Rombolás, düh, bocsánatkérés

Állandó harc az élet az iskolában 

Új helyemen, a magatartászavaros gyerekek iskolájának alsó tagozatán nagyon kalandosak a mindennapok. Itt megszokott, hogy a gyerekek bazmegelnek, beintenek, a középső ujj szinte automatikusan lendül minden kérésre, sem egymással, sem velünk, felnőttekkel nem bánnak túl finoman. A harmadik osztályban, ahol a legtöbbet vagyok, három teljesen kezelhetetlen fiú tölti el a napjait. Mert azt nem mondhatnám, hogy tanulnak. Egyáltalán nem csinálnak semmi értelmeset, csak piszkálják egymást, verekszenek, ordibálnak, hülyeségeket beszélnek. Az egyik srác (nem mellesleg szélsőjobbos apukával és egy domináns, elnyomó anyukával) a legnagyobb bajkeverő. Egy fél percre nem képes befogni a száját, felbosszantja a nagyobbakat is, aztán ordít, amikor nyakon vágják. A srác napközis. Három hétig helyettesítettem a napköziben. Az egyik délután egy kisfiú szépen építgetett mindenfélét egy műanyag építőjátékból. A mi főhősünk pedig egyszerűen berongyolt a terembe és kéjesen a földhöz vágta a késztermékeket. Kis srác üvölt, a csak testileg nagyobb romboló meg elégedett...lett volna, ha nem rontok be én is a terembe. A kicsit kiebrudaltam. A nagy (kilenc éves) ment volna utána, de beálltam az ajtóba és nem engedtem. Azt már megtanultam, hogy ha valamit el akarok érni, akkor nem szabad menekülő útvonalat hagyni, mert elszaladnak és az Isten se hozza őket vissza. A tanárok rendszeresen kulcsra zárják tanítás alatt az ajtót, hogy ne tudjanak kirohanni a gyerekek az óráról. Mert teljesen váratlanul is megesik, hogy valamelyik fogja magát és egyszerűen kiront. No, szóval beálltam az ajtóba, hogy a mi áldott jó gyerekünk ki nem menekülhessen. Teljesen higgadtan mondtam, hogy bizony, neki kell összepakolnia a szétdobált játékokat. Erre dühbe jött és még néhányat földhöz vágott. Továbbra is végtelen türelemmel mondtam, hogy magának nehezíti a dolgát, mert úgyis neki kell összepakolnia. Ekkor megkaptam a szükséges adagot: bazmeg, úgyse pakolom össze stb. stb. Nem reagáltam, csak álltam nyugodtan. Tényleg nem voltam ideges. A srác annál inkább. Aztán egy idő múlva belátta, hogy ebben a szituban neki nem terem babér, és nagy kínkeservesen, de összepakolt. De még mindig nem engedtem ki. Mondtam neki, hogy üljön le és gondolja végig, mit csinált rosszul. És csodák csodájára leült, pontosan felsorolta, hogy mit csinált rosszul, bocsánatot kért, odajött és kezet nyújtott. Kezet fogtunk és kiengedtem. Hány ilyen akcióra lesz vajon szükség, hogy valami megváltozzon? Megváltozik-e bármi, ha az anya szerint mindenki hibás, csak az ő szeme fénye nem? Szerintem a szülők nélkül, sőt, azok ellenében esélytelenek vagyunk.

Amikor elszakad a cérna

Nem baj, ha látják, hogy mi sem vagyunk szentek

Rule a határait feszegeti. Rendszeresen holmi nélkül jön iskolába, ha egyáltalán jön, s ha jön, általában elkésik. Az iskolában szabály, hogy aki nem ér be nyolc óráig, annak az első negyvenöt percet a kapu előtt kell töltenie. Nos, Rule még meg is sértődik, ha késik, és nem akar kint maradni. Ilyenkor avval fenyegetőzik, hogy hazamegy. (Eddig még soha nem ment haza.) Mostanában egyáltalán nem hajlandó tanulni, szórakozik az órákon, totál kiborítva a tanárnőt. Múltkor rám maradt az osztály az utolsó tíz percben. Olvasniuk kellett volna, de Rule szabotálta a munkát. Sőt, valamit beszólt románul. Vicces lehetett, mert jókat kacarászott. Egy darabig türelmesen vártam (ez be szokott jönni), de most hiába. A többiek kíváncsian figyelték a fejleményeket. Rule ismételgette a magáét, én pedig igyekeztem, hogy ne látszódjon rajtam: fogytán a türelmem. Nyilvánvaló volt számomra, hogy ez most amolyan kamaszos próbatétel, arra kíváncsi, meddig mehet el. Akinek van/volt kamasz gyereke, tudja, miről beszélek. A konfliktusba nem érdemes ilyenkor bevonódni, nekem mindig bejött, ha kimaradtam belőle és később beszéltem meg az esetet. Persze ehhez óriási türelem kell és idő. Most mindkettőnek híján voltam. Miután hiába vártam, hogy Rule felhagyjon a szórakozással, mosolyogva hozzáfordultam és kissé gúnyosan, magyarul kezdtem hozzá beszélni. Azt mondtam, amit gondoltam: én is tudok ám kiskomám úgy beszélni, hogy ne értsd. Nem olyan nagy tudomány ez...stb.. Gyorsan és összefüggően közöltem a mondanivalóm. Filmezni kellett volna a döbbenetet, ami kiült a fiú arcára. Fél perces megrökönyödés után szó nélkül nekiállt a dolgának, ahogy a többiek is. Hogy mi ebből a tanulság? Talán annyi, hogy  nem baj, ha néha elszakad a cérna. Az ember csak úgy maradhat hiteles, ha megmutatja, hogy bizony tud türelmetlen és dühös lenni. Egy-két csomó még nem zavaró, de arra érdemes figyelni, hogy túl sokszor ne szakadjon az a cérna, mert akkor használhatatlanná válik.

Kurva nagy balhé

Áthidaló megoldás született

Bocs a címért, de pontosan a „kurva” kifejezés miatt tört ki egyszer a balhé az osztályban. Julija ugyanis nagyjából minden mondatát ezzel a szóval kezdi (és gyakran ezzel is fejezi be). A lányok között így gyorsan elterjedt és nagyjából olyan töltelékszónak használják, mint mi a „hülye”, „basszus” indulatszavainkat, amiket mi egykor a gimiben jó érzékkel a „bakter” szóval helyettesítettünk. És mivel az osztályfőnök pontosan tudta, mit takar a „bakter”, egyszer ki is kérte magának. Meg is kapta, mert az osztály balekja fölállt, és elmagyarázta: bakter, tanár úr, tudja, vonat, sorompó…már nem emlékszem, hogy zárult a jelenet, gondolom intővel.
Szóval a lányok között a „kurva” használata elfogadott, súlytalan és hétköznapi. Nem is okozott ez problémát, addig, amíg egyszer Leila, a 16 éves arab leány meg nem sértődött egy csúf (persze a magyar nyomába se érő) német káromkodáson, amit neki, sőt az édesanyjának címeztek. Az amúgy is sértődékeny lány fölhúzta az orrát, sírt is egy sort, majd hosszú szóvirágokban jelezte felháborodását. Na, ekkor vágtak vissza a fiúk ezzel a bizonyos „kurva”-val. Merthogy mind az azeri, mind az albán gyerek kijelentette, hogy náluk meg ez veri ki a biztosítékot. Azt még csak-csak elfogadták, hogy a lányok egymás között, meg csak úgy, a nagyvilágnak címezve „kurváznak”, de rájuk ugyan ne mondják, mert az nekik sértés.  Hatalmas nagy vita kerekedett. A lányok nem értették meg vagy legalábbis úgy tettek, mintha nem értenék, miért nem lehet különbséget tenni az általuk ártatlannak tartott „kurva” és más – szintén általuk – sértőnek nevezett szitokszavak között. Amikor elmagyaráztam, hogy bizony a „kurva” Magyarországon sem tartozik a szalonképes kifejezések közé, bár használják és elterjedt, és – igen – sokszor nem az eredeti értelmében alkalmazzák, mégis kerülendő, akkor azért elgondolkodtak. Végül hosszas vita után megegyeztek, hogy oké, a lányok egymás között továbbra is használják, de a fiúkra ezentúl nem mondják. És persze a fiúk cserébe megígérték, hogy ők is csínján bánnak az övön aluli kifejezésekkel. Félsiker? Az. De azért mégis egy apró lépés előre.