Anyák

Mindenki a legjobbat akarja a gyerekének

Itt csak a jövő  vasárnap ünneplik az anyák napját. Már akik. Mert az egykori NDK-ban ebből nem csináltak nagy ügyet. Gondolom azért, mert szerették volna a gyereknevelést a lehető leginkább állami kézben tudni. A szülők nemigen szóltak bele a gyerekek előmenetelébe. Például a továbbtanulásban sem volt sok szavuk, nagyjából a pedagógusok döntötték el, hogy mi legyen a gyerekből. Valami ilyesmi most a kormányideál  Magyarországon. Elszomorító. De persze, milyen szabadság az, ahol nem azért nem dönt a szülő, mert nem teheti, hanem azért, mert sem tudása, sem motivációja, és csöppet sem mellesleg pénze sincs ahhoz, hogy a gyerekének jobb jövőt álmodjon. Végigperegnek előttem az anyák, akikkel mostanában találkoztam. Rule édesanyja, a hat éve Berlinben élő, németül még mindig nem beszélő, nagyjából analfabéta nő, akit csöppet sem zavar, ha a gyereke iskola helyett otthon alszik. Pedig biztosan ő is szereti a fiát és jót akar neki. Csak más elképzelései vannak a jóról - ha ugyan egyáltalán vannak bármilyen elképzelései - mint nekünk. És néha felötlik bennem a kétely: biztos, hogy nekünk van igazunk? Ha végiglébecolhatja, végigügyeskedheti valaki az életet, érdemes-e vajon folytonosan küzdeni, célokat keresni, állandóan csak előre menni és várni, hogy egyszer majd...Rule családja ezerrel a mában él, sokkal inkább, mint mi. Aztán ott van Julija, aki tizenhét éves, véletlenül maradt terhes és pillanatokon belül szül. Az anyja is fiatal még, de valójában a nagyanyja is. Két generációba hármat zsúfoltak. Julija egy az egyben az előtte járó asszonyok mintáját követi: szül, mert úgy alakul, aztán majd csak lesz valahogy. Ez is a pillanatnak szól. Most vagyok szerelmes, most megszülöm a gyerekét. Igaz, az apa sincs több tizennyolcnál és egy viszonylag új szerzemény, olyan kapcsolat, amire nem lehet jövőt és családot építeni. De nem is kell. Juliját sem az apja nevelte föl és az anyját sem. Nagy tétekben fogadhatnék rá, hogy a születendő gyerek is számos apafélével találkozik majd. Aztán itt van Anton anyukája. Aki felelős döntést hozott, hogy a vérzékenységben szenvedő fia jó kezelést kaphasson, ezért jött a család Berlinbe. Ő viszont túlóvja a gyereket, aki, ha éppen nincs kedve fölkelni, csak annyit mond, hogy rosszul érzi magát, és már maradhat is az ágyban. Naná, hogy egy tizenöt éves kamasz elég gyakran él ezzel az eszközzel. Nem tudom, én hogyan  viselkednék az anya helyében. Lehet, hogy ugyanígy. Azt hiszem, ha beteg lenne a gyerekem, nekem sem lenne más preferenciám, mint megóvni minden bajtól. Hiszen hol van az iskola az élethez képest? És az élet itt valóban a létet, a lélegzést jelenti. És persze itt van a kis patronáltam édesanyja, aki még mindig csak huszonnégy éves és már négy gyereke van, mint állami gondoskodásban. A legidősebb kilenc, a legkisebb öt. És már majdnem jött a következő, de a sors közbeszólt. De majd jön még, hiszen van új élettárs, lesz új család. A "régi" gyerekek majd ellesznek a lakóotthonokban, néha meglátogatja őket, vesz nekik ajándékot. Ki ítélheti el, amikor a gyerekek apja verte őt, nem szedhetett fogamzásgátlót, a nagycsalád beszippantotta és uralkodott fölötte. A gyerekek jöttek, egyik a másik után ő pedig nem szabadulhatott. Aztán egyszer csak, amikor már elég fölnőttnek és erősnek érezte magát, valahogy kimenekült a helyzetből. A gyerekeket nem tudta magával vinni, se pénze, se munkája, se lakása, se jövőképe nem volt. Azóta már dolgozik, megszerezte a jogosítványt és talán a saját kezében tudja tartani az életét. Amibe a négy gyerek már nem igazán fér bele, hiszen ők a régi, meghaladott élet részei. Mi jogon ítélhetnénk el bármelyik anyát? Mindenki úgy éli az életét, ahogy tudja, ahogy szüleitől látta, ahogy sikerül neki. Mi csak egyet tehetünk: megpróbáljuk a legjobban csinálni. Aztán majd a gyerekeink eldöntik, hogy sikerült-e.

Amikor az életedért menekülsz

Hogyan magyarázzam meg neki...?

Megpróbálom elképzelni, bármilyen nehéz is, hogy milyen lehet úgy menekülni a hazámból, az otthonomból, hogy mindent, de tényleg mindent, még a tízéves gyerekem is hátra kell hagynom. Az életemért futok, mert a férjem, akinek két fiút szültem heroinfüggő, többszörösen elítélt, agresszív, erőszakos. Álnéven, Oroszországon keresztül hagyom el Azerbajdzsánt és Németországban találok új életre. Senki nem tudhatja meg, hol vagyok, nehogy a férfi, akitől rettegek, a nyomomra akadjon. Így tehát sem a felnőtt, már családos, sem a kicsi fiam nem hívom fel több mint egy évig. Otthon fodrászként dolgoztam, itt elvégzek egy idősgondozói tanfolyamot, megtanulok németül és megpróbálok új életet kezdeni. Aztán rokonokon keresztül jön a hír: a rettegett férfi meghalt. Azt ugyan senki nem közli velem, hogy a kisebbik fiam az apja halálos ágyánál kijelenti: mostantól engem is halottnak tart és nem érdekli, hogy mi van velem, de talán jobb is. Mert mit mondhatnék egy még mindig csak tizenkét éves gyereknek? Hogy csak így tudtam életben maradni? Hogy talán, ha otthon maradok, már én is a föld alatt lennék? Úgysem értené meg. Egy évig nem hajlandó szóba állni velem, még a szobából is kimegy, amikor telefonálok. Pedig szeretnék újra vele lenni. Hogyan magyarázzam meg neki, hogy őt nem hagytam el, bár a nehéz pillanatokban valóban nem álltam mellette. Aztán elintézek mindent, jöhet ő is Berlinbe. De nem akar. A nagyapja, a bátyja, mindenki győzködi, hogy az anyja mellett a helye. Mégis kötélnek áll. Jön az én kicsi fiam, aki közben megnőtt, tizennégy éves lett, nagydarab, csámpás fogú, dohányzik, és alkalomadtán vodkázik is. Jön, elvileg két hete van meghozni a döntést, hogy visszamegy-e. Nem akar maradni. Aztán, amikor letelik az idő, mégis marad. Majd megbánja. Könyörög, hogy küldjem haza, otthon sokkal jobb volt. Megpróbálom itt tartani, de egy idő múltán elszabadul a pokol. Nem tudok hatni rá. Az apját isteníti, azt mondja, ő rá hasonlít, olyan, mint ő volt. Ez megrémít. Megpróbálom elmagyarázni neki, hogy az apja nem az volt, akinek gondolja, engem félelemben tartott, muszáj volt otthagynom őket, hogy túléljem valahogy. De amikor rosszat mondok az apjáról, szétveri a lakást. A szomszédok kihívják a rendőrséget. Odahaza is voltak zűrös ügyei, szerintem azért is beszélték rá az utazásra nagyapjáék, bár ezt nem tudhatom pontosan. Nem bírom tovább, segítséget kérek. A Jugendamt felajánlja, hogy lakóotthonba mehet, de amikor meghallja, megzsarol: megint eldobsz magadtól? Menne is, maradna is, ő sem tudja, mi lenne a jó. Együtt vagy külön. Velem vagy nélkülem. Az apja halott, a bátyjának saját családja van, a nagyapja öreg. De ha itt marad és így marad, dolgozni sem tudok. Olyan büszke voltam arra, hogy a magam erejéből álltam talpra. Most pedig ez a sok stressz teljesen kikészít. Visszakapom-e valamikor az én kisfiam vagy az, akire éjszakákon át álmatlanul forgolódva gondoltam, már nem is létezik? Itt van helyette egy nagyra nőtt, balhés, zűrös kamasz, aki pont úgy fenyeget, ahogy az apja tette valaha. Lehet, hogy le kellene róla mondanom, mert a túlélés ösztöne ezt parancsolja? De hát a fiam, én születem én ringattam…

Nem, azt hiszem, elképzelni sem tudom, milyen lehet.