke albán

Albán városrészlet. Kledi nagyon büszke származására

Kledi 17 éves. Magas, vékony, erős, amolyan nagy lakli. Helyes fiú. Ha mosolyog, kifejezetten kedves, kisfiús az arca. Amúgy persze szereti adni az erős, határozott, kemény legényt. Hirtelenharagú, hangos, öntörvényű és rettenetesen sértődékeny. Nehezen alkalmazkodik, szereti, ha kedve szerint mennek a dolgok. Ha valamit a fejébe vesz, akkor nem tágít, addig fújja, míg vagy el nem éri, amit akar vagy annyira a többiek idegeire megy, hogy vitát, veszekedést robbant ki. Általában baseball sapkát visel, órákon is. Imád focizni és számítógépes játékokat játszani. Kledi albán és nagyon büszke származására. A szerbeket elfeketedett gyűlölettel emlegeti, de hasonlóan beszél Enver Hodzsáról is. Kledi Macedóniában született, de még kiskorában Tiranába költöztek. Albániát gyönyörű országnak tartja, hiányzik is neki szülőhazája. Az apja gasztronómiában dolgozik, séf. Kledi szerint saját étterme van Berlinben, de ebben azért én nem vagyok olyan biztos. Apja mellett amúgy ő is rendszeresen dolgozik, minden munkát elvégez, ami csak adódik: mosogat, takarít, kisegít a konyhán. Az apja bátor, erős férfi, a fiú szemében igazi hős, aki senkitől se fél. Még a gyűlölt szerb rendőrségtől sem. Mindig tudja, kivel hogyan kell bánni, kit mennyivel kell lefizetni. Állítólag fél Európában élt már és dolgozott, sok nyelven beszél – gondolom konyhanyelven. Kledi egyedül élt apjával Berlinben, anyja – állítólag vízumproblémák miatt – visszament Tiranába. A nyarat a család együtt tölti és együtt is jönnek vissza Berlinbe. Hogy így történt-e, jövő héten kiderül, hiszen augusztus 5-én újrakezdődik a tanítás. Ha minden a fiú tervei szerint alakult, akkor egy jogosítvánnyal gazdagodott a nyáron, amit Tiranában 300 euróért szándékozott megvenni neki apja a szabadpiacon. Lehet, hogy szakmunkás bizonyítványa is így lesz. Mert apja ezen a területen is jól boldogul, nem fizetik ki a méregdrága német tanfolyamokat, ha ezekhez a papírokhoz megerőltetés nélkül, olcsón is hozzájuthatnak. Kledi tud vezetni, és főzni is megtanul az apjától, felesleges az iskola. Kledivel már volt egy komoly konfliktusunk, azt hiszem, kipróbálta, meddig mehet. Amikor elvadult egy folyosói focimeccs és berúgta az ajtót, elvettem a labdát. Mindenáron vissza akarta kapni, de nem adtam. Nagyon ideges lett, körülbelül tíz évet zuhant vissza az időben, úgy viselkedett, mint egy kisgyerek: durcás, ellenséges lett, fújta a magáét és mindenáron érvényre akarta juttatni akaratát. Mondtam, hogy a következő szünetben megkapja a labdát, ha az udvaron játszanak vele. De ő csak mantrázta, hogy ez az ő labdája és azonnal adjam neki vissza. Amikor a szünetben megkapta, akkor is csak hisztizett, hogy összevagdossa késsel. Azt hittem, oda a barátság, de másnap reggel ugyanolyan mosolygósan köszönt, mint előtte. Hát, megmérkőztünk, ennyi történt. Azt hiszem, hiányzik a gyerekeknek: a következetesség. A tanárnő eddig a túlélésre játszott, ami nem egy előremutató pedagógia "módszer".