Mellettünk is élnek idegenek

"Szocpolos" lakások Idegenfalváról

Az ózdi vízelzárás kapcsán kerestem elő egy régi írásom az "idegenről", akit a görögök xenosnak neveztek. Magyarországon, de Európában máshol is a cigányok is idegenek. Sőt, migránsként kétszeresen is azok. Nem ismerik őket és nem is kíváncsiak rájuk. A faluban, ahol cigányokkal együtt nőttem föl és később tanítottam is gyerekeiket, nekünk nem idegenek voltak, hanem személynévvel, arccal, történetekkel, közös játékokkal és emlékekkel rendelkezők. Az idegen nem teljesen ismeretlen, de nem is ismerős, a kettő közötti átmenet. Az idegenség kiküszöbölésének eszköze lehet a megértés, amellyel áthidalható a kezdetben teljesen normálisan fönnálló távolság, és talán megértés is létrejöhet. Ez az állapot csak akkor alakulhat ki, ha elsajátítódik az a pozíció, ahonnan megérthető a másik álláspontja. A megértés két párhuzamos folyamatként megy végbe: egyrészt komparatív, vagyis az újonnan tapasztaltakat a már ismert dolgokhoz hasonlítjuk. A másik pedig a divinatorikus megértés, azaz átlényegülés. Ennek során megtörténik a másik személyiségével való azonosulás.

Idegennek lenni nyaralás esetén jó dolog, amikor mindenki tudja a másikról, hogy honnan jön, s hová megy vissza, az érdekeset, a különlegeset, a mást keresik egymásban a véletlen találkozás alkalmával. Ráadásul csak a személy idegen, maga a cselekvés ismerős, hiszen nyaralók jönnek, mennek, a változatosság varázsa mindenki számára lenyűgöző lehet.

A hosszú távú vagy akár a végleges beilleszkedés kényszerével – legyen ez akár önként vállalt – idegennek lenni egy más kultúrában, különösen, ha a boldoguláshoz az addigi megszokott és elsajátított gyakorlat helyett is teljesen újat kell kialakítani, már sokkal nehezebb. Az idegen magányos, könnyen válik bűnbakká, céltáblává. Idegen nem csupán egyén lehet, akár kisközösségről, csoportról, családról, tehát emberek közösségéről is beszélhetünk.

Az alkalmazkodás nem csupán pszichés kényszer, hanem akár létkérdés is lehet: munkához, javakhoz jutás feltétele. A polgárosodás útján a társadalmi mobilitás egyik leggyakoribb iránya a falvakból az iparosodó városokba költözés volt, mely egy teljesen más alkalmazkodást kívánt. A viszonylag zárt, biztonságos közegben kevesebb inger érte az embereket, ám a mindehhez képest gazdag ingerkörnyezetet kínáló városokban egy teljesen más ritmust kellett fölvenni. Gyakran – amikor országot is váltottak, vagy egy kisebbség kerül a többségi társadalomba – mindehhez még nyelvcserére is szükség volt. Tehát a fejlődés, a mobilitás, az előrelépés egyik leginkább járható útját a teljes alkalmazkodás, az asszimiláció jelentette. Hasonló játszódik le a trianoni határokkal elszakított magyarság köreiben, igaz más okokból kiindulva. Itt nem önállóan választott, hanem kényszerű útról beszélhetünk. A társadalmi státuszváltáshoz elsősorban az oktatáson keresztül vezet az út. Jó iskolák pedig a többségi társadalom nyelvén érhetőek el elsősorban. Tehát aki előre szeretne jutni, vagyis azt szeretné, hogy a gyermeke jól boldoguljon szülőföldjén, nem anyanyelvi iskolában tanul, vagy taníttatja a gyerekét. Mindez akár alapfoktól, de középszinten egyre inkább, felsőfokon pedig szinte kizárólag megtörténik. Lazulnak az otthoni kötelékek, s talán nem is érzékelhető az a határ, amikor valaki már nem szülei kultúráját, nyelvét tekinti alapvetőnek. Az asszimiláció a fejlődés, a boldogulás, az előrejutás, útja. Kérdés, hogy mennyire beszélhetünk az asszimilálódó ember, kiscsoport esetében egyfajta köztes állapotról, amikor egyik kultúrába még nem, de a másikba már nem találja száz százalékig a helyét. Afféle „lebegő” állapot lehet, mint ahogyan az első generációs értelmiségiekről beszéltünk úgy húsz évvel ezelőtt.

A cigány, a szegény, a nincstelen a társadalom perifériájára szorul. Aki nyelvi, kulturális, különbségeket mutat, a többségi társadalom számára idegen. Életesélyeiket az asszimiláció javíthatná, ez azonban lassú és nehéz folyamat. Ugyanis - főként a cigányok - többségében elkülönülten élnek a többségi társadalom tagjaitól, falvak szélén telepekben, városokban gyakran gettókban. Ráadásul az elmúlt évtizedekben leszakadó, gyakorlatilag teljesen elcigányosodó aprófalvakban. Számukra az asszimilációt nehezíti az előítélet is.  

A társadalom peremén élők kapcsolati hálóját elsősorban a magukhoz hasonlóan élők alkotják, hiszen az iskolai szegregációnak „köszönhetően” a többségi társadalom tagjai, mindazok, akik csak tehetik, megpróbálják megkeresni a jobb iskolákat, ahol gyermekeik számára az oktatás feltételei több esélyt nyújtanak a felemelkedésre, a jobb középiskolákba való bekerülésre. Az elesettek gyűjtőhelye pedig a rosszul felszerelt, gyakran még a mai napig is szakképzetlen vagy a speciális feladatra nem felkészült pedagógusokkal működő iskolák, ahol az egyre kevesebb tanulóból adódóan az állami támogatás („fejkvóta”) is egyre kevesebb.

A szakadék mélyül, és az idegenség is tartós állapot marad.
A többségi társadalomhoz kötődés főként formális szálakon – óvónő, pedagógus, önkormányzati előadó, szociális munkás, szociológus – szövődik. Ezek a személyek jelennek meg az úgynevezett „találkozási pontokon”. Ma még szinte egyedül csak az ő jóindulatukon, szakértelmükön, belátásukon múlik, hogy mennyire erősek ezek a szálak: megtartanak, vagy végleg elszakadnak.