Amikor az életedért menekülsz

Hogyan magyarázzam meg neki...?

Megpróbálom elképzelni, bármilyen nehéz is, hogy milyen lehet úgy menekülni a hazámból, az otthonomból, hogy mindent, de tényleg mindent, még a tízéves gyerekem is hátra kell hagynom. Az életemért futok, mert a férjem, akinek két fiút szültem heroinfüggő, többszörösen elítélt, agresszív, erőszakos. Álnéven, Oroszországon keresztül hagyom el Azerbajdzsánt és Németországban találok új életre. Senki nem tudhatja meg, hol vagyok, nehogy a férfi, akitől rettegek, a nyomomra akadjon. Így tehát sem a felnőtt, már családos, sem a kicsi fiam nem hívom fel több mint egy évig. Otthon fodrászként dolgoztam, itt elvégzek egy idősgondozói tanfolyamot, megtanulok németül és megpróbálok új életet kezdeni. Aztán rokonokon keresztül jön a hír: a rettegett férfi meghalt. Azt ugyan senki nem közli velem, hogy a kisebbik fiam az apja halálos ágyánál kijelenti: mostantól engem is halottnak tart és nem érdekli, hogy mi van velem, de talán jobb is. Mert mit mondhatnék egy még mindig csak tizenkét éves gyereknek? Hogy csak így tudtam életben maradni? Hogy talán, ha otthon maradok, már én is a föld alatt lennék? Úgysem értené meg. Egy évig nem hajlandó szóba állni velem, még a szobából is kimegy, amikor telefonálok. Pedig szeretnék újra vele lenni. Hogyan magyarázzam meg neki, hogy őt nem hagytam el, bár a nehéz pillanatokban valóban nem álltam mellette. Aztán elintézek mindent, jöhet ő is Berlinbe. De nem akar. A nagyapja, a bátyja, mindenki győzködi, hogy az anyja mellett a helye. Mégis kötélnek áll. Jön az én kicsi fiam, aki közben megnőtt, tizennégy éves lett, nagydarab, csámpás fogú, dohányzik, és alkalomadtán vodkázik is. Jön, elvileg két hete van meghozni a döntést, hogy visszamegy-e. Nem akar maradni. Aztán, amikor letelik az idő, mégis marad. Majd megbánja. Könyörög, hogy küldjem haza, otthon sokkal jobb volt. Megpróbálom itt tartani, de egy idő múltán elszabadul a pokol. Nem tudok hatni rá. Az apját isteníti, azt mondja, ő rá hasonlít, olyan, mint ő volt. Ez megrémít. Megpróbálom elmagyarázni neki, hogy az apja nem az volt, akinek gondolja, engem félelemben tartott, muszáj volt otthagynom őket, hogy túléljem valahogy. De amikor rosszat mondok az apjáról, szétveri a lakást. A szomszédok kihívják a rendőrséget. Odahaza is voltak zűrös ügyei, szerintem azért is beszélték rá az utazásra nagyapjáék, bár ezt nem tudhatom pontosan. Nem bírom tovább, segítséget kérek. A Jugendamt felajánlja, hogy lakóotthonba mehet, de amikor meghallja, megzsarol: megint eldobsz magadtól? Menne is, maradna is, ő sem tudja, mi lenne a jó. Együtt vagy külön. Velem vagy nélkülem. Az apja halott, a bátyjának saját családja van, a nagyapja öreg. De ha itt marad és így marad, dolgozni sem tudok. Olyan büszke voltam arra, hogy a magam erejéből álltam talpra. Most pedig ez a sok stressz teljesen kikészít. Visszakapom-e valamikor az én kisfiam vagy az, akire éjszakákon át álmatlanul forgolódva gondoltam, már nem is létezik? Itt van helyette egy nagyra nőtt, balhés, zűrös kamasz, aki pont úgy fenyeget, ahogy az apja tette valaha. Lehet, hogy le kellene róla mondanom, mert a túlélés ösztöne ezt parancsolja? De hát a fiam, én születem én ringattam…

Nem, azt hiszem, elképzelni sem tudom, milyen lehet.