Mikor lesz vége?

Albániába menekültek a vész elől

Hétfő van. Reggel szokás szerint beszélgetéssel kezdtük a suliban. Körberaktuk a székeket és mindenki elmondta, mit csinált a hétvégén, mi a gondja-baja, miért fáradt (kamaszok: mindig fáradtak). A tanárnő elmesélte, milyen mélyen megérintette őt a szerbiai árvíz, és hogy hallotta híradóban, mennyire veszélyes lett néhány környék a taposóaknák miatt. A víz elvitte a jelöléseket és a kerítéseket sok helyen, így az emberek nem tudják, melyek azok a területek, amelyek még mindig taposóaknákat rejtenek. A tizenöt éves koszovói lány erre nem kis kárörvendéssel azt mondta, hogy ez egyáltalán nem szomorú, sőt, nagyon jó dolog, úgy kell nekik. Megkérdeztem: akkor is ezt mondaná, ha gyerekek halnának meg emiatt? Csípőből válaszolt: Koszovóban is öltek a szerbek gyerekeket. Semmilyen érv nem hatott rá, olyan mélyen belerögzült a szerbek gyűlölete, hogy azt onnan már semmi és senki ki nem mossa. Még régebben mesélte, hogy az édesanyja vele volt terhes a háború kitörésekor, Albániába menekültek a vész elől. Nem tudom, hogy otthon beszélnek-e még az eseményekről (gondolom, hogy igen) ,azt sem, milyen megpróbáltatásokon ment át a család (két idősebb nővére van), de ő már soha nem fog megbocsátani. Vajon hány generáció kell még ahhoz, hogy a szívekben, lelkekben is béke legyen? Lesz béke egyáltalán valaha?

A háború gyermekei

A kép a korcsolyázáskor készült, de nem a mi gyerekeink szerepelnek rajta

Az albán származású Kledi tizenhét évesen került a nyelvi (Willkommen) osztályba. Balhés srác volt. Macedóniában született, kiskorában települtek át Albániába. Születésekor Macedónia már függetlenedett Szerbiától, de kiskorában a koszovói albán-szerb konfliktus és háború az egész régióban éreztette hatását. Apja igazi kalandor lehet. a fiú elmesélése szerint szerencsét próbált Nyugat-Európa számos országában. A szerbek iránti gyűlölet beleégett a fiúba - és gondolom az egész albán közösségbe. Amikor a szerbekről beszélt, elsötétedett Kledi szeme. Megmérgezte őt a háború. A konfliktusokra csak erőszakkal tudott reagálni. Azonnal támadt, ha úgy érezte sérelem érte vagy éppen csak fenyegeti. Csúnyán nézett rá valaki reggel a buszon? Azonnal beszólt és a végletekig kiélezte a helyzetet. Neki mindig rálépett valaki a lábára, őt mindig megszólták a származása miatt...rendszeresen keveredett így verekedésbe. Ha néha elfelejtkezett arról, hogy harcolnia és védekeznie kell, egészen békés, kedves mosoly játszott a szája szögletében. Ilyenkor kisfiússá vált és megszépült. Ekkor lehetett igazán komoly dolgokról beszélgetni. Élhetett volna békés, boldog életet is, de nem hagyták. Vajon hány generáción át öröklődik még a gyűlölet? És elmúlik-e valaha? (Kledi azóta másik iskolába ment szakmát tanulni, de néhány nap után kimaradt onnan.)
Marica októbertől tanul nálunk. A tizenöt éves erős, magas, büszke albán lány Koszovóból jött a családjával. Egyetlen szót se beszélt németül, angolul is alig, így elég nehezen indult el a kommunikáció. Ma már - úgy, ahogy - megértjük egymást. Nehéz neki az osztályban, ahol rajta és Harisnyás Pippin kívül mindenki szót tud váltani az anyanyelvén valakivel. De hát albánul (és lengyelül) pillanatnyilag rajtuk kívül senki sem beszél. Ez sok félreértésre is okot ad. Marica túl hamar válik agresszívvá, egy kicsit olyan, mint Kledi. Rengeteg konfliktusa van, különösen Kiner és Anton állnak hadilábon vele. Pedig mind a két fiú magas érzelmi intelligenciával rendelkezik és rendkívül barátságosak. A probléma forrása a rossz, félreértett kommunikáció, amit egy beszélgetésen el is magyaráztunk nekik. Maricától több türelmet, a fiúktól több megértést kértünk. Maricával terhes volt az édesanyja, amikor kitört a koszovói háború. Albániába menekült a család, Marica - ha jól értettem - ott is született. Aztán, a helyzet normalizálódásával visszaköltöztek az otthonukba, de el tudom képzelni, hogy magzatként és pici babaként milyen traumákon mehetett át ez a lány. A család a jobb élet reményében jött Berlinbe, rokoni összefogással egy pizzázót nyitottak. A lány nagyon magányos itt, nem csak az osztályban, otthon is egyedül van. Marica beilleszkedésében mégis nagyon bízom. Szerdán ez a reményem megerősítést is kapott. Ekkor tartottuk a szokásos havi aktív napot. Ilyenkor valami nagyon mást csinálunk az iskolán kívül. Most például korcsolyázni mentünk. Három órát töltöttek a gyerekek a jégen ragyogó napsütésben. Ez a nap eredményesebb volt csapatépítésben, mint bármilyen profi tréning. Egymásba kapaszkodtak, húzták-vonták, támogatták egymást. Amikor Marica elesett, Kiner segíetette föl. A mindig magányos és magába forduló Pippi Antonnal kézen fogva siklott és nevetett, nevetett, nevetett...észre sem vették, hogy mennyire szerették egymást ezen a délelőttön.

A csatát megnyertem, a háborút még nem

Az emberekkel szemben nagy harcos, az állatoktól azonban fél

Az én nyolcéves kis szerb-roma kislányom, aki mellé azért állítottak oda heti tíz órában, hogy próbáljam egy kicsit megszelídíteni, és aki minden módon tiltakozott az elején ez ellen, ma, amikor meglátott, fölragyogott és nagyon örült nekem. Életemben nem volt még ilyen sikerélményem. Ha belegondolok, hogy egy hónapja még üvöltve küldött ki a szobájából, akkor azt hiszem, hihetetlen fejlődésen mentünk keresztül. Ebben komoly szerepe van annak, hogy az elmúlt két hétben iskolaszünet volt, és nagyon jó kis programokat sikerült kitalálnom: voltunk állatkertben (oda először nem akart jönni, merthogy az unalmas, majd alig tudtam este hazahúzni), felfedezős múzeumban (nagyon jó a berlini technikai múzeum, annyi benne az információ és olyan szemléletes, sok játékkal és tapasztalási lehetőséggel, hogy végig sem tudtuk nézni), beletrafáltam abba a mozifilmbe, amit már nagyon meg akart nézni és elvittem lovagolni is. Hab a tortán, hogy egy másik kis lakóotthonos lányka is jött velünk, szóval most már két lányom van gyakorlatilag. Szóval ma már kitörő örömmel fogadott (a másik kislány eddig is mindig nagyon várt), és bár azt mondta, hogy inkább szívesebben maradt volna otthon, szó nélkül jött (jöttek) a Robin Hood játszótérre, ahol persze remekül érezték magukat. Este pedig azt mondta, hogy maradhatnék még egy kicsit. A nevelők csak néztek, hogy mi történt. Hát: sok-sok türelem és idő…ennyi. Persze nem bízom el magam, lesz még hiszti, vita, kiabálás, de azt hiszem, jó úton járunk. És ma csak erre akarok gondolni!

Sértődött kislány dinoszauruszokkal

Az egyik delfin

A pólója szakadt, a zoknija két teljesen különböző darab és újra megmakacsolta magát: csak akkor jön velem a Naturkunde Museumba, ha egy másik lányt is magunkkal viszünk. Az én kis szerb-roma lánykám megint alakít. Mindig variál, mindig kitalál valamit és csak azt fogadja el, ha övé az utolsó szól. Elmagyarázom neki, hogy máskor, ha előre megbeszéljük, jöhet velünk a „barátnője”. Nem mindig, de néha igen. Ma azonban csak ketten megyünk. Nem, nem és nem, akkor ő sem jön, mert különben is, a múzeum unalmas. De gyerekfesztivál van, sok érdekes programmal – magyarázom, ám mindez falra hányt borsó. Inkább itthon marad játszani. Aztán csak megkötjük az éppen aktuális kompromisszumot: tíz perc játék még itthon, utána tíz perc játék a bevásárlóközpont ingyenes Nintendóján, utána továbbmegyünk. Ha a múzeumot unalmasnak találja, hazajövünk. A tíz perc otthoni játékból fél perc lett, inkább már indulna ő is. A Nintendón játszik egyet a Mario-s játékkal és megyünk tovább. Közben megéhezik, kap egy Dönert, az a kedvence. Egyre elégedettebb. A múzeum felé vezető úton megint kezdi, hogy rettenetesen unalmas ez az egész, menjünk haza. De már látszik a bejárat előtti tér, ahol rengeteg program várja a gyerekeket. Azonnal gyökeret ver a mikroszkópoknál, teljes beleéléssel bámulja a különböző rovarokat. Nagyon tetszik neki. Látom rajta, hogy vécére kell mennie, bemegyünk hát az épületbe. Amikor az üvegen keresztül meglátja a dinoszaurusz-csontvázakat, már húz befelé, még a vécéről is elfelejtkezik. Azonnal, de rögvest közelebb akar menni. Megvesszük a jegyeket. Aztán csak lemegyünk az alagsorban található mosdókhoz, ám útközben ingyen plakátokat lehet elvenni. Ki is választ ötöt. Elintézi, amit kell, aztán rohanás vissza. Teljesen magával ragadja a kiállítás. Ráadásul nálam a fényképezőgép, így fotózhat is néhányat. Odáig van. Mindent megnéz, kipróbál, csak úgy rohannak a percek. Több mint két órát töltöttünk bent. De még nem akar hazamenni. Kint beáll az arcfestéses sorba, egy kék és egy rózsaszín delfint festet magára. Aztán még célba dob, iszik egy dínó-kólát és csak ezután vesszük hazafelé az irányt.  A plázánál megint Mariót akar játszani. Na, jó, öt perc. Alig tudom kicsalogatni az üzletből, mások is nintendózni szeretnének. Újra megsértődik, amiért fel kellett adnia a játékot, karba font kézzel, pulyka-képpel áll a kirakatnál és nem hajlandó tovább jönni. Nem is vitatkozom vele, csak megkérdezem tőle, kér-e még kólát. A „dínósból” van még egy kicsi. Igen, kér, és mintha mi sem történt volna, jön velem. Egy másodperc alatt elfelejti, hogy tulajdonképpen ő most megsértődött. Este hatra érünk haza. Otthon lelkesen mutogatja a plakátokat meg a fényképeket, amiket ő készített. Azt hiszem, legközelebb kiválasztunk egy párat, kinyomtatjuk és készítünk egy plakátot a kirándulás emlékére.