A gitáros

Nekem mindig kivirágzott, ha láttam

A szép arcú, szemüveges fiú minden reggel fél nyolckor szállt fel Alt-Blankenburgban a 150-es buszra. Aki először látta, nem tudta a szemét levenni róla, de a járattal rendszeresen utazók már ismerték, ügyet sem vetettek rá. A srác éppúgy lehetett tizenhat éves, mint ahogy huszonöt. Mindig tiszta, rendes, divatos ruhát hordott: ősszel farmer, vastag pulóver, télen kordnadrág, sötétkék dzseki, fekete sapka, sál, kesztyű. Látszott rajta, hogy gondját viselik. A fiú nagy zenerajongó volt. A fülhallgató – mint a legtöbb fiatalnak – szinte teste részévé vált. Hogy éppen mit hallgat, arra azokból a dallam- és szövegfoszlányokból lehetett következtetni, amit néha hangosan énekelt. Sosem hallottuk az egész dalt, mindig csak tépett részleteket. Nem csak befogadta a muzsikát, hanem együtt létezett vele, az alkotás részévé vált. Már a megállóban koncertezett. Valószínűleg maga mögé képzelte a zenekart, aminek ő volt a gitárosa. Ütötte, vágta, szenvedélyesen pengette képzeletbeli hangszerét, és ütemesen mozgott hozzá: hajlott a törzse, forgott, ugrált, sajátos koreográfiája volt. Úgy, mint a nagyoknak a színpadon. Tánclépésben járt, néha indiánszökdelésbe csapott át lépte, menet közben is ritmusra hajlongott. Sosem hagyta abba a zenélést. Azok az artikulátlan félszótagok, amik időnként előtörtek belőle csak megerősítették, hogy komolyan gondolja, amit csinál. Ő ott reggel, saját gitárkísérettel tényleg előadta a dalt.

Nem tudom hová ment: speciális iskolába? Értelmi sérültek napközi otthonába? Dolgozni? De nála megszállottabb zenésszel még sosem találkoztam. A három megálló alatt, amíg együtt utaztunk mindig arra gondoltam, hogy sajnálhatnám, mégis inkább szerencsésnek tartom ezt a fiút: valaki szereti, van otthona, biztonságban él és élete minden percében szenvedélyének, a zenének hódolhat. Melyikünknek adatik meg mindez?