Facebook huszárok

Szép kilátás...

Lájkolunk, megosztunk és elégedetten dőlünk hátra: mi megtettük a magunkét. Föl se kell emelnünk a seggünket a fotelből ahhoz, hogy úgy érezzük, részt vettünk valamiben. Tüntetni? Piha. Ki a francnak van kedve ebben a hidegben/esőben/melegben kilépni a lakásból? Menjenek el mások, mi majd megnyomjuk a megfelelő gombot, megnézzük az összefoglalót és jól elmondjuk a véleményünket...Bántanak valakit? Hát jól odakommentelünk, kimerítve a verbális agresszió teljes tárházát. És közben föl sem merül bennünk, hogy ezzel mi is pont ugyanarra a szintre süllyedtünk, mint az elkövető...Ezzel le is ráztunk a felelősséget, nyugodtan verhetjük tovább a gyereket. Valaki közzéadja egy feltételezett bolti szarka fényképét? Mérlegelés nélkül küldjük tovább, mintha csak bennfentes információ birtokában volnánk. Meglehet, hogy egy ártatlan ember életét lehetetlenítjük el, de bele sem gondolunk. Gombnyomásra csökkentettük a bűnözést. Beleolvasunk egy amúgy jobb sorsra érdemes pszichológus négy éve készült interjújába? Szemünk sarkából könnycseppet törülgetve értünk vele egyet, de másnap hajnalban mégis fölébresztjük a gyereket, hogy nulladik órára induljon.
Olyan egyszerű továbbítani a rák ellenszerének tuti receptjét, a bús képű kiskutya fotóját, a politikai ellenfeleinket pocskondiázó, amúgy vérlázítóan gusztustalan grafikát, kedvenc zenéinket (ha olyanunk van, naponta ötször), a teljes fényképalbumot a vasárnapi kirándulásról, azt a cuki kis idézetet a rózsaszín tüllbe burkolt kislánnyal....mozog a kezünk, nyomjuk a gombot, az agyunk meg egyre üresebb. Miközben az interneten határtalanul kitágul, valójában egyre inkább egy képernyőre korlátozódik a világ. Ott keresünk párt, ott beszélgetünk a barátainkkal, ott nézzük a filmet, hallgatjuk a zenét. S ha mégis mennünk kell, hát magunkkal visszük a zsebünkben. Nehogy már a saját szemünkkel kelljen szembenézni a valósággal.

Új polihisztorok kora

Ez egy igazi albán szamár

Három éve volt talán, amikor szülőfalumban, félig-meddig kötelességként vettem részt egy "ismeretterjesztő" előadáson. Az előadás a mostanság olyan nagyon divatos ősmagyarkodás körül forgott. Válogatott hülyeségeket hallottunk, miközben a fejtágítást tartó nő néha megjegyezte, hogy ő amúgy gyógyító: amíg mi itten az ő elméletét hallgatjuk, egyúttal gyógyulunk is. Nem részletezem:  nyitott világkapuk, alattunk lüktető és gondolkodó Föld Istennő, a magyar, mint a legősibb, legkiválóbb és egyedülálló nép, talpunkon keresztül fölszívott információ...mindenki hallhatott már ilyen ostobaságokat. Amikor nem bírtam tovább és fölnyerítettem a röhögéstől, a nő dühösen rám nézett és komoly érvként hozta föl: mindez ott van az interneten, bárki elolvashatja. Hát ez az! Az interneten tényleg minden ott van: pro és kontra, de legfőképpen kontrollálatlanul. Az emberek pedig gondolkodás és forráskritika nélkül olvassák és posztolgatják egymásnak, amibe éppen belefutottak, ami szimpatikus nekik, ami megfelel nézeteiknek, elvárásaiknak. Mindenki fotós, újságíró, tanár, sőt, tudós, orvos mostanában, hiszen csak néhány kattintás és máris elkezdhetik a szörfölést. Minden kérdésükre ott a válasz valahol, valamilyen minőségben. Sőt, ott vannak a válaszok, mindenféle minőségben: a szemfényvesztéstől a komoly szakirodalomig. És a tudás pont azzal kezdődne, hogy a kettőt megkülönböztessük egymástól.
Hétmilliárd potenciális polihisztor otthona a Föld, ahol a mérhetetlen bölcsességnek csak az internethez való hozzáférés szab határt. Pedig azt hittem, hogy az egyre bonyolultabb világban csak egyre szűkebb területeken ismeri ki magát az ember. Mennyi új tudomány született az elmúlt évszázadokban és jönnek létre ma is újabb és újabb szaktudományágak. Egyre többet kell(ene) tanulni ahhoz, hogy egyre kisebb területet megismerjünk és megértsünk. És akkor tessék: itt ez a fránya internet, ami bebizonyítja, hogy hiába gürcöltünk, ültünk ott száz meg száz éjszaka a könyvek fölött, elég egy kattintás és Laci bácsi meg Lujzi néni bebizonyítja, hogy jobban tudja. Mert olvasták az interneten.
Megtanítják-e a mai gyerekeket arra, ami a legfontosabb volna: nem minden igaz, amit eléjük tálalnak, legyen az VV6 vagy a rákbetegséget gyógyító kutyatejfőzet leírása. Nem, azt hiszem, megint/még mindig nem ezt tanítják. A gyerekek az iskolában évszámokat magolnak, hihetetlenül fontos erkölcsi kérdésekről elmélkednek, gyököt vonnak, Jókait olvasnak. Aztán  otthon a világhálóhoz kapcsolódnak és egyedül birkóznak meg a rájuk zúduló információtömeggel. Nem kell sok idő, hogy elhiggyék magukról: egy kicsit mindenhez értenek. Nyakunkon az új polihisztorok tömege. Jaj nekünk!