Budapest Pride - a boldogság mindenkinek jár

Okos, bátor, független, szellemes...egyszóval:  Esterházy

Esterházy Péter is részt vett a Budapest Pride megnyitóján. Interneten hallgattam meg a beszédét. Szenzációs volt, mint mindig: okos, független, bátor, szellemes, se több, se kevesebb, mint amennyit napjainkban egy ilyen alkalommal mondani kell. Gondolom ezután lesznek, akik buzizni fogják Magyarország és Európa egyik legnagyobb íróját, de ez föl sem ér hozzá. Nagyon tisztelem őt, persze nem csak ezért. Én, sok évvel ezelőtt sokkal gyávább voltam. Pedig tétje sem volt a dolognak. Egy Valentin napi moziakción buktam el. Szerelemespároknak ajánlottak kedvezményt, egy jeggyel mehettek be az előadásokra aznap ketten. Munka után egy kolléganőm megkérdezte, nincs-e kedvem egy frissen bemutatott filmet megnézni. Talán a Büszkeség és balítélet új verziója ment. A mozi felé autózva kitaláltuk, leszbikusnak valljuk magunkat és igényt tartunk a lehetőségre. Alaposan felkészültünk, mit mondunk majd, ha nem kapjuk meg a pároknak szóló kedvezményt. Aztán, amikor a kassza elé értünk, meg se mertünk nyekkenni. A pénztáros pedig mindenféle kérdés nélkül adott két jegyet egy áráért.Azóta sok meleg ismerősöm lett, főleg itt Berlinben. Itt aztán tényleg nem foglalkozik senki azzal, hogy ki kit és hogyan szeret. De Németországban is hosszú volt az út idáig. Esterházy és a talán még bátrabb Lakner Zoltán segítenek ezt az utat megrövidíteni. Persze nem csak ők, hanem mindenki, aki felvállalja nemi orientációját vagy "csak" bármi módon kifejezi toleranciáját. Innen a távolból most kifejezetten egy ismerős fiatal srácra gondolok, aki tavaly nyáron vállalta föl a világ előtt "másságát" (már maga a szó is milyen idétlen), és nagyon remélem, azóta megtalálta a helyét és nem bánta meg lépését. A boldogság mindenkinek jár...
Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt

Mit zagyválnak már megint?

Szamárságokkal tömik a fejeket

Tegnapi MTI-hír. Nem értem. Vagy az MTI újságírója végzett slendrián munkát, vagy Balog Zoltán beszélt ismét össze-vissza. Egyiken sem csodálkoznék. Idemásoltam a tudósítást.
 " A roma fiataloknak meg kell találniuk a saját útjukat, azt kell tenniük, ami a feladatuk, nem pedig olyan példaképeket másolniuk, akikké nem tudnak válni - mondta az emberierőforrás- miniszter a Keresztény Roma Szakkollégiumok éves konferenciáján szombaton Budapesten. Balog Zoltán arra hívta fel a hallgatók figyelmét: nagy kihívást jelent, hogyan tudnak keresztény roma magyar értelmiségivé válni és annak megmaradni. Szavai szerint ez a fajta másság az ősi zsidó-keresztény tradícióra épül, és a benne élők nem oldódnak fel a többségben, mindig meg lehet őket különböztetni. Ennek a másságnak kétféle veszélye van - folytatta -, egyrészt, hogy a benne élők megpróbálnak olyanná válni, mint a többség, míg a másik egy hamis küldetéstudat, ami elkülönülést eredményez."

A gitáros

Nekem mindig kivirágzott, ha láttam

A szép arcú, szemüveges fiú minden reggel fél nyolckor szállt fel Alt-Blankenburgban a 150-es buszra. Aki először látta, nem tudta a szemét levenni róla, de a járattal rendszeresen utazók már ismerték, ügyet sem vetettek rá. A srác éppúgy lehetett tizenhat éves, mint ahogy huszonöt. Mindig tiszta, rendes, divatos ruhát hordott: ősszel farmer, vastag pulóver, télen kordnadrág, sötétkék dzseki, fekete sapka, sál, kesztyű. Látszott rajta, hogy gondját viselik. A fiú nagy zenerajongó volt. A fülhallgató – mint a legtöbb fiatalnak – szinte teste részévé vált. Hogy éppen mit hallgat, arra azokból a dallam- és szövegfoszlányokból lehetett következtetni, amit néha hangosan énekelt. Sosem hallottuk az egész dalt, mindig csak tépett részleteket. Nem csak befogadta a muzsikát, hanem együtt létezett vele, az alkotás részévé vált. Már a megállóban koncertezett. Valószínűleg maga mögé képzelte a zenekart, aminek ő volt a gitárosa. Ütötte, vágta, szenvedélyesen pengette képzeletbeli hangszerét, és ütemesen mozgott hozzá: hajlott a törzse, forgott, ugrált, sajátos koreográfiája volt. Úgy, mint a nagyoknak a színpadon. Tánclépésben járt, néha indiánszökdelésbe csapott át lépte, menet közben is ritmusra hajlongott. Sosem hagyta abba a zenélést. Azok az artikulátlan félszótagok, amik időnként előtörtek belőle csak megerősítették, hogy komolyan gondolja, amit csinál. Ő ott reggel, saját gitárkísérettel tényleg előadta a dalt.

Nem tudom hová ment: speciális iskolába? Értelmi sérültek napközi otthonába? Dolgozni? De nála megszállottabb zenésszel még sosem találkoztam. A három megálló alatt, amíg együtt utaztunk mindig arra gondoltam, hogy sajnálhatnám, mégis inkább szerencsésnek tartom ezt a fiút: valaki szereti, van otthona, biztonságban él és élete minden percében szenvedélyének, a zenének hódolhat. Melyikünknek adatik meg mindez?