A sánta kutya esete az utoléréssel

Hamar utolértük

A tábor első napján feltűnt négy vietnami lány. Teljesen lekötötte őket a mobiltelefonjuk. A fülhallgató, mint köldökzsinór kötötte össze hallásközpontjukat a készülékkel. Még ebéd közben is a technika hatása alatt voltak. Aztán nem jöttek többet. Sem kedden, sem szerdán. Tegnap megkaptam egyikük telefonszámát, hogy érdeklődjem hogylétük és további céljaik iránt. Anyukáé volt a szám, hosszas próbálkozás után tudtam csak elérni. Az anya keleti kiejtéssel beszéli a németet: lassan, de azért biztosan megértettük egymást. Azt mondta, hogy természetesen jön ma a lánya. Aki - természetesen - nem jött, mint ahogy a három barátnője sem. Azon melegében hívtam még egyszer az anyukát, aki váltig állította, hogy a lány tegnap is a táborban volt, csak egy másik csoportban, sőt ma is itt kellene lennie. De nem volt, éppen iskolát, helyesebben tábort került. Anyuka nagy nehezen megértette, hogy sem tegnap, sem tegnapelőtt nem jelent meg a gyerek és ma sincs a lánya velünk. Elnézést és egy kis időt kért. Gondolom rövidre zárta a lánnyal a történetet, mert körülbelül tíz perc visszahívott, hogy hamarosan megjelenik mind a négy lány. És lőn. Jöttek, fülhallgatóstul, mobilostul. Anyuka ismét telefonált és elégedetten nyugtázta, hogy kivételesen nem rázta át a lánya, úgy mint előző két nap, hanem valóban megérkezett a tanfolyamra. Hát így járt a kreatív mesemondó gyerek, akit egy sánta kutyánál is hamarabb utolértünk. Barátnőstül, mobilostul.
A kamaszvadászat után fennmaradt időt az egyik aprócska gyerekeket összefogó csoportban töltöttem. A tanárnő szerepét játszó fiatal lány nem igazán tud mit kezdeni a korosztállyal. Nagyon örült, hogy beültem hozzájuk, még ebéd után is hálálkodott. Pedig mindössze öt gyerekkel kellett volna elbírnia. Igaz, hogy közülük három amolyan "hiperaktív", olyan, aki képtelen akár egyetlen percig is megülni a fenekén. Holnapra megtervezek nekik egy délelőtti programot, mert így teljesen értelmetlenül megy el másfél óra. Ha már ott vannak, tanuljanak is valamit.

Kamaszok, és érdekli őket, mi történik velük

Ezt is láttuk

Ma Aktiv Tag volt. Ez azt jelenti, hogy tanítás helyett havonta egyszer valamilyen iskolán kívüli programot szervezünk a srácoknak. Elvileg piknikezni mentünk volna, de beállt a többnapos eső, szóval gyors újratervezés szükségeltetett. A Természettudományi Múzeumot választottuk. A pillanatnyilag hat gyerek (fogalmunk sincs, mikor kapunk új diákokat), közül mindössze hárman jöttek el. Anton, a koszovói lány és Harisnyás Pippi. Bár a tanárnő elvileg megnézte a múzeum nyitva tartását az interneten, de kiderült, hogy túl korán érkeztünk. Beültünk hát egy közeli kávézóba, hogy elverjük az időt. Már nem is tudom, hogy jött szóba az a serdülésről szóló Vekerdi előadás, amit a hétvégén néztem meg az interneten, de elkezdtem mesélni a kamaszkorról. Hihetetlen volt: feszülten figyeltek, látszott rajtuk, hogy eddig talán még senki sem beszélgetett velük ilyenekről. Aztán a tanárnővel a saját kamaszkorunkról meséltünk, hogyan csaptunk össze a szülőkkel, mi foglalkoztatott minket, milyen mélabúsak voltunk időnként...Főleg Anton volt aktív, ő is mesélt a szüleivel való kapcsolatáról, de még Harisnyás Pippi is megszólalt, hogy bizony neki is vannak vitái az anyukájával. (Pedig Pippi aztán tényleg csak akkor beszél, ha nagyon muszáj.) Egyszerűen imádom őket. Annyira jó volt csak úgy ülni és dumálni. Utána órákig bolyongtunk a múzeumban, viccelődtünk, beszélgettünk, jól éreztük magunkat. Hazafelé kértem új időpontot a koszovói lánynak az - akkor még azt hittem elbaltázott - hétfői találkozó helyett. Mint írtam, a lány odament a központba és senkit sem talált, erre hittem azt, hogy rossz helyszínt adtam meg. Hát nem, egyáltalán nem. A hiba nem az én készülékemben volt. A nő, aki segít majd neki a német nyelvben, szintén ott volt, nem is értem, hogyan kerülhették el egymást. Hát, a következő hétfőn tényleg el kell mennem a lánykámmal, hogy végre minden rendben elinduljon. A nekem szóló tanulság pedig az esetből: több önbizalom, kérem, több önbizalom.

Amikor elszakad a cérna

Nem baj, ha látják, hogy mi sem vagyunk szentek

Rule a határait feszegeti. Rendszeresen holmi nélkül jön iskolába, ha egyáltalán jön, s ha jön, általában elkésik. Az iskolában szabály, hogy aki nem ér be nyolc óráig, annak az első negyvenöt percet a kapu előtt kell töltenie. Nos, Rule még meg is sértődik, ha késik, és nem akar kint maradni. Ilyenkor avval fenyegetőzik, hogy hazamegy. (Eddig még soha nem ment haza.) Mostanában egyáltalán nem hajlandó tanulni, szórakozik az órákon, totál kiborítva a tanárnőt. Múltkor rám maradt az osztály az utolsó tíz percben. Olvasniuk kellett volna, de Rule szabotálta a munkát. Sőt, valamit beszólt románul. Vicces lehetett, mert jókat kacarászott. Egy darabig türelmesen vártam (ez be szokott jönni), de most hiába. A többiek kíváncsian figyelték a fejleményeket. Rule ismételgette a magáét, én pedig igyekeztem, hogy ne látszódjon rajtam: fogytán a türelmem. Nyilvánvaló volt számomra, hogy ez most amolyan kamaszos próbatétel, arra kíváncsi, meddig mehet el. Akinek van/volt kamasz gyereke, tudja, miről beszélek. A konfliktusba nem érdemes ilyenkor bevonódni, nekem mindig bejött, ha kimaradtam belőle és később beszéltem meg az esetet. Persze ehhez óriási türelem kell és idő. Most mindkettőnek híján voltam. Miután hiába vártam, hogy Rule felhagyjon a szórakozással, mosolyogva hozzáfordultam és kissé gúnyosan, magyarul kezdtem hozzá beszélni. Azt mondtam, amit gondoltam: én is tudok ám kiskomám úgy beszélni, hogy ne értsd. Nem olyan nagy tudomány ez...stb.. Gyorsan és összefüggően közöltem a mondanivalóm. Filmezni kellett volna a döbbenetet, ami kiült a fiú arcára. Fél perces megrökönyödés után szó nélkül nekiállt a dolgának, ahogy a többiek is. Hogy mi ebből a tanulság? Talán annyi, hogy  nem baj, ha néha elszakad a cérna. Az ember csak úgy maradhat hiteles, ha megmutatja, hogy bizony tud türelmetlen és dühös lenni. Egy-két csomó még nem zavaró, de arra érdemes figyelni, hogy túl sokszor ne szakadjon az a cérna, mert akkor használhatatlanná válik.