Hogyan lesz a valóságból történelem

Egykor két világot választott szét, ma szabadtéri galéria

Amikor kislány voltam, nagymamám és később apám is sokat mesélt a második világháborúról. Egy hegyekkel övezett pici pilisi faluban próbálták átvészelni az utolsó hónapokat. December 24-én éjjel gyújtóbombát dobtak a házukra, egy szál pendelyben kellett menekülniük. Mindenük odalett. Apám azt is sokszor felemlegette, hogy amikor nagyszüleihez ment az erdőn keresztül, halott német katonák feküdtek mindenfelé és ő, tizenkét éves kisfiúként egyáltalán nem félt tőlük. Gyerekként nekem olyanok voltak ezek a háborús történetek, mint a mesék: távoliak, megfoghatatlanok, amiken borzongtam egy sort, majd elmentem játszani és közben arra gondoltam, miről fogok én mesélni a gyerekeimnek, ha nincs háború. Azt sem értettem, hogyan élhettek az egyik országban békében, amikor a másikban  harcok dúltak. Aztán jött a délszláv vérontás és szinte szégyelltem magam, hogy én szürke hétköznapokat pörgetek, míg néhány száz kilométerrel arrébb ártatlanok pusztulnak el. És akkor fölfogtam végre, hogy nincs mit tenni, a háborút és a békét sokszor csak egy keskeny határ választja el egymástól. Ilyen az élet. Szomorú, de ilyen. 

Amikor először jártam Berlinben, az utca végén, ahol laktam, fal tornyosult. Géppisztolyos fiatal katona járkált a tövében. Nem féltem tőle, úgy gondoltam, nekem, aki egy másik országból jöttem, nem eshet bajom, ez nem az én falam. Pedig az enyém is volt, sőt, mindannyiunké. De még mindig túl fiatal voltam ahhoz, hogy megértsem ezt. Mesélték, hogyan próbáltak meg sokan átszökni a keletet és nyugatot elválasztó akadályon, és hányan haltak bele a kísérletbe. Nemrég láttam  egy szabadtéri kiállítást erről. Összegyűjtötték azoknak a fényképeit, akik meghaltak, illetve, akiket megöltek menekülés közben. Próbáltam elképzelni, mi járhatott a fejükben, amikor nekivágtak a szinte kivitelezhetetlen vállalkozásnak. Ugyanis csak egy ideig állt magában az első fal, később, néhány méterrel távolabb fölhúztak még egyet, a kettő között pedig a senki földje húzódott. Hogyan is lehetett volna két falon átjutni? A kiállításon szó volt egy házról is, ami, amikor nagy hirtelenjében fölhúzták a falat, egy ideig éppen a határvonalon állt: a kapuja még keleten volt, az ablakai már nyugatra néztek. Fotók is készültek arról, hogy abban a rövid időszakban, amíg nem tökéletesítették a két világot elválasztó akadályokat és nem költöztették ki a lakókat, hogyan ugráltak ki az emberek az ablakokból. A "reménység" oldalán kifeszített ponyvával várták a menekülőket. Az egyik család a csecsemőjét is kidobta. Látszik a képen, ahogy zuhan az a csöppség. Túlélte. Egy nyugaton élő fiatal lány esküvőjén nem lehettek ott a keleten rekedt szülei. Arról is fénykép készült, ahogy ott áll a lány a ház előtt, menyasszonyi ruhában, sírva, az anyja és az apja pedig az ablakból integet neki. Borzasztó. Most, amikor egy fapados gépen alig több mint egy óra alatt megtehető gyakorlatilag "fillérekért" a Berlin-Budapest távolság, és amikor az egykori falat már csak mementóként meghagyott maradványok, East Side Gallery és Maurer Park jelzi, az 1990 utáni nemzedéknek ugyanolyan mesebeszéd a mi gyerekkorunk valósága, mint nekünk volt a szüleinké. A mi megélt éveink történelemmé szelídültek. De vajon miről fognak ők mesélni a gyerekeiknek?