Jasif katona akar lenni

Haditrabantok

Mióta édesanyja újra szabad utat adott Jasifnak az internetezéshez, bakui barátai elkezdték a módszeres csábítást. Mostanában azt magyarázzák neki, hogy a hazának nagy szüksége van rá. Elfogynak lassan a katonák, meg kell védeni az országot, Jasifnak otthon a helye. Jasif tizenöt éves, holnap lesz a születésnapja. És egyáltalán nem gondolja magát túl fiatalnak a háborúskodáshoz. Számára - legalábbis pillanatnyilag, a békés Berlinben - elfogadható életcél az öldöklés. Számára a háború valamilyen romantikus idea, ahol a fiatalok megdicsőülnek, hőssé válnak, az ellenség megsemmisül, aztán...hogy mi jön aztán, azt egyelőre még ő sem tudja. De nagy erővel hat rá a propaganda. Még szerencse, hogy kiskorú és anyja engedélye nélkül nem mehet haza. Mert ki tudja, mi lenne vele. Mindannyian olvastunk már gyerekkatonákról. Persze Jasif akart már autószerelő, pincér, fodrász és ki tudja még mi minden lenni. Szeretném hinni, hogy ez a katonásdi is csak múló szeszély. Borzasztó belegondolni, hány és hány gyermek, fiú és lány fog fegyvert,  hány élet megy tönkre a fegyverek mögött és előtt. Az ember békében nem találja a választ a miértekre. Persze, ha végiggondoljuk, hogy például Magyarországon milyen agresszív az uralkodó hangnem, hogy a harcra buzdítás és sokszor egymás ellen uszítás a politikusok egyik kedvenc témája és a társadalmi problémák eltussolásának jól bevált eszköze, akkor megértjük, hogyan sodródhat bele egy ország akár fegyveres konfliktusba is. Valójában fegyverre sincs mindig szükség: elég, ha a mindennapokat olyan verbális erőszak szövi át, ami lehetetlenné teszi, hogy az emberek nyugodtan, szeretetben éljenek, elfogadva a másságot, a másként gondolkodást. Jasif katona akar lenni. Pedig milyen jó lenne, ha a jövőképében egy békés, boldog élet szerepelne. Mint ahogy a miénkben is.

Hogyan lesz a valóságból történelem

Egykor két világot választott szét, ma szabadtéri galéria

Amikor kislány voltam, nagymamám és később apám is sokat mesélt a második világháborúról. Egy hegyekkel övezett pici pilisi faluban próbálták átvészelni az utolsó hónapokat. December 24-én éjjel gyújtóbombát dobtak a házukra, egy szál pendelyben kellett menekülniük. Mindenük odalett. Apám azt is sokszor felemlegette, hogy amikor nagyszüleihez ment az erdőn keresztül, halott német katonák feküdtek mindenfelé és ő, tizenkét éves kisfiúként egyáltalán nem félt tőlük. Gyerekként nekem olyanok voltak ezek a háborús történetek, mint a mesék: távoliak, megfoghatatlanok, amiken borzongtam egy sort, majd elmentem játszani és közben arra gondoltam, miről fogok én mesélni a gyerekeimnek, ha nincs háború. Azt sem értettem, hogyan élhettek az egyik országban békében, amikor a másikban  harcok dúltak. Aztán jött a délszláv vérontás és szinte szégyelltem magam, hogy én szürke hétköznapokat pörgetek, míg néhány száz kilométerrel arrébb ártatlanok pusztulnak el. És akkor fölfogtam végre, hogy nincs mit tenni, a háborút és a békét sokszor csak egy keskeny határ választja el egymástól. Ilyen az élet. Szomorú, de ilyen. 

Amikor először jártam Berlinben, az utca végén, ahol laktam, fal tornyosult. Géppisztolyos fiatal katona járkált a tövében. Nem féltem tőle, úgy gondoltam, nekem, aki egy másik országból jöttem, nem eshet bajom, ez nem az én falam. Pedig az enyém is volt, sőt, mindannyiunké. De még mindig túl fiatal voltam ahhoz, hogy megértsem ezt. Mesélték, hogyan próbáltak meg sokan átszökni a keletet és nyugatot elválasztó akadályon, és hányan haltak bele a kísérletbe. Nemrég láttam  egy szabadtéri kiállítást erről. Összegyűjtötték azoknak a fényképeit, akik meghaltak, illetve, akiket megöltek menekülés közben. Próbáltam elképzelni, mi járhatott a fejükben, amikor nekivágtak a szinte kivitelezhetetlen vállalkozásnak. Ugyanis csak egy ideig állt magában az első fal, később, néhány méterrel távolabb fölhúztak még egyet, a kettő között pedig a senki földje húzódott. Hogyan is lehetett volna két falon átjutni? A kiállításon szó volt egy házról is, ami, amikor nagy hirtelenjében fölhúzták a falat, egy ideig éppen a határvonalon állt: a kapuja még keleten volt, az ablakai már nyugatra néztek. Fotók is készültek arról, hogy abban a rövid időszakban, amíg nem tökéletesítették a két világot elválasztó akadályokat és nem költöztették ki a lakókat, hogyan ugráltak ki az emberek az ablakokból. A "reménység" oldalán kifeszített ponyvával várták a menekülőket. Az egyik család a csecsemőjét is kidobta. Látszik a képen, ahogy zuhan az a csöppség. Túlélte. Egy nyugaton élő fiatal lány esküvőjén nem lehettek ott a keleten rekedt szülei. Arról is fénykép készült, ahogy ott áll a lány a ház előtt, menyasszonyi ruhában, sírva, az anyja és az apja pedig az ablakból integet neki. Borzasztó. Most, amikor egy fapados gépen alig több mint egy óra alatt megtehető gyakorlatilag "fillérekért" a Berlin-Budapest távolság, és amikor az egykori falat már csak mementóként meghagyott maradványok, East Side Gallery és Maurer Park jelzi, az 1990 utáni nemzedéknek ugyanolyan mesebeszéd a mi gyerekkorunk valósága, mint nekünk volt a szüleinké. A mi megélt éveink történelemmé szelídültek. De vajon miről fognak ők mesélni a gyerekeiknek?