Elgurult a gyógyszere

Van az úgy, hogy a tűz kifog a tűzoltón

Nem igaz, nem gurult el az a fránya gyógyszer, az anyukája felejtette el beszerezni. Ezt maga (nevezzük így) Bastian mesélte el délben, amikor a már megszokott túlpörgéséhez képest ezerszeresen túlpörögve jött ebédelni. Első mozdulatra leverte az evőeszközt, aztán kiborította a teát, majd rendcsinálás címszóval mindent összekutyult. Egyedül volt az asztalnál, de olyan műsort adott, mintha mind a tíz széken ültek volna. Bastian hiperaktív, gyógyszert kap, hogy valamennyire koncentrálni tudjon. Gyógyszerrel se könnyű vele, mert folyton jár a szája, állandóan vitatkozik, és bármilyen érvnek hosszasan ellenáll. Szerinte nem az a megálló jön, ami jön, a matek leckét nem úgy kell megoldani, ahogy kell...és sorolhatnám. Aztán, amikor már maga is rájön, hogy nem volt igaza, hirtelen száznyolcvan fokos fordulatot vesz és teljes erővel állítja, hogy ő nem is azt mondta, amit, hanem pont az ellenkezőjét. Én jól szórakozom rajta. De ma tényleg nagyon fárasztó volt. Miután megjöttek a hatodikosok és teljes hangerőre kapcsoltak, hosszasan győzködtem, menjünk át a média terembe, hogy meg tudja csinálni a matek leckéjét. Nagy nehezen beadta a derekát. De kerek hatvan perc alatt sem volt képes három szuper könnyű feladatot megoldani. Cserében végig kellett hallgatnom egy német komikus több előadását, egy hosszas okfejtést arról, miért rángatózik a lába. kiselőadást tartott a fociedzéseiről, és közben énekelt, vijjogott, vadul gesztikulált, föl-fölpattant és vihogott. Próbáltam motiválni: egy feladat, egy menet pingpong. Erre nagy nehezen hajlandó volt néha egy-egy számot leírni, változatlan műsor kíséretében. Én gyógyszerellenes vagyok. Nagyon. De ma délután beláttam, hogy van az a probléma, amit nehéz lenne gyógyszer nélkül megoldani. Persze meg lehetne, ha Bastian anyukája nem volna munkanélküli és internetfüggő, ha több energiája és figyelme jutna a fiára, ha minden igyekezete a fiára irányulna. Még évekkel ezelőtt találkoztam egy pszichiáterrel, aki Ayres-terápiával sikeresen "gyógyított" hiperaktív gyerekeket. Az idézőjel azért fontos, mert a hiperaktivitás nem betegség.

A sánta kutya esete az utoléréssel

Hamar utolértük

A tábor első napján feltűnt négy vietnami lány. Teljesen lekötötte őket a mobiltelefonjuk. A fülhallgató, mint köldökzsinór kötötte össze hallásközpontjukat a készülékkel. Még ebéd közben is a technika hatása alatt voltak. Aztán nem jöttek többet. Sem kedden, sem szerdán. Tegnap megkaptam egyikük telefonszámát, hogy érdeklődjem hogylétük és további céljaik iránt. Anyukáé volt a szám, hosszas próbálkozás után tudtam csak elérni. Az anya keleti kiejtéssel beszéli a németet: lassan, de azért biztosan megértettük egymást. Azt mondta, hogy természetesen jön ma a lánya. Aki - természetesen - nem jött, mint ahogy a három barátnője sem. Azon melegében hívtam még egyszer az anyukát, aki váltig állította, hogy a lány tegnap is a táborban volt, csak egy másik csoportban, sőt ma is itt kellene lennie. De nem volt, éppen iskolát, helyesebben tábort került. Anyuka nagy nehezen megértette, hogy sem tegnap, sem tegnapelőtt nem jelent meg a gyerek és ma sincs a lánya velünk. Elnézést és egy kis időt kért. Gondolom rövidre zárta a lánnyal a történetet, mert körülbelül tíz perc visszahívott, hogy hamarosan megjelenik mind a négy lány. És lőn. Jöttek, fülhallgatóstul, mobilostul. Anyuka ismét telefonált és elégedetten nyugtázta, hogy kivételesen nem rázta át a lánya, úgy mint előző két nap, hanem valóban megérkezett a tanfolyamra. Hát így járt a kreatív mesemondó gyerek, akit egy sánta kutyánál is hamarabb utolértünk. Barátnőstül, mobilostul.
A kamaszvadászat után fennmaradt időt az egyik aprócska gyerekeket összefogó csoportban töltöttem. A tanárnő szerepét játszó fiatal lány nem igazán tud mit kezdeni a korosztállyal. Nagyon örült, hogy beültem hozzájuk, még ebéd után is hálálkodott. Pedig mindössze öt gyerekkel kellett volna elbírnia. Igaz, hogy közülük három amolyan "hiperaktív", olyan, aki képtelen akár egyetlen percig is megülni a fenekén. Holnapra megtervezek nekik egy délelőtti programot, mert így teljesen értelmetlenül megy el másfél óra. Ha már ott vannak, tanuljanak is valamit.

Julija, a vadóc

Julija tele van szeretettel, csak vadóc viselkedése mögött nehéz ezt meglátni

Litvániából érkezett, alig több mint egy éve. Tizenhat éves, magas, vékony, csinos lány. Kifejezetten magas érzelmi intelligenciával rendelkezik, de hiper-szuperaktív (szándékosan használtam így, hiszen nem a klasszikus hiperaktivitásról van szó). Hangos, szeret a középpontban lenni, nem tud megálljt parancsolni magának. Mégis szót lehet vele érteni, mert alapjában véve kedves, barátságos lány. Az egyik tréning alatt annyira nem tudta türtőztetni magát, hogy inkább elvittem magammal az irodába. Ott egy darabig zenét hallgattunk, beszélgettünk, de annyira nyugtalan és ideges volt, hogy inkább sétálni mentünk. Az iskola mellett van egy arborétum, ami egy fákkal sűrűn övezett út választ el az intézményünktől. Arra vettük az irányt. Julija magának sem tudta megmagyarázni, hogy miért olyan feszült, de egyszerre ömleni kezdett belőle a szó. Mesélt a gyerekkoráról, arról, hogy még egészen kicsi volt, amikor lelépett az apja, aki azóta sem kíváncsi rá. Anyjáról, akit következő élettársa úgy megvert, hogy az akkor terhes nő elvetélt. Mostohaapjáról, akivel egyáltalán nem jönnek ki, ezért is lakik inkább szintén Berlinben élő nagymamájánál. Amúgy a német fővárosba is úgy kerültek, hogy a nagymama már egy évtizede itt lakott. A lehetőségek vonzották ide a családot, ahol Julija mellett már egy közös – most ötéves – kisfiú is volt. Egészen biztosan az ideköltözés okai között szerepelt az is, hogy a nagymama rákos lett. Szerencsére fölépült, de Julija minden ellenőrző vizsgálat előtt nagyon izgul, nehogy visszaessen a mama. Julijának nagyon hiányzik otthona, a hátrahagyott barátok, az anyanyelve, Litvánia, pedig elég balhés lehetett ott is az élete. Volt egy barátja, akit drogterjesztésért kapott el a rendőrség. A fiú öngyilkos lett. Julija, amikor meglátta a ravatalon – saját bevallása szerint – hat órára kővé vált. Nem tudott megmozdulni. Azóta már túltette magát az eseten, most az iskola egyik német diákjával jár. Hogy Julija élete miért alakult így és mitől ilyen nyugtalan, hangos és önmagát is nehezen elfogadó, megmagyarázta egy szülői beszélgetés. Az anyja és a nagymamája is eljött. Két, hatalmas festett szőke ondolált hajkoronát hordó nő. Le se tagadhatták volna egymás, hogy anya és lánya, bár messziről inkább testvéreknek tűntek. Ám, míg a nagymama melegséget, addig az anya cinikus hidegséget sugárzott. És a beszélgetés során is az érdekelte leginkább, miért tilos az iskolában a mobiltelefon használata, és miért nem figyelnek oda jobban a tanárok arra, hogy mi minden történik a hazafelé vezető úton. Szó volt még arról, hogy milyen példát mutat az igazgató a gyerekeknek, ha maga is dohányzik (soha nem gyújt rá gyerekek előtt). Szóval a „lényegre” kérdezett rá. Aztán – az utolsó öt percben – Julija magatartása és tanulmányairól is szó esett. Mihamarabb egy jó gimnáziumban szeretné látni a lányát. Abban mindannyian egyetértettünk, hogy Julija értelmes, okos lány, de ahhoz, hogy megfelelő tanulmányokat folytathasson, a nyelvtudásának még nagyon sokat kell fejlődnie. A nagymama – aki egy német férfival él – mondta, hogy ők sokat segítenek neki otthon, igyekeznek minél többet németül beszélni. Ha Julija továbbra is jól halad, az őszi szünet után talán iskolát válthat. A talány számunkra inkább az, hogy ezt a viselkedést mennyire tudja majd tolerálni egy átlagos, nem különleges elbánást igénylő gyerekekre szabott intézmény.