Rossz válasz

Potsdam, Cecileinhof. 1945 júliusában itt tárgyal Sztálin. Truman és az angol Attlee

Nem voltam ott, amikor történt. Az egyik tizedikes srác bement a Willkommen Klasse-ba és elkezdte a német himnuszt. Ugyanő állítólag már többször tett megjegyzést a migráns gyerekekre, egyértelművé téve, hová kívánja őket: hát az országhatárokon kívülre. Ismerős? (Lehet, hogy hamarosan én is megkapom a magamét...) A szokásos szerdai értekezleten vetődött föl a téma. A gyerek osztályfőnöke arra a kérdésre, hogy mit lehetne tenni, röviden válaszolt: a fiú, akárcsak az apja, szélsőjobbos és pont. Majd elmesélte, hogy amikor egyszer egy politikai hovatartozását egyértelműsítő kabátban jelent meg a srác az iskolában, beszélni akart erről az apával. A papa rövid úton eligazította a tanárt: vigyázzon magára, mert még baja eshet, ha kifogásolja a gyerek öltözködését. - Nem igazán voltak érveim a százharminc kilós agresszív ember ellen - vallotta az amúgy maga sem éppen csenevésznek számító, amúgy belevaló pasi. Persze most lehetne papolni arról, hogy meg kellene ismertetni a fiút más kultúrákkal, mert az előítélet a nemtudásból ered, stb. stb. Az igazság az, hogy a bevándorlás egyre hangosabb téma Németországban. Sok a munkanélküli, a lecsúszó, és a jól bevált recept szerint hibáztatnak ezért másokat. Mikor a zsidókat, mikor a migránsokat, mikor a cigányokat. A szélsőjobb létező problémákra ad rossz választ. Itt éppúgy, mint Magyarországon. Mindig jól körülhatárolható, könnyen megcélozható csoportot választanak ki bűnbaknak. Az emberekben meglévő szorongást, félelmet, irigységet használják föl politikai, hatalmi céljaikra és sajnos egyre nagyobb sikereket érnek el Európa szerte. Nem tudom, mi a megoldás. Valahol mégiscsak az iskola lehet az egyetlen olyan  hely, ahol talán van némi esély a változtatásra. Na, persze csak akkor, ha a tanárok nem szimpatizálnak ezekkel a nézetekkel.

Azt keresd, ami összeköt!

Sok apám, anyám, nővérem, fivérem van. Fivéreim feketék, anyáim sárgák, apáim rézbőrűek, nővéreim fehérek. Több mint 10 ezer éves vagyok. A nevem: ember

Ne azt keresd, hová nem tartozol! Ne azt tartsd szem előtt, amit nem tudsz! Ne arra gondolj, hogy mit nem szeretnél! Ne azt nézd, ami elválaszt a többiektől...A nemek helyett keresd az igeneket: közösséget, képességeket, vágyakat, álmokat, azonosságokat...és sokkal könnyebben találod meg a helyed.
A Willkommen osztályban mostanában jönnek-mennek a gyerekek, nagyon nehéz közösséget építeni. Pedig anélkül nem megy. Múlt hétfőn egy egész délelőtt azon dolgoztunk, hogy megalkossuk azokat a közös szabályokat, amelyek mentén dolgozni szeretnénk. Először a "kötelező" szabályokat vettük végig és pro-kontra érvekkel próbáltunk meg vitatkozni. A maguk egyszerű nyelvén fogalmazták meg egymásnak, hogy miért nem használhatnak az iskolában mobiltelefont, miért nem mehetnek ki az épületből a tanítás végéig, miért fontos a reggeli pontosság,stb.. Mivel kénytelenek voltak egymást győzködni, így talán az eddig csak rájuk kényszerített tilalmak értelmet nyertek és belátták, miért vannak ezek a korlátok. Utána kártyákra írták mindazokat a dolgokat, amiket nem szeretnek a többiek viselkedésében. Végigrágtuk ezeket is, és amit mindenki elfogadott, azokból alakultak ki a mi saját szabályaink. Ebből plakátot készítettem. Az én jelmondatom az volt, hogy semmi olyat ne tegyél, amit nem szeretnél, ha veled tennének. Mostanában többször használtam a tükör hasonlatot: nézz úgy a másikra, mintha egy tükörbe néznél. Ahogy te viselkedsz, azt kapod vissza a másiktól. Nagyon hasznos délelőtt volt. A következő lépés az lesz, hogy "megpályáztatjuk" a tanulókat, tervezzenek logót a csoportnak. A kiválasztott szimbólumot szépen megrajzoljuk, sokszorosítjuk és kitűzőkbe tesszük, amit hordhatunk. Ők is, mi is. Az összetartozás jelképeként. Így lesz valami, ami csak a miénk, ami összeköt (és nem elválaszt) minket. Most szünet van a suliban, én szabadságon vagyok Magyarországon, de az első munkahéten ezzel a projekttel indítunk.

Szülői kávézó, a teljes kudarc

Az eredeti helyszín persze csak egy iskola

Talán írtam már arról, hogy milyen iskolában működik  a mi "Willkommen" osztályunk. A Berlinbe érkező migráns családok gyerekeinek (legalábbis egy részüknek) speciális, maximum 12 fős osztályokban tanítják a német nyelvet egy évig. Ezeknek a csoportoknak ott találnak helyet, ahol tudtak. Van olyan iskola, ahol több ilyen osztály üzemel, nálunk, mivel a mi sulink egy magatartászavaros gyerekeket oktató kicsiny kis intézmény, csak egy. Elvileg a Willkommen Klasséba járó fiataloknak nincsenek magatartásproblémái, szóval nem úgy válogatták össze őket, hogy illenek az intézmény profiljába, csak éppen itt volt szabad osztályterem. Berlinben sok a gyerek, minden harmadik migráns hátterű, az iskola meg kevés. De mintha a hely kötelezne - bizony a mi gyerekeinknek is szinte csak a legkisebb problémájuk a nyelvtudás hiánya. Nemrégiben egy továbbképzésen a szociális munkások mindenhol rettenetes nehézségekről számoltak be. Nem csupán mi nézünk szembe olyan problémákkal, mint: szegénység, a bizonytalan helyzet miatti szorongás, tanulási nehézségek, koncentrációzavarok, motiválatlanság, rendszeres és indokolatlan hiányzások, késések, agresszió, stb...Én csak részmunkaidőben dolgozom az iskolában és kifejezetten a Willkommen Klasséban. Van az iskolában egy teljes munkaidős szociális munkás is. Mivel az iskola két épületben helyezkedik el, az úgynevezett alsó tagozat egy tőlünk kb. egy kilométerre lévő másik iskolában üzemel, a szociális munkás e két hely között osztja meg az idejét. Gyerekeink jelentős része szintén migráns hátterű (Neuköllnről, a legendás multikulti kerületről beszélünk), és nem arról híresek, hogy magasan kvalifikált szülők állnak mögöttük. Ezt mindenki pontosan tudja, hiszen a problémák nagy része éppen családi eredetű. Mégis, a középosztálybeli, vallásos szociális munkás újra és újra úgynevezett "Eltern Cafe-t" szervez. Ez egy olyan esti találkozó, ahová eljöhetnek a szülők és egy kávé vagy tea és némi sütemény mellett megoszthatják egymással a problémáikat, föltehetik kérdéseiket, informálódhatnak az iskolával kapcsolatos dolgokról. Én látatlanban azt mondtam, ez nem ennek az intézménynek a műfaja. Az Eltern Cafe történetének csúcspontja az volt, amikor két, azaz kettő szülő jött el. De jellemzően inkább egy sem. Nem jönnek el, mert 1.) nem értik, mi ez 2.) nem tudnak jól németül, 3.) félnek az iskolától, mert az olyan "hivatalféle" hely a számukra 4.) drága a buszjegy (oda-vissza több mint euró), 5.) délután fél ötkor még dolgoznak (ha olyan szerencsések, hogy van munkájuk, de inkább nincs), ..biztosan tudnék még számos okot találni, miért fullad kudarcba a kezdeményezés. Egy éve dolgozom itt és a többszörös sikertelenség sem volt elég ahhoz, hogy fölhagyjon ezzel a szemmel láthatóan teljesen értelmetlen kezdeményezéssel. Ami, meglehet, egy másik környéken, egy másik iskolában működőképes. Vajon, hogyan tud segíteni egy olyan ember, aki ennyire nem érti meg azokat, akiken segítenie kellene? Aki még soha nem látogatott el a gyerekek otthonába és nem szembesült azzal, hogyan élnek? Aki kizárólag csak a saját, középosztálybeli berögződései alapján működik? Aki nem képes a megújulásra? Munkaidő elkönyvelve, aktivitások kipipálva...tényleg csak ennyi volna a feladat?

Vandalizmus, csak úgy

Olyan nincs, hogy valami csak úgy szép...

Azt, hogy a szemetet ott dobják el, ahol éppen feleslegessé vált számukra, már nem egyszer tapasztaltam. Harcolok is ellene minden erőmmel. Amikor még Magyarországon tanítottam és tízéves "gyerekeimmel" kirándultunk, egyszer csak egy gombóccá gyűrt zacskó landolt a földön. Nem láttam, ki dobta el és senki nem vállalta magára a tettet. Nem veszekedtem velük, nem vallattam őket, csak színpadiasan kicsatoltam a hátizsákom, beleraktam a szemetet, majd az első kukánál megint stop és újabb nagyjelenet: széles mozdulatokkal, látványosan a kukába hajítottam a zacskót. Akkor, azoknak a gyerekeknek ez pont elég volt ahhoz, hogy soha többé ne szemeteljenek. A gyerekotthonban, ahol mostanában egy szerb-roma kislányt patronálok, szintén működik a személyes példa. Igaz több időre volt szükségem, de most már sem ő, sem azok a gyerekek, akiket magunkkal szoktuk vinni, nem dobálják szanaszét a szemetet. A Willkommen osztályban sajnos eddig még nem találtam meg a megfelelő módszert, hogy megértsék, miért nem jó, ha csak úgy elhajítják a felesleget. De amit tegnap csináltak, a szemetelésnél is jobban megdöbbentett. Tavaszi virágokat szerettünk volna rajzolni a közeli botanikus kert előtti parkban, ahol gyönyörűen pompáztak a szebbnél szebb virágok. És ezek a kamaszok kéjes örömmel tépték le vagy ami még rosszabb, tiporták el a virágokat. Végiggyalogoltak az ágyásokon, szándékosan a virágokra lépve. Nem értem, hogy miért. Tényleg nem értem, hogy ez a minden értelmet nélkülöző rombolás hogyan okozhat bárkinek is örömöt. Az a baj, hogy aki egy városban nő föl, soha nem dolgozik meg azért, hogy a környezete szebbé váljon. Talán ezért nem értékelik sem a szépséget, sem a tisztaságot.Vagy talán azért nem, mert olyan környezetből jönnek, ahol csak használati érték létezik. Az a fontos, amit megehetünk, magunkra vehetünk, minket szépít, ezért kelendőbbek vagyunk tőlük...Szép, csak úgy....na, olyan nincs. Erre is tanítani kell. Mondtam a tanárnőnek, hogy szervezni kellene egy munkanapot a számukra, amikor megtapasztalhatják, mennyit kell dolgozni ahhoz, hogy egy-egy tő virág ilyen szépen viruljon. Talán akkor megértenék, hogy megbecsülendő. Talán. Nagyon szeretném kipróbálni.

Neki csak a Kioszk marad...

Elvileg minden ember egyenlő, gyakorlatilag nem

Még nincs tizenhét, és már látni a sorsát: Dörnert fog készíteni és árusítani élete végéig. Nem azért, mert nem lenne többre képes. Azért, mert a bátyja is ezt csinálja. Azért, mert az apja is csak segédmunkás... Négy éve jöttek Bulgáriából Berlinbe. A hetedig osztályt végezte el. És, bármilyen hihetetlen, három évig úgy élt itt, hogy gyakorlatilag a lakást is alig hagyta el. Nem járt iskolába, tanfolyamra, nem szerzett barátokat. Németül sem tanult meg. Amikor egy éve elkezdett a Willkommen Klasséba járni, nagyon gyatra nyelvtudással érkezett. Valamennyit fejlődött, de a mai napig nehezen fejezi ki magát. Lassan szakmát kellene tanulnia, de nehéz számára megfelelő helyet találni. Már írtam róla korábban is, hogy egy fitneszstúdióban szeretett volna elhelyezkedni gyakornokként. Kínkeservesen találtam egy helyet, ahol halandóak voltak szóba állni velünk. A vezető azonban csak csóválta a fejét, amikor Kinerrel beszélgetett, látta, hogy bizony nehezen megy a fiúnak a kommunikáció. Kérte, hogy adjunk be pályázatot, csatoljuk hozzá a fiú bizonyítványait is. Hoppá! Ott álltunk a nagy kérdéssel: mit csináljunk a gyerek elveszejtett három évével? Nem tudunk arra az időszakra mit beírni. Megpróbáltuk eldugni és minél kevésbé látványossá tenni a hiátust, illetve a legmagasabb (hetedik) osztályos, bolgár nyelvű, cirill írással kitöltött bizonyítványt sem mellékeltük. Helyette csatoltuk a mostani féléves bizonyítványt. De hiába, nem kapta meg a helyet. Így marad számára a Kiosk és a Döner. Migráns sors. Persze valószínűleg még így is sokkal jobb élete lesz, mint lett volna odahaza. És talán a gyerekének már könnyebb lesz.
Ha nem kapja össze magát, Vasil is hasonló sorsra jut. A magát tizenhárom évesnek mondó (szerintünk azonban inkább tizenhat éves) fiú is Bulgáriából jött, de Kinerhez hasonlóan szintén török származású. (Amúgy az osztályban minden bolgár gyerek valójában török.) Nagyon értelmes, de óriási lókötő. Októberben csatlakozott a csapathoz. Nem könnyű motiválni. Sokszor az óra kellős közepén úgy dönt, hogy neki elege volt és mással akar foglalkozni. Ilyenkor nehéz visszacsábítani, de szerencsére eddig még mindig sikerült. Nagyon szeretem és ő is mindig kedves hozzám. Jókat nevetünk együtt, megbeszéljük - azzal a pár szóval, amit már ismer - milyen nehéz a német nyelv, és csodálattal nézi, hogy másfél év alatt én milyen jól megtanultam. Ilyenkor elmagyarázom/mutogatom/rajzolom/játszom neki, hogy ő, ha belehúz, még sokkal jobban fog másfél év múlva beszélni. Vasil mindig nagyon korán érkezik, általában már fél órával az iskola nyitása előtt vékony kis kabátjában kapuban ácsorog. Nem értjük, miért jön minden reggel ilyen korán. Nagyon meg szeretném már otthon látogatni, de a tanárnő (szerencsére) rákapott a módszeremre és velem akar jönni, így egy kicsit lassabban megy a dolog. Vasil az utóbbi héten egyáltalán nem írt házi feladatot. Észrevettem, hogy a holmijait sem viszi haza magával. Szerdán visszahívtam és hazaküldtem vele azt a fénymásolatot, amin az otthoni munka volt. A lelkére beszéltem, hogy készítse el a házit. És láss csodát! Megcsinálta. Iszonyatosan sok energiát kell egy-egy apró lépésbe befektetni, de megéri. Általában rettenetesen elfáradok, főleg mostanában, amikor már némettanárként (is) helyt kell állnom. A tanárnő számít rám, gyakorlatilag kétfelé osztjuk az osztályt és az egyik csoporttal én foglalkozom. Múltkor már óravázlatot is írtam, rendesen fölkészültem. Imádom ezt a munkát. Már régen nem éreztem ilyen jól magam, mint mostanában, az iskolában. Pedig ennyiféle problémás kamasszal tényleg nem egyszerű. De mégsem cserélném el semmivel.

Merre tovább?

Nem mindenhol viselik el, hogy bohócot csináljanak belőlük

Vasárnap este csörgött a telefonom. Az osztálytanárnő hívott, hogy (ismét) beteg, egy hétig biztosan nem jön. Átküldte nekem a hétfői tananyagot, külön feladatokat a már egy éve és egy másik feladatsort a pár hónapja németül tanulóknak - régieknek és újaknak, ahogy egymás között mondjuk. Mit mondjak, ennyi feladatot szerintem még soha nem oldottak meg, mint amennyit most küldött. Hétfőn reggel fejvesztve nyomtattam, sokszorosítottam, szortíroztam. Maga az igazgató jött be helyettesíteni. Akit nyomban kérdőre is vontunk, hiszen februártól a "régieknek" már egy másik iskolában kell(ene) tanulniuk és mindössze egy gyereknek van biztos helye: Antonnak, akit bezsuppoltak egy olyan egyesület tanfolyamára, ahol nehezen tanuló roma gyerekeket istápolnak. Anton persze ki van akadva, nem akar odamenni, de hát tanulni se nagyon akar. Attól fél, hogy ott sokkal szigorúbbak lesznek vele, ha elkésik vagy éppen hiányzik. Pedig mindkettő gyakran előfordul. Anton folyton betegnek érzi (mondja) magát. Ha egyet köhint, már otthon is marad. Szóval ezt a paradicsomi állapotot félti. Szegény igazgató csak kapkodta a fejét, amikor soroltam/soroltuk a gyerekekkel, hogy mennyi dolga van még a továbbtanulásokkal. Udvariasan vissza is küldtem őt az irodába intézkedni, biztosítottam, hogy elboldogulok egyedül is a gyerekkel. Lelkesen rohant ki az osztályból. Körbeültünk, ahogy szoktunk, beszélgettünk egy kicsit, majd közösen megreggeliztünk - hétfőn ez is szokás. A második két órára az igazgatóhelyettes jött be. Elmondtam neki, hogy mit kellene csinálnia. Én bevállaltam, hogy az újakkal átmegyek egy másik terembe, és ott tanulunk, neki két régi diák maradt. Nem tudom, hogy mennyit tanultak, mi elvégeztük a ránk bízott feladatokat. Tegnap alig tudtam reggel fölkelni. Még tegnapelőtt leesett a hó, hideg is volt, csúszott is minden. Nagy nehezen bevánszorogtam az iskolába, ahol kiderült, hogy az első két óra rögtön el is maradt. Na, nem baj, legalább nekiálltam végre az összes neuköllni fitnesz-stúdiót körbetelefonálni, mert az egyik bolgár-török fiúnknak még nincs praktikumhelye. A praktikumnak nagyon nagy hagyománya van Németországban. Általában minden gyerek, aki később szakmunkás szeretne lenni, rászán egy hónapot erre a szakmai előgyakorlatra, ahol elvileg megismerkedik a választott szakterülettel. Kiner mániákusan edz, később fitneszedző szeretne lenni, evidens, hogy egy sportstúdióban végezné a praktikumot. Hát, nem volt egyszerű menet, de egy helyen végre azt mondták, hogy menjen el személyesen. Nem is teketóriáztam sokat, közben megérkeztek a gyerekek, fogtam Kinert és magammal cipeltem a stúdióba, amelyik - és ez itt a slusszpoén - éppen az a hely, ahová naponta edzésre jár. Neki egyszer már ott nemet mondtak, elégtelen nyelvtudása miatt. Na, igen. Mint kiderült, már négy éve él Berlinben, amiből hármat otthon ülve töltött papírok és engedélyek híján. Tanulni ő sem szeret, aminek most megtapasztalta a hátrányait. A tulajdonos amúgy nagyon rendes volt, nem hajtott el minket azonnal, még jó, hogy elmentem én is. Azt mondta: talán. Mindenesetre a jövő héten a srácnak a megfelelő papírokkal kell jelentkeznie. Csak remélem, hogy összejön. Visszaügettem az iskolába, ahol sikerült végre beszélnem azzal az erdélyi magyar lánnyal, aki az egyik egyesület keretei között romániai romákat támogat. Elmondta, hogy az egyik lányunknak milyen dokumentumokat kell elküldenie az iskolának a megfelelő Schulamtba. Ismét lerohantam a dirihez, a lelkére kötöttem, hogy SOS küldje el a papírokat, mert kifutunk az időből. Csak bólogatott, amivel nem győzött meg arról, hogy amint kiteszem a lábam az irodából, nem felejti el azonnal, amit tennie kell. Elég lazán veszi ezeket a hivatalos dolgokat. És akkor itt van még Rule, a tizennégy éves "nem tudjuk hová tenni" gyerek. Ő is romániai roma. Az anyja már hat éve él Berlinben, de gyakorlatilag egy szót sem beszél. A fiú egy éve él vele. Nagyon intelligens, ha akar, gyorsan tanul. Sértésnek fogja föl, hogy a Willkommen osztályba kell járnia, folyton azt fújja, "normális" iskolába akar menni. Na ja, de nem tud jól németül. És ő is szívesebben szórakozik, mint dolgozik. Néha kezelhetetlen, néha sikerül a lelkére beszélni. Mostanában inkább nem sikerül. Ilyenkor nem érdekli senki és semmi, azt csinál, amit akar. Az egyesületnél dolgozó nő régebben ismeri, mint én, de ő is teljesen tanácstalan. Mit mondjak: én is az vagyok. Ha átküldjük egy átlagos középiskolába, az persze kétesélyes: vagy megembereli magát és túljut a kezdeti nyelvi sokkon, majd nekiáll és tanul - ez esetben bármi lehet belőle, hiszen okos. De ha a kisebbségi érzését szemtelenkedéssel kompenzálja, úgy cirka három nap múlva úgy fenéken billentik, hogy hazáig repül. A kolléganő szerint akkor majd visszajön a mi iskolánkba, nem a nyelvi osztályba, hanem egy másikba. Na igen: nálunk a "normál" osztályokban magatartászavaros gyerekek tanulnak. Rule nem való ide, az biztos. Ő nem magatartászavaros, csak neveletlen. Fogalmam sincs, mi legyen vele.

Kellene egy híd

Kellene egy átmenet a Willkommen Klasse és a "normális" iskola közé

Mióta bevezettük, hogy a nap egy osztálykörrel kezdődik (körbeülünk és megbeszéljük, ki hogy van, mi történt vele, milyen fontos dolgot szeretne megosztani velünk), azóta nyugodtabbak a reggelek. Eleinte nem volt egyszerű rávenni a gyerekeket, hogy részt vegyenek ebben a beszélgetésben, de mostanában már teljesen természetes számukra és szemmel láthatóan élvezik is. A tanárnő ismerteti a nap programját, aztán kezdődik a tanítás. Hétfő kivételével, akkor ugyanis közösen reggelizünk. Ez már hagyományosan így van ebben az iskolában. Sőt, az utolsó tanítási napon az egész iskola együtt reggelizik. (Persze ehhez tudni kell, hogy ez egy magatartászavaros gyerekeknek fenntartott, kislétszámú intézmény.) Hogy miért írtam mindezt le? Hát, mert bármilyen furcsa is, egyre gyakrabban bízzák rám a kezdőket: bizony, én, a németben szintén nem profi, egyre rendszeresebben németet tanítok egy koszovói albán, egy bolgár-török és egy lengyel lány, valamint egy afrikai fiú részére. Nagyon élvezem, de rettenetesen tartok is ettől, hiszen még magamnak is van bőven mit tanulnom. Ma már a második két órában teljesen rám bízta a tanárnő, hogy mit csinálok, úgyhogy, ha így haladunk, lassan egy saját tanmenetet is írhatok. (Na jó, ez azért vicc volt, hiszen én csak hetente kétszer vagyok a suliban.) Persze azért is tudtam ma tanítani, mert sem Anton, sem Jasif nem jöttek suliba. Nem tudom, mi lesz így velük. Jasiféknál már félig-meddig családtag vagyok, olyan sokszor mentem el hozzájuk, amikor hiányzott. De nem rángathatom el minden reggel én az iskolába (de igen, meg is tenném, ha magasabb óraszámban foglalkoztatnának). Anton pedig rettenetesen féltékeny, ha nem vele foglalkozom. Valamiért biztonságban érzi magát, ha ott ülök mellette. Persze, amikor odaülök, akkor úgy csinál, mintha púp lennék a hátára, de már jól ismerem ezt a viselkedést, nem tud átrázni. Egyre szebben és egyre többet tudunk együtt dolgozni. De sajnos mind a két fiú alig beszél németül, és lassan letelik az egy év, amit a Willkommen Klasse-ban tölthetnek. Nem tudom, mi lesz velük. Az egyik lengyel lány, aki októberben ment el egy középiskolába, rendszeresen visszajár hozzám panaszkodni, annyira nehéz neki az átállás a "normális" tanításra. Pedig ő a két fiúnál milliószor jobban használta már a német nyelvet. Ha ő ennyire szenved, a két fiú pillanatokon belül kiesik a rendszerből. Jó lenne nem munkanélkülieket nevelni...Decemberben lesz egy éves értékelő értekezlet, akkor javasolni fogom egy átmeneti "Brücke", azaz híd időszak beiktatását a Willkommen Klasse és a "normál" tanítás közé, mert ez így nagyon nehéz a gyerekeknek. Persze addig még azt is ki kellene találni, hogyan lehetne ezt megvalósítani.