Mennyit ér az ember, ha idegen?

A kereszténység toleranciát hirdet...elvileg

Két hete helyettesítek az iskola napközijében. A napközit vezető török férfi tanárként érkezett közel 30 éve Németországba. Szépen beszéli a nyelvet, értelmes, tájékozott, jól bánik a gyerekekkel. Barátságos, de tud szigorú is lenni, ha kell. És gyakran kell, mert ebben az iskolában olyan gyerekek tanulnak (már amennyire), akik már sehová sem kellettek. Ez itt a végállomás, nincs tovább. A tanulók többsége migrációs háttérrel rendelkezik, de többségük már Németországban született. De vissza a tanárhoz: múltkor elég keserűen osztotta meg a harminc évnyi tapasztalatait velem. Szerinte csak azért kedvesek hozzánk a német kollégák és vezetők, mert tudják, hogy szükségük van a munkánkra. Máskülönben, magánemberként talán szóba sem állnának velünk. Én ezt nagyon másként gondolom, engem eddig még szinte mindenhol őszinte szimpátiával fogadtak. Na, ja, mondta erre ő, biztosan azért, mert én keresztény országból jöttem. De ő itt mindig idegen és megtűrt marad. Érzésekről nem lehet vitatkozni. Nem tudom, mennyire származnak ezek a gondolatai egy saját magából fakadó kisebbségi érzésből, és mennyi a tapasztalat. Van munkája, megbecsülik, házat vett, mind a két gyerekét taníttatta, az egyik a gyógyszerészeti szakon tanít valamelyik egyetemen, a másik némettanár. De még a gyerekeit is félti, hiába születtek itt és jól képzettek, szerinte, mivel látszik rajtuk a származásuk, van félnivalójuk. Szomorú volt ezt hallani. Én nem félek, és nem gondolom, hogy érdekből kedves velem, aki az. Elég jól meg tudom különböztetni az őszinte és a hamis kedvességet. Utóbbival is találkoztam már persze, de nem csak itt, otthon is bőven. Az biztos, ha az ember elhagyja a hazáját, az már örökre gyökértelen marad. Nem jó érzés. A török tanár harminc éve küzd a honvággyal és még mindig nem tudja, ha visszavonul a munkától itt vagy "otthon" szeretne-e élni. Ő Törökországban született, de a gyerekei már itt. Nincs jó megoldás.
De ha már az emberek hozzáállásáról írok: a múltkor a facebookon egy már régen megszűnt magazin nevében írt valaki gyalázkodó üzenetet nekem (is). Gyanítom, hogy többeknek küldte el valaki a véleményét. Nagyjából lezsidózót (hahahaha) és jól megmondta a kissé Fidesz szagú véleményét. Rettenetes helyesírással. Az volt a baja, hogy elhagytam az országot. Nem tudom, őt miért zavarja ez, de legyen boldog, hogy most jól megmondta....:)

Mellettünk is élnek idegenek

"Szocpolos" lakások Idegenfalváról

Az ózdi vízelzárás kapcsán kerestem elő egy régi írásom az "idegenről", akit a görögök xenosnak neveztek. Magyarországon, de Európában máshol is a cigányok is idegenek. Sőt, migránsként kétszeresen is azok. Nem ismerik őket és nem is kíváncsiak rájuk. A faluban, ahol cigányokkal együtt nőttem föl és később tanítottam is gyerekeiket, nekünk nem idegenek voltak, hanem személynévvel, arccal, történetekkel, közös játékokkal és emlékekkel rendelkezők. Az idegen nem teljesen ismeretlen, de nem is ismerős, a kettő közötti átmenet. Az idegenség kiküszöbölésének eszköze lehet a megértés, amellyel áthidalható a kezdetben teljesen normálisan fönnálló távolság, és talán megértés is létrejöhet. Ez az állapot csak akkor alakulhat ki, ha elsajátítódik az a pozíció, ahonnan megérthető a másik álláspontja. A megértés két párhuzamos folyamatként megy végbe: egyrészt komparatív, vagyis az újonnan tapasztaltakat a már ismert dolgokhoz hasonlítjuk. A másik pedig a divinatorikus megértés, azaz átlényegülés. Ennek során megtörténik a másik személyiségével való azonosulás.

Idegennek lenni nyaralás esetén jó dolog, amikor mindenki tudja a másikról, hogy honnan jön, s hová megy vissza, az érdekeset, a különlegeset, a mást keresik egymásban a véletlen találkozás alkalmával. Ráadásul csak a személy idegen, maga a cselekvés ismerős, hiszen nyaralók jönnek, mennek, a változatosság varázsa mindenki számára lenyűgöző lehet.

A hosszú távú vagy akár a végleges beilleszkedés kényszerével – legyen ez akár önként vállalt – idegennek lenni egy más kultúrában, különösen, ha a boldoguláshoz az addigi megszokott és elsajátított gyakorlat helyett is teljesen újat kell kialakítani, már sokkal nehezebb. Az idegen magányos, könnyen válik bűnbakká, céltáblává. Idegen nem csupán egyén lehet, akár kisközösségről, csoportról, családról, tehát emberek közösségéről is beszélhetünk.

Az alkalmazkodás nem csupán pszichés kényszer, hanem akár létkérdés is lehet: munkához, javakhoz jutás feltétele. A polgárosodás útján a társadalmi mobilitás egyik leggyakoribb iránya a falvakból az iparosodó városokba költözés volt, mely egy teljesen más alkalmazkodást kívánt. A viszonylag zárt, biztonságos közegben kevesebb inger érte az embereket, ám a mindehhez képest gazdag ingerkörnyezetet kínáló városokban egy teljesen más ritmust kellett fölvenni. Gyakran – amikor országot is váltottak, vagy egy kisebbség kerül a többségi társadalomba – mindehhez még nyelvcserére is szükség volt. Tehát a fejlődés, a mobilitás, az előrelépés egyik leginkább járható útját a teljes alkalmazkodás, az asszimiláció jelentette. Hasonló játszódik le a trianoni határokkal elszakított magyarság köreiben, igaz más okokból kiindulva. Itt nem önállóan választott, hanem kényszerű útról beszélhetünk. A társadalmi státuszváltáshoz elsősorban az oktatáson keresztül vezet az út. Jó iskolák pedig a többségi társadalom nyelvén érhetőek el elsősorban. Tehát aki előre szeretne jutni, vagyis azt szeretné, hogy a gyermeke jól boldoguljon szülőföldjén, nem anyanyelvi iskolában tanul, vagy taníttatja a gyerekét. Mindez akár alapfoktól, de középszinten egyre inkább, felsőfokon pedig szinte kizárólag megtörténik. Lazulnak az otthoni kötelékek, s talán nem is érzékelhető az a határ, amikor valaki már nem szülei kultúráját, nyelvét tekinti alapvetőnek. Az asszimiláció a fejlődés, a boldogulás, az előrejutás, útja. Kérdés, hogy mennyire beszélhetünk az asszimilálódó ember, kiscsoport esetében egyfajta köztes állapotról, amikor egyik kultúrába még nem, de a másikba már nem találja száz százalékig a helyét. Afféle „lebegő” állapot lehet, mint ahogyan az első generációs értelmiségiekről beszéltünk úgy húsz évvel ezelőtt.

A cigány, a szegény, a nincstelen a társadalom perifériájára szorul. Aki nyelvi, kulturális, különbségeket mutat, a többségi társadalom számára idegen. Életesélyeiket az asszimiláció javíthatná, ez azonban lassú és nehéz folyamat. Ugyanis - főként a cigányok - többségében elkülönülten élnek a többségi társadalom tagjaitól, falvak szélén telepekben, városokban gyakran gettókban. Ráadásul az elmúlt évtizedekben leszakadó, gyakorlatilag teljesen elcigányosodó aprófalvakban. Számukra az asszimilációt nehezíti az előítélet is.  

A társadalom peremén élők kapcsolati hálóját elsősorban a magukhoz hasonlóan élők alkotják, hiszen az iskolai szegregációnak „köszönhetően” a többségi társadalom tagjai, mindazok, akik csak tehetik, megpróbálják megkeresni a jobb iskolákat, ahol gyermekeik számára az oktatás feltételei több esélyt nyújtanak a felemelkedésre, a jobb középiskolákba való bekerülésre. Az elesettek gyűjtőhelye pedig a rosszul felszerelt, gyakran még a mai napig is szakképzetlen vagy a speciális feladatra nem felkészült pedagógusokkal működő iskolák, ahol az egyre kevesebb tanulóból adódóan az állami támogatás („fejkvóta”) is egyre kevesebb.

A szakadék mélyül, és az idegenség is tartós állapot marad.
A többségi társadalomhoz kötődés főként formális szálakon – óvónő, pedagógus, önkormányzati előadó, szociális munkás, szociológus – szövődik. Ezek a személyek jelennek meg az úgynevezett „találkozási pontokon”. Ma még szinte egyedül csak az ő jóindulatukon, szakértelmükön, belátásukon múlik, hogy mennyire erősek ezek a szálak: megtartanak, vagy végleg elszakadnak.