Találkozásom egy nácival

A világ sosem változik, az erőszak belénk van kódolva

A kollégáim már régebben mondták, hogy az egyik legproblémásabb gyerek apja náci. Mondjuk a gyerek (10 éves) többször is erre utaló tirádákat zengett az ebédlőasztalnál, szóval nem volt nehéz elhinni, hogy otthon hall egyet s mást. Röhögtem is magamban, hogy milyen érzés lehet apukának látni: az egyetlen fiacskája közelében csak úgy nyüzsögnek a külföldiek, akik, ugye minden rossznak okozói: a napközi vezetője török, én meg magyar vagyok. Apuka iránt amúgy alanyi jogon eddig is ellenszenvet éreztem, hihetetlen agresszió ült a szemeiben. A pasi egy visszafojtott görcs volt, valahányszor megjelent. Ma délben, amikor a gyerekek az utolsó óra után jöttek le a napközibe, az egyik kisfiút szárnyai alatt melengetve (képzavar) kísérte le a tanárnőt, mert megint balhé volt a harmadik osztályban. Na, ja, kezelhetetlen gyerekek gyülevésze ez az osztály, az a csoda, ha nincs balhé. A nácinak titulált apuka drága kicsi fia vágott egy széket az osztálytársához, majd küldte el a tanárnőt melegebb éghajlatra. Én utána csak arra figyeltem föl, hogy Momó, az én kis bolgár patronáltam rohan ki az udvarra, emlegetett apuka rémes gyerek  meg utána. Mint kiderült, ollóval az ujjai között, miközben azt üvöltötte, hogy "megöllek". Momót kitessékeltem a kapun, hogy menjen már haza, a másik gyereket pedig a napközibe tereltem. Nem volt egyszerű, én is kaptam némi verbális gyalázást, de már föl se veszem. Délután az apja jött érte, ezt azért el kellett mondanom neki. Az első mondat után az apa üvöltve fordult a gyerekhez, majd hozzám, és majdhogynem megkérdőjelezte, amit mondtam. A gyerek szintén üvöltve tagadott, ő ugyan semmit sem csinált. Elég fura helyzet volt. Apuka szemével éppen engem gyilkolt, a gyerek tovább üvöltötte, hogy semmit sem csinált. Apuka még följebb srófolta a hangját, hogy mi a fene van itt, már délelőtt fölhívták őt az iskolából, hogy széket dobált a gyereke, meg sértegette a tanárnőt, most meg ez az ollós eset. Én lassan kiestem a szerepemből, már bántam, hogy egyáltalán szóba hoztam, ez az ember ugyan nem lesz partnere az iskolában semmiben. A gyerek végül töredelmesen bevallotta, hogy tényleg minden úgy történt, ahogy mondtam, én lányos zavaromban elrontottam egy igeragozást (hülye németek), erre az apa a tőle telhető legnagyobb gúnnyal javította ki a gyerekhez fordulva. Sajnos arra már nem emlékszem, hogy melyik ige múltidejét rontottam el, szóval a stressz mégsem jó tanító. Mindegy is, a papa elment a napközi vezetőjéhez panaszkodni, aki jól helyretette. Egy török, egy németet. Én pedig még egy ideig elméláztam azon, hogy basszus, sosem fogom tudni németül olyan jól megoldani ezeket a helyzeteket, mint magyarul. Még családsegítő koromban az egyik új kuncsaft pénzt szeretett volna tőlünk valami piacozós kezdeményezéshez. Mondtam neki, hogy OK, de vannak azért feltételeink. Nos, ez nem tetszett neki, fölpattanva fenyegetett, topogott, hogy mindjárt nekem támad. Én is fölpattantam és magas C-n magyaráztam el neki, hogy mégis mit képzel. Legközelebb mélyre hajolva, kezétcsókolommal köszönt. Hiába, van, aki csak az erőszakból ért. Mint ez az apuka, aki nem is tudom, miért csodálkozik, hogy a fia sem tud más megoldást: szidni és ütni. Hát nem ezt látja otthon?

Rombolás, düh, bocsánatkérés

Állandó harc az élet az iskolában 

Új helyemen, a magatartászavaros gyerekek iskolájának alsó tagozatán nagyon kalandosak a mindennapok. Itt megszokott, hogy a gyerekek bazmegelnek, beintenek, a középső ujj szinte automatikusan lendül minden kérésre, sem egymással, sem velünk, felnőttekkel nem bánnak túl finoman. A harmadik osztályban, ahol a legtöbbet vagyok, három teljesen kezelhetetlen fiú tölti el a napjait. Mert azt nem mondhatnám, hogy tanulnak. Egyáltalán nem csinálnak semmi értelmeset, csak piszkálják egymást, verekszenek, ordibálnak, hülyeségeket beszélnek. Az egyik srác (nem mellesleg szélsőjobbos apukával és egy domináns, elnyomó anyukával) a legnagyobb bajkeverő. Egy fél percre nem képes befogni a száját, felbosszantja a nagyobbakat is, aztán ordít, amikor nyakon vágják. A srác napközis. Három hétig helyettesítettem a napköziben. Az egyik délután egy kisfiú szépen építgetett mindenfélét egy műanyag építőjátékból. A mi főhősünk pedig egyszerűen berongyolt a terembe és kéjesen a földhöz vágta a késztermékeket. Kis srác üvölt, a csak testileg nagyobb romboló meg elégedett...lett volna, ha nem rontok be én is a terembe. A kicsit kiebrudaltam. A nagy (kilenc éves) ment volna utána, de beálltam az ajtóba és nem engedtem. Azt már megtanultam, hogy ha valamit el akarok érni, akkor nem szabad menekülő útvonalat hagyni, mert elszaladnak és az Isten se hozza őket vissza. A tanárok rendszeresen kulcsra zárják tanítás alatt az ajtót, hogy ne tudjanak kirohanni a gyerekek az óráról. Mert teljesen váratlanul is megesik, hogy valamelyik fogja magát és egyszerűen kiront. No, szóval beálltam az ajtóba, hogy a mi áldott jó gyerekünk ki nem menekülhessen. Teljesen higgadtan mondtam, hogy bizony, neki kell összepakolnia a szétdobált játékokat. Erre dühbe jött és még néhányat földhöz vágott. Továbbra is végtelen türelemmel mondtam, hogy magának nehezíti a dolgát, mert úgyis neki kell összepakolnia. Ekkor megkaptam a szükséges adagot: bazmeg, úgyse pakolom össze stb. stb. Nem reagáltam, csak álltam nyugodtan. Tényleg nem voltam ideges. A srác annál inkább. Aztán egy idő múlva belátta, hogy ebben a szituban neki nem terem babér, és nagy kínkeservesen, de összepakolt. De még mindig nem engedtem ki. Mondtam neki, hogy üljön le és gondolja végig, mit csinált rosszul. És csodák csodájára leült, pontosan felsorolta, hogy mit csinált rosszul, bocsánatot kért, odajött és kezet nyújtott. Kezet fogtunk és kiengedtem. Hány ilyen akcióra lesz vajon szükség, hogy valami megváltozzon? Megváltozik-e bármi, ha az anya szerint mindenki hibás, csak az ő szeme fénye nem? Szerintem a szülők nélkül, sőt, azok ellenében esélytelenek vagyunk.

Egy kés is előkerült

Ez a kép speciel nem Neuköllnben készült, de nagyon szép

Hétfői történet. Egyik diáklányomnak  délutáni némettanárt kerestem, majd nagy nehezen találtam is egy önkéntest. A félreértésekről már írtam, de végre hétfő délutánra fixen megbeszéltük a találkozót. Elvileg fél négykor randiztunk volna a neuköllni Nachbarschaftheimben ("szomszédságotthon"), de előtte telefonált, hogy késni fog. A diáklányommal  és az ő Berlinben született unokatestvérével lementünk az utca másik oldalán lévő parkba. Ez egy viszonylag kicsi, de nagyon rendezett park, körbekerítve, sok-sok szökőkúttal. Megérkezett a fiatal nő, azt javasolta, hogy maradjunk a parkban, mivel az intézményben éppen dobolást oktatnak, elég zajos a hely. Elkezdtünk beszélgetni, kérdezgette a Koszovóból októberben Berlinbe költözött leányt, amikor az unokatesó hirtelen fölpattant, hogy azonnal rendőrt kell hívni. A hátunk mögött, a park egy távoli szegletében - állítólag - egy csapat siheder késsel fenyegetett meg egy szintén ifjú legényt. Az unokatesó szerint a nyakához szorították a kést. Én persze azonnal elindultam a  csoport felé, nehogy már ott késeljenek meg a szemünk előtt egy srácot. Persze mire a közelbe értem, már szépen elindultak kifelé, és én speciel se agressziót, se kést nem láttam. Közben megérkezett a rendőrség is, az unokatesó és a némettanár elmondták, mit láttak. A rendőrök azonnal a csapat után iramodtak. A két szemtanú rohanvást toszogatott minket a Nachbarschaftheim felé, állítólag fenyegetően elindult felénk néhány siheder. Én persze, nagy ártatlanul sétálgattam, úgy látszik még nincs kifejlődve a veszélyérzetem. Pedig Budapesten négy szekrényméretű román egyszer már megfenyegetett, hogy elvágják a torkom, amikor a villamoson megakadályoztam, hogy kiraboljanak egy külföldi turistát. Hát ez Neukölln, ahol a fiatalok bandába verődve sétálgatnak, nagyon bátrak és erősnek érzik magukat. 

Anton megbolondult

Padlót fogtunk tőle

Már sokat meséltem Antonról a 17 (vagy csak 16???? Mindig más életkort mond) éves romániai roma srácról. Anton jókedélyű, jó humorú srác, de nagy hóhányó. Rendszeresen lóg a suliból. Mivel vérzékenységben szenved és az édesanyja nagyon félti, elég ha reggel azt mondja, "itt fáj, ott fáj", és már alhat is tovább. Bármekkora zsivány is, nagyon magas az érzelmi intelligenciája. Kedves, udvarias, könnyű vele bánni, bár folyton igényli a törődést. Amolyan "egyszemélyes" fiú, aki mellett jó, ha ott ül valaki és mindent újra elmagyaráz neki. Ő a korelnök az osztályban, már régen másik iskolába kellett volna mennie, de még mindig nagyon rosszul beszél németül. És persze semmit nem tesz azért, hogy jobban menjen a nyelv. Sőt, már előre azon nyavalyog, hogy abban a képzésben, ahová majd menni fog, nem hiányozhat, mert ha háromszor nem megy, akkor kihajítják. Persze ez nem így van, lasszóval fogják a fiatalokat annál az egyesületnél, ahol ez a projekt fut, de ezt Antonnak nem kell tudnia. A mi kedves szélhámosunk két hete teljesen megbolondult. Mogorva, rosszkedvű, sértődékeny, sőt, néha kifejezetten agresszív. Nem értjük, mi lelte. Nem mesélt semmi különöset a családjáról, semmiféle problémáról nem számolt be, fogalmunk sincs, miért fordult ki önmagából. Piszkálja a többieket, idegesíti a tanárnőt, egy percig se képes koncentrálni, a feladatokat nem akarja megcsinálni, nem teljesíti az aznapra kitűzött célt, majd a nap végén megsértődik, amiért nem kap jutalomkártyát. Ilyenkor bedacol, mint egy hároméves és megígéri, hogy másnap csak azért is még rosszabb lesz vagy el se jön a suliba. Mindennel és mindenkivel baja van, folyton konfliktusokba keveredik. Mintha egy másik Antonra cserélték volna, a mi kedves, régi cimboránk meg eltűnt. Ma egész nap lefoglalt, alig tudtam valamit csinálni, mert ha nem ültem mellette, akkor nemhogy nem dolgozott, de másokat sem hagyott. Csak nem 17 évesen kezdett el kamaszodni úgy, mint ahogy a 12-13 évesek szoktak? Nem tudom.  Rejtély. Remélem megfejtjük a titkot és visszakapjuk a mi régi, kedves Antonunkat.

Vágd pofán!

A szeretet és a maflás megsokszorozódik

Ha megdobnak kővel, vágd pofán a tettest - olvasható a Nemzeti Bibliában. De még jobb, ha nem várod meg, amíg elkövetnek ellened valamit - elsózott leves, félrevasalt nadrág, nem elég széles mosoly -, hanem előre ütsz. Ha eszközt használsz hozzá - úgy mint derékszíj, söprűnyél, jubileumi gyűrű befordítva -, igazán hatásos lesz a lecke. Nőt (és gyereket) ütni Magyarországon bocsánatos bűn. Hiszen a (férfi)ember csak szeretetből teszi. Mintegy nevelési célzattal, szigorúan a bántalmazott érdekében. Hogy az megtanulja, hol a helye: elsősorban a szülőszobában. A sok gyerek ugyanis a családi béke garanciája - vallják a fontos döntéshozók, véletlenül szintén férfiak. Ez amúgy egyáltalán nem nevetséges feltételezés: minél többen vannak egy családban, annál kevesebb pofon jut egy személynek. Persze lehet, hogy a maflás is olyan, mint a szeretet: megsokszorozódik. Erre vonatkozóan még hiányoznak az egzakt felmérések, de mindegy is: a férfiak között is az első nem híve a számoknak, saját megérzéseire hagyatkozik. Aki legény a gáton, az bátran pálinkázik, marokra fogja a kolbászt, messzire köpi a szotyolahéjat, vidáman énekel katonák által meghágott kislányokról, és hetykén ígér mindenkinek néhány kokit és sallert...aztán beül a templomba oszt jónapot.

Filmforgatás Berlinben

A villamos döccenve megállt

Mint egy ketrecharcos a mindent eldöntő meccs előtt – a zavaros tekintetű fiú ugrásra készen toporgott a villamos csuklójában, idegesen markolászta a fogantyút és nyugtalanul járatta a szemét, áldozatra vadászva. Ha fölhajtotta volna sötétbarna kapucniját, úgy nézett volna ki, mint egy horrorfilm mindenkit fölfaló antihőse a támadás előtti pillanatokban: még emberforma, de a nézők már tudják, hogy mindjárt szörnyeteggé változik.  A megfelelő díszlet azonban hiányzott: nem volt félhomály, nem gyülekeztek furcsa alakok a környéken, kutyák sem vonítottak és az égen sem jelentek meg gyorsan összefutó, vészjósló fekete felhők. Délután két óra volt, hűvös, de fényes őszi nap. A villamos iskolából hazatérő gyerekekkel és ügyeket intéző nyugdíjasokkal volt tele és a drámai csönd helyett békés zsibongás töltötte be a teret. A Prenzlauer Allee előtt lelassult a jármű, lépésben közelítette meg a kereszteződés előtti megállót. A leszállásra készülődők az ajtók köré gyűltek. A villamost döccenve megállt, a lámpa pirosra váltott.

- Action! – kiáltotta a fiú fejében a rendező és a jelenet elindult. Gyorsan pörgött, mindent aprólékos pontossággal, precízen kellett végrehajtania, mert nem volt mód az ismétlésre. De ő tudta a dolgát, profi módon játszotta a szerepét. Előkapott egy pénzérmét és akkurátusan karcolni kezdett valamit a jármű falába. Nem rajzolódott ki a forma, de az ember – lám, a hely szelleme -, óhatatlanul is horogkeresztet látott a néhány gyönge kis vonásban. Ekkor lépett színre a film pozitív karaktere. Egyszerű nyugdíjas képében tűnt föl. Kitűnően álcázta magát, úgy tett, mint aki éppen bevásárlásból tart hazafelé. A hitelesség miatt a szatyrában a kenyér és tej mellett karfiol lapult és csokoládé, az unokáknak. A magas, délceg, ősz hajú és fehér szakállú emberünk ruganyos léptekkel tartott az ajtó felé, és mintegy félvállról szólt oda valamit a kaparászó srácnak. Egy halk mondat volt csupán, talán csak egy kérdés, talán csöndes egyet nem értés. De a válaszreakció azonnal és villámsebességgel jött: gyorsan mozdult a fiú teste, zsigeri indulattal fejelte le férfit. Egyetlen céltudatos, határozott és erős ütés volt, majd ugyanazzal a lendülettel leugrott a még nyitott villamosajtón. A berlini Sean Connery vérző orral vágtatott utána. Olyan gyorsan és hangtalanul történt mindez, hogy az utasoknak felocsúdni sem volt idejük.  Akkor sem lépett közbe senki, amikor a suhanc kemény bakancsával rugdosni kezdte a földre került öreget.

- Ennyi – hallotta a fiú a fejében a hangot, és a villamos, a jól megkomponált jelenet utolsó képeként, elindult a Schönhauser Allee felé. A balhés kamasz egy új skalppal az övén lépett le a helyszínről. Az öreg hazabotorkált, felesége jajgatva tördelte kezét, amikor meglátta. Miközben a lilás színben játszó, hatalmasra dagadt orrot borogatták és a feljelentésen tanakodtak, valahol Berlinben már film a következő jelenetét forgatták.

Baku vagy nem Baku? - ez itt a kérdés

Jasifnak nem jött be

Nagy pofára esés volt ma reggel, amikor mindösszesen egyetlen leány, a szorgalmas Valeria várt minket a terem előtt. Később befutott még Robin, így két tanárra két gyerek jutott. Ideális létszám. Fogalmunk sem volt, hol maradtak a többiek. Ramadán van, az igaz, de egyedül Leila vallásos, neki engedélyezték a távolmaradást. Mit tehettünk így? Beszélgettünk és szóláncot játszottunk, aztán én nyakamba vettem  a várost, hogy megnézzem a mi kedves Jasifunk miért maradt távol.
Toronyház Neuköllnben. A kapu tárva nyitva, a kapucsengő nem működik. Szerencsére a lift üzemképesnek bizonyult, így nem kellett felkutyagolnom ebben a fullasztó, vihar előtti forróságban az ötödikre. A liftajtó két oldalán folyosók: jobbra és balra is lakások nyílnak. Ezek azok az egyszobás mini panelcellák, amilyenekből bőven találni Magyarországon is: összesen 28 négyzetméteresek, a szobából nyílik a konyha. A teret egy erkély is csökkenti. Már messziről kihallatszott anya és fia vitája. Jókor érkeztem. Mint kiderült, tegnap megint náluk járt a helyi gyámhivatal. A két ember kapcsolata annyira elmérgesedett, hogy képtelenek együtt élni. Eleve már a szűk tér agressziót szül, de a kirajzolódott családtörténet sem ígért sok jót. A szót az anya vitte, hangosan, indulatosan, időnként sírva. Négy éve menekült Berlinbe a férje elől. Családon belüli erőszak áldozata volt, azt mondta, rettegett a férfitől. Egy évig föl se hívta a családját, nehogy kiderüljön hol van és utána jöjjön az ember. Csak akkor jelentkezett újra, amikor megtudta, hogy meghalt. Jasif otthon ragadt. Kisfiú volt még, valószínűleg semmit sem értett az egészből, csak azt, hogy eltűnt az anyja, majd meghalt az apja. Miután szülők nélkül maradt, anyai nagyapja és felnőtt, már családos bátyja vigyázott rá. Többgenerációs lakásban laktak mindannyian együtt, egy nagybácsival. Jasif iskola helyett szívesebben ment dolgozni, hogy pénzt keressen. Jasif úgy emlékszik Bakura, mint az igazi Kánaánra. Ott minden szebb és jobb. Ha éppen nem volt munkája, iskolába ment és kapott pénzt a nagyapjától. De előtte az apja is rendszeresen adott neki ellátmányt, így mindig, mindent meg tudott venni magának. Itt folyton üres a zsebe - panaszolta - üres flakonokat vált vissza, hogy legyen egy kis zsebpénze. Szeptember óta van itt, de mindössze egy pár cipőt, egy pólót és egy pulóvert vett neki az anyja - állítja - azokat is a Flohmarketen (bolhapiacon). Nem az bántja, hogy neki nincs csinos, szép ruhája, hanem az, hogy semmilyen sincs. Szégyelli magát. Az anyja azért szomorú, mert a fia nem tiszteli, a fiú azért, mert úgy érzi, őt nem szereti az anyja. Amikor - még Bakuban - az asszony egy rokonukhoz menekült, és két hónap múlva bukkant föl újra, a gyerek - állítólag - nagyon örült és meg akarta ölelni, csókolni az anyját, aki ellökte őt. És a fiú azt is sérelmezi, hogy az anyja a halott apát szidja. Értem én, hogy nehéz lehetett egy agresszív, durva, többszörösen börtöntjárt ember mellett az élet, de nagyon rossz politika immár három év elmúltával a gyereknek szidni. Valahol teljesen szétcsúszott ez a kapcsolat. Jasif mindenáron vissza akar menni Bakuba és szerintem vissza is fog. Nem tudom, hol lenne jobb neki. Az anyjával csak marják egymást, talán pont ezért gondol vissza olyan nagy nosztalgiával szülőhazájára. Mindkét embernek borzasztó lehet.
Jasif kezelhetetlen az iskolában, nem tud koncentrálni, ha tíz percnél tovább nyugton kellene ülnie, már ideges, izzad, jár keze-lába. Piszkálja a többieket és sokszor agresszív. Talán azért viselkedik így, mert nehezen ír, alig olvas, rosszabbul beszél a többieknél németül, és ezért már sokszor megszégyenült. Inkább elébe megy a dolgoknak. Az anya idősápoló, sokat dolgozik, fáradt, szeretne otthon békességet, de a gyerek reggel nem akar fölkelni és iskolába menni, ha hazajön csak számítógépezne. És nagyon unatkozik itt. Bezzeg Bakuban...ott minden más volt: barátok, szerető család, pénz, szórakozás. Ott jó volt, itt szenved.
Milyen jó lenne egy családegyesítésre szakosodott csoportot létrehozni, amelyik kifejezetten ilyen esetekben segítene: programokat szervezne, amelyeken keresztül az újratalálkozott családtagok közös élményekhez jutnának, újraismerkednének, hiszen az eltelt hónapok és évek mindenkit megviselnek, miközben az emberek megváltoznak. Ha már annyi pénzt költenek az integrációra, legalább legyen sikeres!